A vérszomjas szőke herceg - 14. fejezet

14. Az első pofon...

(írói megjegyzés: A 11. fejezettől folytatódik Jasper szemszögéből. Csak az olvassa, aki elfogad egy teljesen más Carlisle-t! Nem fontos rész, de kellett…)


Jasper

Erdő, erdőt követve futottam a semmibe. Célok nélkül elveszve a világban. Csak Alice arca lebeget a szemem előtt valamiféle utat mutatva nekem. Meg álltam egy magas fa alatt, felmásztam a tetejére és egy ágra lepihentem. Muszáj lesz gondolkoznom, mert nem mehet tovább így.

Két nap telt el a gyilkosság óta. Carlisle és a többiek biztos rájöttek, hogy csak én tehetem és már elindultak utánam megkeresni. Vissza kéne fordulnom és vállalva a következményeket beszélnem, kell apámmal. De még is, hogy állhatnék így elé, mikor embert öltem ráadásul szerelmem apját. Elvesztem az elméletekben, hogy melyik út lenne a legjobb. Az idő gyorsan szelte a perceket és az órákat, ismét magába szíva egy újabb napot. A nap már lemenőben volt és én semmire nem jutottam. Lemásztam a fáról és Forks felé indultam. Egyszer túl kell lennem rajta.

Egy szarvas csorda mellett haladtam el. Vadásznom kéne igaz, hogy nem segítene semmit, de legalább megtudnák, hogy megbántam mindent. Kinéztem magamnak egy nagyobb példányt és beleszagoltam a levegőbe. Vérének illata hívogatott magához és én engedve a csábításnak neki iramodtam. Levegőt venni se volt ideje, ledöntöttem a földre és átharapva a nyakát szívni kezdtem a vérét. Undorodtam az izétől mégis csak emberi vért fogyasztottam alig két napja, de legbelül tudtam többet nem ihatok mást csak állat vért.

***

- Mi ütött beléd? – kérdezte dühösen Carlisle. – Nagyot csalódtam benned Jasper.
Lehajtott fejjel ültem a kannapén és hagytam, hogy apám kiadja minden érzését. El akartam menekülni és átkoztam azt a percet mikor úgy döntöttem, hogy haza jövők. És átkoztam a képességemet is. Fájt érezni ugyan azt, amit a többiek éreztek irántam. Csalódást, megvetést, félelmet, és aggódást.
- Bocsánat – ennyit tudtam kipréselni a számon.
Felnéztem az előttem álló férfire, aki apám helyet apám. S aki mindig a mi javunkat nézte és mi voltunk az elsők az életében. Erre jövők én egy semmire kellő utolsó gyilkos és mindent lerombol. Sírni akartam. Már nem maradt semmi, ami életben tartana.
Csend szállt a házra csak Renesmee szívének dobogását lehetett hallani és egy-egy nyugtalan sóhajt.
- Azt hiszed, ezzel minden megoldódik, hogy bocsánatot kérsz? – szakította meg a csöndet Carlisle.
- Nem, de mi mást tehetnék? – keltem ki magamból.
- Carlisle légy szíves hagyd Jaspert. Te is tudod, hogy elborult az agya és nem tudott gondolkozni – állt mellém Rosalie.
- Köszi, Rose, de magamat is megtudom védeni nem kell mellém állni amikor utálod Alice-t! – morogtam rá dühösen.
Besértődve elindult fel felé a szobájába. Mikor felért hangosan bevágta az ajtót. Emmett intézet felém pár kedves szót majd utána ment.
- Mire volt jó ez az egész? Legalább örülhettél volna, hogy valaki még melléd áll – kért számon Carlisle.
- Nem érdekel és te sem érdekelsz! Mindenki másnak meg tudtál bocsátani mikor hibázott csak nekem nem. Beletörődtél mikor Edward pár évig embereket ölt, elnézted Emmett és Rosalie hibázását is. És mikor Esme hibázott akkor tudomást sem vettél róla, mert érezted, hogy többet nem fordul elő. Mindenki megkapta a bocsánatodat és ugyan úgy bíztál bennük! – kiabáltam az arcába.
Esme remegett a sírástól, de könnyeket nem hullatott hisz nekünk nincsenek könnyeink. Bella és Edward mellé ültek és átkarolva nyugtatni próbálták. Gyűlöltem magamat, amiért bele kevertem őket a vitába főleg anyámat de Carlisle nem hagyott más választást. Ránéztem apámra és ekkor égni kezdet az arcom. Az első pofon… amit apámtól kaptam.
- Takarodj a házamból! - Nem kiabált, nem dühöngött és még csak nem is nézet rám szemrehányóan. Egyszerűen csak a szemembe mondta majd oda ment feleségéhez és átkarolva felvitte az emeletre.

