4. fejezet - Ugrás az időben és az ezzel járó következmények...
Lara szemszöge
A szél fúj… nem szeretem a szelet. Bajjóslóan hat rám… ha szél van, mindig jön vele valami szörnyűség is. Nevetséges vagyok itt a fa tetején. Meddig csinálom még ezt? De bárki bármit mond…
…hiányzik Esme és Carlisle, a nagyszüleim… az én hibám, hogy meghaltak. Tudom és bármenyire próbálják, a többiek az ellenkezőjéről meggyőzni érzem rajtuk, hogy tudják. Látták, ott voltak, meg tudtam volna őket menteni, de leblokkoltam. Pedig előtte mennyit harcoltam Em bácsival és Edwardal. Igaz apu is szívesen tanított volna, de anya tiltására inkább csak oldalról nézte a küzdelmeket. Ha Daniel ott lett volna, akkor nem történik meg ez… Miért rontok el mindent? Nessie is utál, és meg is van rá minden oka. Ha nem születek meg… ha csak Dan jön világra, akkor mind ez nem történik meg. Ó Daniel… merre lehetsz? – könnyek kezdtek potyogni a szememből.
A család szégyene, az vagyok! Elszakítottam mindenkit mindenkitől, ráadásul megöltem az apánkat. Azt az embert, aki megmentette Edwardot a spanyolnáthától, Esmet a haláltól mikor leugrott egy szikláról és az orvosok már nem adtak neki esélyt, - ő még is megmentette és feleségévé tette. Rosalie-t és Emmettet… befogadta apát. Bellát is mindig úgy kezelte, mint a saját lányát és Renesmee-t úgy szerette, mint a saját unokáját. Anyát is lányaként szerette és átváltoztatta mikor megszülettünk Daniellel. Megmentette mind hármunk életét mikor megszülettünk… és én így hálálom meg neki. Tönkre tettem a családot. Megöltem azt az embert, orvost, vámpírt, férjet, apát, nagyapát, aki világhíres volt mind két világban és mindenki tisztelte. Ezek után az lenne a legjobb, ha elmennék Olaszországba azokhoz akikről Renesmee mesélt régen. Itt hagynék mindenkit és nélkülem élnének boldogan az örökkévalóságban.
Szánalmas vagyok és hasznavehetetlen! Miért kell nekem folyton makacsnak és önfejűnek lenni? Ha csak kicsit hasonlítanék anyára vagy apára, akkor nem vesztem volna össze a bátyámmal és nem hagy el minket. Most már tényleg minden az én hibám.
Lemásztam a fenyőről és futni kezdtem valamerre. Elsuhanni és örökre eltűnni. Ez volt az én tervem.
Nicolas szemszöge
Hat év telt el az utolsó találkozás óta. Alice-ék biztos boldogan élnek és az a gyönyörű kislány, sem kislány többé. A remény, hogy újra láthatom… ez éltetett idáig. Igaza volt Billyéknek, ha valamelyik farkas bevésődik, a kínok-kínján megy át, ha nem lehet a bevésődése mellett. Én is átéltem ezt! Két éve szinte csak farkasként mutatkozok. Bejártam Amerika összes erdejét, de akkor sem találtam a helyemet. Mivel az én helyem az mellett a gyönyörű lány mellett van, akinek a neve jelentette az élhetősegemet. Lara. Csak ha még egyszer láthatnám… még ha nem is közelből… Maga lenne a paradicsom.
Ki kell vernem a fejemből ezeket a gondolatokat. Azóta biztos talált magának egy vámpír fiút, és boldogan élik le ketten az örökkévalóságukat.
Nem tudom, hol vagyok, de nem is nagyon érdekel. Csak azt tudom, hogy holnap visszamegyek Forksba! Még futottam pár kört az erdősűrűjében, majd mikor közeledtem a kisvároshoz – ahol épp „lakok” -, visszaváltoztam és gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat. Lassan elsétáltam a kis motelhez, ami a város közepén helyezkedik el. Mikor kinyitottam az ajtót a kis csengő halk csilingeléssel adta tudtára a bent lévőknek, hogy valaki jött.