Értetlenül néztem ki a fejemből. A képek összemosódtak a hangok eltűntek. És én csak kővé dermedve álltam a nappali közepén az arcomat fogva.
Mit tettem? Megbántottam a családomat és remélhetőleg örökre elvesztettem apámat! – térdre rogytam és hangosan felüvöltöttem. Mindent elrontottam mikor megöltem Alice apját. Hogy lehettem ilyen önző.

- Nem hallottad, amit mondtam? – jött le a lépcsőről. – Most azonnal hagyd el a házamat, és amíg nem térsz, észhez át ne merd lépni a küszöböt.
- Carlisle te sem gondolhatod ezt komolyan! – csattant fel Edward.
- De igen is komolyan gondolom! Ha egy percen belül nem tűnik el én dobom ki!
- Miért csinálod ezt? Mi is követtünk el hibákat mégse üldöztél el.
- Ne, Edward, hagyd! Elmegyek! Így lesz a legjobb mindenkinek – álltam fel a földről és fordultam testvérem felé.
Elsétáltam az ajtóig és még egyszer utoljára belenéztem apám gyűlölettel teli tekintetébe. Nem bírtam pár másodpercig a szemébe nézni, kinyitottam az ajtót és futni kezdtem az erdő felé. Nem tehettem mást, ha Carlisle így akarja, hát akkor legyen így.

Carlisle

- Nézd meg mit csináltál! Elüldözted, most örülhetünk, ha nem csinál semmi örültséget – korholt le a fiam.
Nem mondtam semmit csak az erdőt figyeltem ahol néhány perce eltűnt az egyik gyermekem. Igaza van, Edwardnak én se vagyok jobb Jaspernél. Elüldöztem az egyik fiamat és ki tudja, mikor láthatom viszont. Nem vagyok jó apa, ha ennyin felkapom a vizet, a többiek is követtek el hibát és én mégis megbocsátottam nekik.
- Hol van Jasper bácsi? – kérdezte álmos hangon az unokám Emmett kezei közül.
- Elment… - feleltem szomorúan.
Belém csapott a felismerés. Meg kell találnom mielőtt bármit, csinálna!
- Vigyázatok Esmere! Edward gyere velem – majd eltűntem a szemük elől és az erdőnél vártam Edwardra.
Nem késlekedet, következő pillanatban már ott állt mellettem és engem figyelt. Nem kellett beszélnem ahhoz, hogy elmondjam mi a tervem. Most amúgy is nehezemre esne a beszéd.

Már órák óta futottunk mikor megéreztük végre az illatát. Elfordultunk abba az irányba ahonnan jobban érzékelhető volt az illata, mert az egész úton bármerre fordultunk érezni lehetett, hogy ott járt.

Egy kidőlt fatörzsön ült, fejét térdeire hajtotta és egy ember számára tűnt volna mintha valaki itt hagyott volna az erdőbe egy élethű szobrot. Mozdulatlan volt és levegőt se vett. Tétováztam nem tudtam mit tehetnék, hogy ne bántsam meg még jobban.
- Menj oda hozzá – javasolta Edward. Kérdőn néztem rá, hogy hallja-e a gondolatait erre csak egy aprót bólintott. Lassan indultam el és mikor mellé értem vártam. Nem mertem semmit se csinálni úgy éreztem magam, mint egy öt éves kislány, aki nem mer megszólítani egy idegent.
- Ha azért jöttél, hogy még jobban a földbe tapos, akkor megnyugtatlak… már nem kell – nézet rám fájdalmas képpel. A hangja rekedt volt az elfojtott sírástól és szemei feketék.
- Én nem… nem akartam… - dadogtam összevissza. – Jasper sajnálom, tudom, hogy nem érdemlem a bocsánatodat… és nem is kérem, hogy bocsáss meg, de gyere vissza. Nem miattam, hanem a többiek miatt. – Jasper még mindig nem nézet rám. A távolba figyelt valamit és gondolkozott.
- Nem, egy gyilkos vagyok! Nem engedhetsz egy gyilkost a házadba! – Meglepődtem a mondatán, nem gondolhatja komolyan, hogy ezért kitiltom a házamból.

Jasper

Legbelül örültem, hogy Carlisle eljött és bocsánatot kért, de ez akkor sem mulasztja el a bűntudatomat. A szavai azt sugallták, hogy megbocsát és felejtsünk el minden rosszat. De az érzései nem erről tanúskodtak. Össze volt zavarodva és nem tudta eldönteni melyik lenne az észszerű döntés, ami mindenkinek jó lesz.
- Jasper a fiam vagy! És nem érdekel, hogy megöltél valakit. Ez a tény elveszik a szeretett mellett, amit irántad érzünk. A család tagja vagy egy a Cullenek közül. Nem kérheted tőlem, hogy nézzem végig, ahogy kisétálsz az életünkből – még mindig nem néztem a szemébe. De az érzései is kezdtek meggyőzni.

Néma csend állt be közénk, Edward magunkra hagyott és haza indult. Carlisle még mindig előttem állt és a tekintetemet kereste, de én elfordult ahányszor csak megpróbált a szemembe nézni. Nem láthatja rajtam, hogy bűntudatom amiatt, hogy megszegtem a tanítását.
- Carlisle egyedül hagynál egy kicsit? – néztem a szemébe most először mióta itt van. Nem mondott semmit csak elfutott. Összekavarodtak az érzései és nem értette, hogy miért kérek időt. Megijedt, hogy esetleg még sem megyek haza. A lelke mélyén dühöngött és még több dolgot a fejemhez akart vágni, de a családja miatt nem tette. Igen én már nem tartozok a családhoz, nekem már csak Alice maradt. Az angyalom, aki bármerre lehet és lehet, hogy soha többé nem nézhetek a csillogó szemébe és nem hallhatom édes nevetését.

De ha itt ülök, és azt várom, hogy történjen, valami sosem találom meg őt. Muszáj vissza mennem Cullenékhez és a segítségüket kérnem. Egy újabb álarcot kell felöltenem ahhoz, hogy elérjek utam végső céljához. A boldogsághoz.
Felálltam a fatörzsről és Forks felé vettem az irányt.


Na mint feljebb írtam már ez csak amolyan átvetítő rész volt vagy, hogy mondjam... Nem fontos a történetbe de kellett!

A vérszomjas szőke herceg - 13. fejezet

13. Árulás 2. rész

Jasper

Még egy levél érkezet Alice-től. Nem akartam egyedül kinyitni túlságosan fájna, ha amúgy is összetört szívem most porrá zúzná ez a levél. Megkértem a többieket, hogy nyissák ki előbb, és valamelyikük olvassa fel hangosan. Edwardra jutott a feladat. Lassan felolvasta a papírra írt szavakat és ilyen lassan is jutott el a tudatomig, hogy Alice-szel biztos történt valami. A tény, hogy Lionel - az idegen vámpír, akivel találkoztam – is ott van még jobban megrémisztett.
- Jasper, mit tegyünk? – kérdezte Carlisle.
- Elmegyek a találkozó helyre, még pedig egyedül! – döntöttem el.
- Ne csináld ezt fiam. Őrültség lenne egyedül menned, biztos egy csapda – próbált győzködni.
- Nem érdekel! Alice bajban van, nem ülhetek itthon öl betett kézzel várva, hátha egyszer kicsapódik az ajtó és belép rajta Alice nevetve. Te sem várhatod el tőlem, hogy ezt tegyem – vágtam vissza ingerülten.

Felrohantam a szobámban, hogy kitaláljak valami tervet, miként hozhatnám haza Alice-t. Emmett kopogott az ajtón majd mikor nem feleltem semmit belépet.
- Öcskös, Carlise csak jót akar – ült le az ágyra velem szemben.
- Tudom, de értsétek meg… nélküle nem tudok élni – temetem az arcomat a kezeim közé.
- Akkor te is értsd meg, hogy nekünk is hiányzik, és vissza akarjuk hozni.
- Nem keverhetlek bele titeket.
- Már benne vagyunk. Egy családtagunk bajban van, ez mindenkire tartozik már. Nem csak rád – szorította meg a vállam mikor odaért mellém.
- Jazz gyere menjünk le! És találjunk ki valamit, hogyan menthetnénk meg az új hugicánkat – húzott fel a fotelből.

Mindenki az étkezőbe volt a saját helyén. Carlise az asztalfőnél, baloldalán Esme ül és két üres szék volt – ami a mi helyünk – míg jobboldalán Edward, Bella és Nessie foglalt helyet. Rosalie az asztal másik végénél dőlt neki a falnak keresztbe tett kézzel.
- Mi a baja? – súgtam oda Emmettnek amilyen halkan, csak tudtam.
- Rám van megsértődve, nem mentem el vele vásárolni – fintorgott el az arca.
Hangosan felnevettem, ahogy elképzeltem Emmettet amint végigjárja egy bevásárló központ összes butikját. Edward is felnevetett a képzeletemre és együtt nevettünk. Igaz nem szívből jövő volt de legalább láttam a többieken, hogy örülnek, hogy újra nevetek.
- Na akkor beszéljük, meg mit tegyünk az üggyel kapcsolatban? – kezdet neki Carlisle.
- Nem kell semmit megbeszélnünk! Én elmegyek egyedül a találkozóra és ti meg itthon maradtok!
- Jasper gondolj ránk is, bármi történhet veled. Nem élnénk túl, ha bajod esne – nézet rám könyörgő szemekkel anyám.