- Jó napot! – köszöntem a pult mögött álldogáló időshölgynek, majd a szobámhoz mentem. Nincs sok cuccom, de ami van azt összekészítettem és még gyorsan lezuhanyoztam.
Kulcsra zártam az ajtót, és vissza se nézve gyorsan kifizettem a szobát, a kulcsokat leadtam és meg sem álltam Forksig.
Lara szemszöge
Ahelyett, hogy távolodtam volna a várostól és a háztól, inkább egyre közelebb kerültem. Már tudják, hogy itt vagyok, még sem tesznek semmit. Nem is baj…
Meg akartam fordulni, hogy tényleg elhagyjam ezt a helyet, mikor neki ütköztem valami szőrős fának, és csak feküdtem mozdulatlanul elterülve a földön. Várjunk csak… a fák mióta szőrösek?! Át néztem a jobb oldalamra, ahol azt a valamit feltételeztem, aminek neki ütköztem, és ekkor csapot meg az isteni illat, amit már egyszer éreztem valamikor. Egy koromfekete farkas feküdt kiterülve mellettem. Gyönyörű volt és a vére illatának alig tudtam ellen állni. Tegnap reggel vadásztam utoljára, nem kéne szomjasnak lennem… De ez az illat…
Halkan feltápászkodtam és a sarkamra ültem, hogy jobban megfigyeljem ezt a példányt. Farkas vért még sosem kóstoltam, mivel anyáék megtiltották Jacobék miatt. De most elvileg minden falka tag nálunk van, és nagyapáékat gyászolják. Nekem is ezt kéne tennem, de én már nem tartozok a családhoz. Azt teszek, amit akarok, és ha én most farkas vért kívánok, akkor azt is fogok inni! Megnyaltam a számat és készültem rávetni magam az állatra, mikor magához tért és a szemembe nézet.
Elvesztem! A szemei… felismertem! Ez a fiú… tudom ki ő! Az óta a nap óta minden nap szerepel az álmaimban. Hiába meséltem erről bárkinek is úgy tettek, mintha nem tudnák, kiről beszélnék. Tudtam, hogy létezik!
- Én… annyira sajnálom… - könnyek kezdtek potyogni a szememből. – Nem tudtam, hogy te is… saj-sajnálom! – El akartam futni, de egy kéz megakadályozott. Visszaváltozott és valami furcsa bizsergést éreztem az egésztestembe mikor ismét a szemébe néztem. A világ forogni kezdett körülöttem, a hangok elhaltak csak Ő létezet nekem. Hirtelen minden fájdalmamat elfelejtettem és ez a boldogság arra késztetett, hogy még többet, többet… sose legyen vége a pillanatnak.
- Lara… - a nevemet hallva megállt egy pillanatra a szívem, hogy aztán még hevesebben verjen, ha ez lehetséges.
Nicolas szemszöge
Itt áll előttem, tényleg ő az! Még is volt értelme várni a csodára… Legmerészebb álmaimba se gondoltam volna, hogy létezik valahol ilyen gyönyörű teremtés a földön. Mikor először láttam akkor is magával ragadott és nem akartam levenni róla a szemem de, hogy itt áll előttem… minden álmom valóra vált.
De tudom, nem támadhatom le azzal, hogy – hé figyi régen anyád szeretője voltam, ráadásul el is raboltam, de mikor visszakerült apádhoz akkor én elmenekültem és miután ti megszületettek a testvéreddel én elmentem hozzátok és akkor bevésődtem beléd. Van kedved velem élni öröké és hozzám jönni? – Ez kicsit abszurd lenne, de még is megtettem.
Végig simítottam az arcán, miközben ezüst két íriszeiben elmerülve az a kislány jelent meg előttem, aki most már érett nő szinte. Közelebb hajoltam hozzá és a számat gyengéden hozzá érintettem az ajkához. Vigyázva minden érintésemre, mintha kárt tudnék benne tenni.