Nem tudtam, nem akartam a szemébe nézni, mert akkor elvetve minden tervemet engednék nekik. De nem tehetem ezt, muszáj megmentenem az Angyalok hercegnőjét. Nélküle az angyalok se ugyan azok, mint régen. Kinéztem az ablakon, oda kint már javában sötétedet. Mit számít már a sötétség? A lelkem úgy sem változik már meg…
- Jasper bácsi kérlek, maradj! – jött oda hozzám Nessie és szorította meg a kezem.
Leguggoltam mellé és hagytam, hogy megérintése az arcomat. Az étkező kiürült és most az udvaron voltunk. Valaki az erdő szélén rejtőzőt a fák között. Nem láttam ki az, de mikor előjött a helyéről akkor megismertem a személyt. Nicolas volt az és Seth-tel körülbelül egy idős fiú sétált mögötte. Nicolas felugrott a szobánk erkélyére farkasként és betörve az üveget rontott be. Majd Alice-szel a kezében jött ki a házból és futott vissza az erdőbe.
- Köszönöm, hogy megmutattad ezt kicsim – öleltem meg gyengéden.
- Igaz ez? – fordultam immár Edward felé.
- Sajnos igen – hajtotta le a fejét szomorúan.
- Akkor ez már nem csak ránk tartozik – sóhajtottam.
- Végre, hogy rájöttél fiam, Nicolas még valakit belekevert, ezért muszáj lesz lemennünk, La Push-ba, hogy kiderítsük ki tűnt el mostanában. – szólt fel Carlisle.


Alice

Mikor felébredtem mindenem sajgót és nem tudtam elfordítani a fejem.
- Hé-hé nyugalom hercegnő – fogott meg Nick, hogy ülő helyzetbe tudjon helyezni. Furcsálltam, hogy kedves velem azok után, ahogy viselkedet velem.
- Miért vagy ilyen kedves velem? - kérdeztem félve. Nem akartam, hogy megüssön esetleg valami rosszabbat, tegyen velem.
- Már nem is lehetek kedves azzal, akit szeretek? – húzta fel a szemöldökét.
- De… de csak… - kész ennyi volt eltörött a mécses. Sírtam, zokogtam semmi, sem hozhatja vissza a kedvemet. Tessék nézd, meg mit tettél velem Nicolas én, szerettelek és még vele is haragban voltam miattad. De te így hálálod meg ennyi volt, nem érdekel most, már ha meghalok.
- Sss… ne sírj!
Ellöktem magamtól és amilyen kicsire, csak tudtam, összezsugorodtam. Nem akarom, hogy hozzám érjen! Nem akarom, hogy itt legyen… én se akarok itt lenni. Jasper szerelmem siess… - álomba sírtam magam.

- Kicsim gyere, indulunk! – szólt Bella a kislányának az ajtóból.
- Nem! – játszott tovább Emmettel.
- Renesmee nem érünk rá játszani – vette fel a szigorú anyai álarcot Bella.
- Nem!
- Ha nem, hát nem. Menjünk Alice, ketten megyünk csak le, La Push-ba – Bella tudja, hogyan vegye rá valamire a lányát. Nessie egyedül hagyva szegény Emmettet rohant elénk boldogan.
- Anyaaa, miért nem mondtad, hogy Jake-hez megyünk? – ez a kislány mindenre képes.
- Mi az még is jössz?
- Igen, igen, igen, igen! – futott ki a garázsba.
- Nessie és velem mi lesz? – kiabált neki Emmett.
- Bocs, Emmett bácsi de most nem érek rá – mi csak nevetünk rajta.
Edward jött le az emeletről és egy csókot adott felesége arcára.
- Vigyázatok magatokra.
- Mint ha nem jönnél utánunk – húzta fel a szemöldökét Bella és mosolygott hozzá.
- Tudod, csak ellenőrzés – mentegetőzőt Edward.
Még utoljára megbeszéltek mindent majd végre elindultunk mi is a garázs felé. Úgy beszéltek, mint mikor két szerelmes egy évre elbúcsúzik egymástól. Megmosolyogtam őket és eszembe jutott vajon mi is ilyenek, leszünk Jasperrel mikor vámpír, leszek.
- Melyikkel megyünk? – kérdeztem Bellatól a sok autó előtt állva.
- A Volvo-val.
- Hogy-hogy nem a tiéddel?
- Egy Ferrarival akarsz végig száguldozni az erdős úton?
- Ott a pont – nevettem el magam.
Nessie már az ezüst Volvo hátsó ülésén ült és várta mikor indulunk már. Lassan mi is beszálltunk majd elindultunk az indián rezervátum felé.

- Ébredj, indulunk – rázott fel Lionel.
Pár pislogás után kérdőn néztem rá. Mit akar tőlem egy vámpír és miért ébresztett fel, amikor kint még sötét van.
- Siess már, nem érünk rá vacakolni – dobta oda a ruhákat az egyetlen szekrényből a szobában.
Nem értettem mit akar, de egy vámpírral veszekedésbe keveredni nem a kedvenc időtöltésem volt. Felvettem a ruhákat, amiket kaptam és öltözködés közben vettem észre, hogy a csuklóim be vannak kötözve.
- Gyere! – Lionel megragadott a karomnál fogva és húzni kezdet kifelé.
A lábaimat nem tudtam mozdítani annyira, elgémberedtek, és könnyezni kezdtem a fájdalomtól, amit a hasamban éreztem. Nem volt időm megfigyelni hol is vagyok, mert amint kiértünk az épületből a férfi a vállára dobot és futni kezdet velem.

- Készen állsz? – nézet rám vigyorogva Jasper. Rá tudtam venni végre, hogy mutassa meg milyen is az ő szemükben a világ, futás közben.
- Azt hiszem-, kinyújtotta a karját, hogy könnyebben fel tudjak mászni a hátára. A lábaimat átkulcsoltam a dereka előtt és a kezeimmel szorosan öleltem a nyakát. Úgy lőtt ki, mint egy rakéta és szélsebesen futni kezdet a fák között. Fejemet oldalra fordítva lapockáján pihentettem és így néztem a tájat, ami egy narancssárga csíkká mosódót össze mikor az erdő szélén a tengerpart közelében. Gyönyörű látványt nyújtott és csodáltam a fényeket, de fáradtságom győzedelmeskedve rajtam álomba szenderültem. Mikor felébredtem még mindig a parton voltam de most szerelmem védő kajai közt feküdtem.
- Szia – vigyorgott szerelmem.
- Szia – megtöröltem a szemem, egy hatalmasat ásítottam majd egy apró csókot nyomtam ajkára.
- Gondolkoztam… - elakadt a hangja és én megrémültem. – Gondolkoztam, mégpedig rajtunk. És, hogy a többiek mit mondtak mielőtt eljöttünk. – Értetlenül néztem rá, de nem akartam a szavába vágni.
- Szeretlek, és nem tudnék élni azzal a tudattal, hogy nem vagy már mellettem, kérlek, kezdjük újra az egészet és felejtsünk el minden rosszat, ami csak történt – nézet komolyan a szemembe. Felültem és felé fordulva megcsókoltam.
- Én is szeretlek, és el akarok minden rosszat felejteni – visszacsókolt.
Szenvedélyes csókolózásban törtünk ki, csodálatos pillanat volt és újra belé szerettem. Az én egyetlen hercegembe. Fázni kezdtem ezért jobbnak, láttuk, ha visszamegyünk a házba. Most nem a hátán utaztam, hanem a karjai közt. Útközben ismét elszundítottam és csak másnap reggel ébredtem fel.

- Nem futhatsz el előlem te undorító vérszívó! – hallottam Nick kiabálását távolról.
Lionel levett a válláról és következő pillanatban éles fájdalmat éreztem a gerincemnél. Egy fa törzsének csapódtam neki és a fájdalom egyre erősödött. A fekete nyugodtság egyre jobban körbe kerített. De én küzdöttem ellene, nem akarok elájulni az senkinek nem lenne jó főleg nekem nem. A látásom kezdet elhomályosodni de minden erőmet összeszedve harcoltam az ájulás ellen. Nicolas farkas alakjában jelent meg és támadott rá a vámpírra. Lionel nem hagyva magát belerúgott a farkas oldalába és az, fájdalmasan vonyított fel. Összeszorult a szívem a hangjára. Becsuktam a szemem és csak a hangokra figyeltem. Még néhányszor felvonyított Nicolas mikor egy fához csapta a vámpír és a fa kettétört alatta. Majd hangos morgás hallatszott és egy utolsó kiáltás de ezt már csak halkan hallottam, mert a sötétség győzött felettem.