Nem húzódott el, inkább a karjait a nyakam köré fonta és visszacsókolt. Nem siettünk sehova, lassú tempóba merültünk el az élvezetek oly nagy tavában.
- Örülök, hogy nem csak egy álom vagy – mondta kicsit elpirulva, még jobban bele bújva az ölelésemben. Órák vagy talán már napok óta vagyunk itt, de még most is csak álomszerűnek tűnik ez az egész.
- Szeretlek! – Megcsókoltam, ebbe a csókba most minden benne volt. Minden elmulasztott pillanat, perc, óra, nap, hetek, hónapok… évek.
Elmesélte mi történt az eddigi életébe, és mikor az utolsó részekhez ért elsírta magát.
- Csss, ne sírj!
- Megöltem a nagyapáékat… - a hangja elcsuklott és keserves zokogásba kezdett. Felfoghatatlanul sok érzés tört rám hírtelen.
- Css, nyugodj meg! Nem a te hibád volt… - próbáltam vigasztalni.
- Honnét veszed, hogy nem az én hibám volt? Minden az én hibám, én vagyok a család feketebáránya… – tolt el magától, majd felpattant és elfutott.
Alice szemszöge
- Mi jöhet még ezután? – tettem fel magamba a kérdést és kinéztem a sötét éjszakába. Üresnek és elveszetnek éreztem magam. Nem csak oda kint van sötét, a család is sötétségbe burkolózott. Amennyire tudtam összezsugorodva ültem a kannapén előre-hátra dülöngélve. A ház kihalt, mint egy kísértett ház. Annyi különbséggel, hogy valóban „kísértettek” lakják. A szoba tele van, és többszörös gyászba ül mindenki. Már senki sem sír, jobban mondva senki sem tud már sírni! Két család gyászolja azokat, akiket mindenki szeretett, Carlisle és Esme Cullent.
- Lara, Dan, Nessie… miért nem vagytok itt? – zokogtam könnyek nélkül.
- Haza jönnek! – mondta Edward elhalt hangon. Jasper átölelt, de érintése olyan volt, mintha egy szobor ölelt volna át.
Ha egy tragédia bekövetkezhet egy család életébe, akkor ez az. Elveszíteni a szülőket és velük együtt három gyerek is „eltűnt”.
A látásom elhomályosult és képek jelentek meg előttem; „Lara meg akar támadni egy farkast” Felsikítottam, amibe az egész ház belerezdült. Képek, a jövőről… „a farkasból ember lesz… Nicolas! Csók, ölelések, még több csók, Daniel, egy szőke hajú lány, vörös szemek! Renesmee hazajön! Terhesség… Jacob a földön fekszik mozdulatlanul…”
- Ne! – ziháltam, haraptam a levegőt és szabadulni akartam a lefogó karok elől. Edwardot kerestem a tekintettemmel, de már nem volt a szobában. A garázs felől hangos motorzúgás hallatszott, majd féknyikorgás és az autó egyre távolodott La Push felé.
Kilenc szempár figyelt kérdő tekintettel. Megakartam szólalni, de egy szó sem hagyta el a számat. Tudtam, hogy rajtam múlik Jacob élete, de lesokkoltam a képek miatt. Nagy levegőt vettem és gyorsan eldaráltam mi történt. Bella nem vette észre, hogy Edward felkelt mellőle, csak a mondatom végére tért magához. Egy szó nélkül felállt a fotelból, körül nézett majd oda sétált az ajtóhoz és ki akarta nyitni, de valaki megelőzte.
Mikor megláttam ki áll az ajtóban csak egy szót motyogtam:
Nem! Nem! Nem!
Kritikát kérek szépen! Jöhet jó, rossz.... mindegy! De most tényleg kérek szépen véleményeket!!! Nagyon megszenvedtem ezzel a résszel....