- Bocsáss meg mindenért, amit tettem… kérlek, bocsáss meg és ébredj fel!
Hallottam, hogy valaki beszél valakihez. De a hangját nem ismertem fel az illetőnek. Hol lehetek? És mit keresek itt? Olyan sötét van, de még sem félek. Mi ez a hely és ki vagyok én? Nem élhetek, hisz nem tudok beszélni és a szemeim se nyílnak ki. Már ha nekem van olyanom, hogy szemem. De még is itt vagyok, mivel gondolkozok, vagy lehet nem is, gondolkozok csak valaki, írja helyettem a gondolataimat, amiről én azt hiszem, hogy a sajátjaim?
- Sajnálom Alice… annyira sajnálom – milyen szép név. Vajon kié lehet? Talán az enyém, de nem hisz akkor nem lennék, itt ahol most vagyok.
Villámcsapásként jöttek vissza az emlékeim. Jasper, Cullenék, a kisbabám, leánykérés, Jasper, Nicolas, Jasper, elraboltak, Nicolas, Jasper… Nicolas… Kinyitottam a szemem és Nick nézet vissza rám piros szemekkel és meggyötört arccal.
- Oh, Alice annyira sajnálok mindent. Nem tudom, mi üthetett belém, mikor elhoztalak tőle. Meg tudsz valaha bocsátani nekem minden bűnömért? – szemében sajnálatot és bűntudatott láttam. A szívem ketté tört volna, ha még tovább kell nézem, ahogy szenved.
- Tudom, hogy megbántál mindent és persze, hogy megbocsátok Nick! – valami érzés tört fel bennem és megcsókoltam.
Meglepődött egy pillanatra de aztán visszacsókolt. A vágy magával kerített és falni kezdtem az ajkait. De a könnyeim közben önálló éltre keltek és forrásként kitörve folyni kezdtek.
- Hé, nyugi – tolt el magától. – Ne sírj!
- De-de egy szörnyeteg vagyok – zokogtam fel hangosan.
Nem szólt semmit csak magához ölelt és hagyta, hogy kisírjam magam. Éreztem rajta, hogy a bűntudata sose fog elmúlni és örökidőkig marcangolni fogja magát mind, azért amit tett.

Kis idő múlva végre megnyugodtam és eleresztettem Nicolast. A fájdalom a szemeiből még most sem tűnt el de megpróbált mosolyogni, hogy jobb kedvre derítsen.
- Én tényleg nagyon sajnálok mindent, és holnap visszaviszlek a vérszívókhoz és megkérem őket, hogy öljenek meg! – pofon vágtam, és mérgesen néztem rá.
- Ne hogy meg merd próbálni, mert akkor én öllek meg! Még is, hogy gondoltad, hogy hagyni fogom? – újra könnyek szöktek a szemembe.
- De hiszen… - ráraktam az ujjamat a szájára és megöleltem.
- Szeretlek – egy szó de még is egy életeket változtat meg. Ez a szó többet ér mindennél. Egy szó ami magába foglalja mit is érzek most Nicolas iránt.
Örültem, mert végre itt a vége minden rossznak és holnaptól hercegem karjai közt lehetek újra. De fájt a szívem, mert Nicolast is ugyan úgy szerettem de még is az első, aki minden szeretettemet és bizalmamat kiérdemelte az, az én szőke hercegem. És a bronzvörös farkasomat meg el kell engednem örökre. Így lesz mindenkinek a legjobb.
Igaz ekkor még nem is sejtettem, hogy ami otthon rám vár sokkal rosszabb lesz minden kínnál és fájdalomnál. És a bizalmam egy részét valaki el fogja veszteni.


No itt lenne ez is :D Kérek kritikát, hogy milyen lett!! A következő fejezetre kicsit tovább kell várni mert azt még most írom... de addig is aki még nem olvasta az nézze meg a másik blogomat ahol egy új történetem lesz majd olvasható :D Puszi és kérek kritikát!!!

A vérszomjas szőke herceg - 12. fejezet

12. Árulás 1. rész

Alice

Az álom magával ragadott és nem tudom mikor ébredtem fel. Már ha persze felébredtem, mert még mindig meg voltam kötözve de most egy ágyhoz bilincselve feküdtem egy koszos, mocskos ágyon. Az orromig se láttam el olyan sötétség kerített körbe. Megint fáradtnak éreztem magam, míg le nem csukódtak a szemeim…

(írói megjegy.: a történet folytatódik ott ahol a 9. fejezetnél abba hagytam, de úgy, mintha Alice újra álmodná az egészet ezért természetesen az ő szemszögéből, lesznek most a részek. )

Gyönyörű éjszakának indult és az is lett volna. Igaz ártatlanságomat már nem nyújthattam szerelmemnek, mivel azt egy másik számomra fontos személy elvette és ezzel együtt a szívem egyik részét összetörte. De mérhetetlen szerelmemet és szeretettemet nem tudta magáévá tenni ezért is van az, hogy akaratom ellenére is de élveztem az együttlétet Nicolas-szal. Most pedig ez miatt ülök az ágy legtávolabbik zugában, és átkarolva térdeimet zokogok, mint egy kis gyerek a játéka iránt. Igen a játékom után sírok, az egyetlen barátomért, akinek mindent elmondhattam. Azért az emberért, aki saját magamnál is jobban ismert, azért akiért ha bármennyire is próbálkozok szívem, kettéhasad, ha nem lehetek mellette. Ha nem érezhetem az illatát, az érintését… Nicolasért. És most már Jasper miatt is. Megbántottam és összetörtem immár újra halott szívét.
- Bo-bocsáss meg – csuklott meg a hangom.
De szerelmem ugyan úgy mozdulatlanul állt az ablak előtt kémlelve a messzi távolt. Újabb egy óra telt el teljes csöndben a könnyeim folyása kezdet csillapodni és így én is megnyugodtam. Tudtam ez most nem Jasper műve, mert nem kell ahhoz rám nézni-e, hogy ne tudnám, most kavarognak benne az érzések és az indulatok.
- Jasper szólalj meg végre.
- Mit mondhatnék, mikor átvertél és hazudtál nekem?
- De én sosem hazudtam… neked nem – halkult el a hangom és könnyeim újra folyni kezdtek.
- Ha nekem nem akkor még is kinek? Mire volt jó ez az egész? Miért hitetetted el velem, hogy szeretsz, amikor az a korcs is fontosabb számodra, mint én – fordult meg, s szemei arany barnáról feketére változtak.
- Ez nem igaz, Nicolas csak a barátom. Ő nem jelent nekem semmit. Kérlek Jasper bocsáss meg mind, azért amit elkövettem ellened. – Nem mondott semmit, ugyan úgy az ablak mellett állt és engem nézet. A csend újra ellepte a szobát és könnyeim is elapadtak. Nem tudom mennyi idő telt el, így de egyszer csak kicsapódót az ajtó és Bella rontott be. Zaklatott volt és morogva nézet Jasperre.
- Jasper Hale még is mikor adott neked okot Alice arra, hogy ne higgy neki? Nem érdekelsz te se és a bátyád se de, ne merd megbántani ezt a lányt, különben nem állók jót magamért!
- Nyugalom Bella, nem tudod, miről van szó – felelte közömbösen.
- De igenis nagyon jól tudom. Ha elfelejtetted volna, akkor a férjem gondolatolvasó pluszba még mi sem vagyunk süketek! Mindent kristály tisztán hallottunk és nem hiszem, hogy Alice azért sír, mert az apja haza akarja vitetni.
- Bella ne avatkozz be, és a többiek is maradjanak ki. Ez csak rám és Alice-re tartozik.
Nem hallgattam a veszekedésüket tovább. A kezeimet a fülemre raktam és egy régi dalt, kezdtem dúdolni. Amit mindig Cinthyával énekeltünk közösen mikor még kicsik voltunk és anyuék veszekedtek. Ez mindig segített megnyugodni akkor, ha számomra két fontos személy veszekedet.
A hangjuk egyre jobban halkult és a látásom is elhomályosodott.

Majd újra ébren voltam. Semmi sem változott ugyan úgy kibilincselve feküdtem egy ágyon. Lépteket hallottam közeledni és megpróbáltam szabályosan venni a levegőt. Észre se vettem, hogy kiizzadtam és szinte faltam az oxigént. Összeszorítottam a szemhéjamat és vártam, hogy mi fog történi. Kulcsok ütköztek egymásnak majd a kezeim szabadok lettek. A szememet még mindig nem nyitottam ki. Nem mertem, féltem, hogy amit látni fogok az nem lesz jó.

Durr… csattanás… ég az arcom. Mi volt ez? Valaki megütött, de ki? Az ágy besüllyedt mellettem majd egy erős kéz megragadta a jobb kezem és maga felé rántotta. Újabb zörgések, de most olyan, mint aki egy táskába kutat valami után. Egy vattaszerűség ért a bőrömhöz - a könyökhajlatomhoz – amit valami erős szagú csípős folyadékba mártogattak bele. Egy spriccelés mintha egy injekciós tű lett volna, egy szúrás és újra elsötétült minden.

Az emlékezés álomformájában ismét magával ragadott. De nem ott folytatódót ahol abba maradt. Most Cullenék konyhájában voltam és épp Esme készített nekem valami ennivalót. Hozzám beszélt, a szája mozgott és más nem tartózkodott itt de hangokat még sem hallottam. Kiáltani akartam, hogy kijátszik velem. Nem akarom újra élni mind azt, ami megtörtént már egyszer de még is a várt ébredés nem jött el és én is önmagam lettem. Már ha mondhatja ezt olyas valaki, aki még csak nem is létezik csak a gondolkodásra képes. Ismét részese lettem a fél évvel ezelőtti Alice-nek.

- Kedvesem egyél, hosszú lesz a mai nap! – Esme könyörgő szemekkel nézet rám, mikor csak tologattam az ételt a tányéron.
Igaza van Esmenek, de egy falat se megy le a torkomon. A napok teltek és én ezzel együtt egyre rosszabbul éreztem magam. Senki se tudta mi lehet a bajom és a furcsa látomások is gyakrabban jelentkeztek. Mint például, előre láttam, hogy egy fel nem tett kérdésre ki hogyan fog válaszolni. Ijesztő volt és kezdtem megőrülni.
- Jasper még mindig nem ért haza? – kérdeztem miután nagy, nehezen lenyomtam a torkomon az ételt.
Bella rohant be a konyhába majd mellém érve megpördített a széken az ajtó felé. Ott állt Ő teljes valójában. A szemei a barna legvilágosabb színében ragyogtak, haja kócos volt és ingje is néhol elszakadt de még így is úgy nézet ki, mint egy szőke herceg. Az én szőke hercegem.

Éles fájdalom nyílalt a hasamban, elvesztettem az egyensúlyom és leestem a székről. Nem tudom, mi történik velem, csak azt éreztem, hogy valami belülről fal fel. Kiabáltam amennyire csak tudtam és a hasamat szorítottam, de a fájdalom egyre erősebb lett.
- Carlisle csinálj már valamit! – hallottam szerelmem hangját amint értem aggodig.
Egy utolsót nyílalt a fájdalom az alhasamban s minden véres lett körülöttem. Rázkódni kezdtem és az erőm folyamatosan hagyott el.

- Nem, nem, nem… - kiabálva ébredtem fel. Megint álmodtam, mik ezek az álmok? Hisz ez mind megtörtént már. – Nem akarom újra élni őket. Nem, nem, nem és nem! Bárki is az de hagyja abba a játszadozást! – fel akartam ülni, de se a jobb kezemet és lábamat nem tudtam mozdítani. Valaki lebénított – jött a felismerés.
- Végre, hogy felébredtél Csipkerózsika – szólt hozzám egy idegen férfihang.
- Na, ne vágj ilyen képet. Még a végén megkívánlak te harcias kiscicus – kacagott fel.
- Ki-ki maga?
- Lionel vagyok, Nick régi cimborája. – a neve nagyon ismerős volt, de nem tudtam hova rakni. Az arcát félig láttam a gyenge gyertyafény miatt, ami pislákolt a szobában.
- Ó, felébredtél szerelmem? – tárta ki az ajtót Nicolas. A kezében egy tálca foglalt helyet.
- Lionel menj ki egy kicsit. Kettesben szeretnék maradni a mi kis hercegnőnkkel – nagyot nyeltem. Mit akarhat tőlem Nicolas? És ki ez a fickó, aki úgy néz rám, mint akit menten felfal. A felismerés villámcsapásként ért. Lionel vagy ki egy vámpír, még pedig emberi vérrel táplálkozó fajta. A vörösben úszó szemei ezt árulták el róla. Rettegtem és nem értettem semmit. Mit akarhat Nick egy vámpírtól, aki még nem is vegetáriánus.
- Most szépen azt fogod tenni, amit mondok drága Alice – szólt hozzám Nick. Észre se vettem, hogy kettesben maradtunk a szobában. Félelmem egyre erősödött – Jasper miért nem jössz megmenteni? – minek is próbálkozok.
Nicolas felvett egy tollat és egy papírt a tálcáról majd visszaállt elém.
- Írsz még egy levelet a kis vérszopódnak de, most azt kéred, hogy jöjjön érted.
Még egy levelet? Nem értettem semmit, én ebben a történetben már rég egy bábú vagyok ahol a szereplők, ide-oda ráncigálhatnak és tehetnek velem azt, amit csak akarnak.

- Várj, ne nézz még erre! – hallottam Bella hangját a hátam mögül. Kíváncsiságom egyre jobban életre kelt, tudni akartam mit is tervez pontosan Bella.
- Jó, megfordulhatsz – lassan fordultam meg és a látványtól tátva maradt a szám. Két csodaszép ruha feküdt az ágyon. Az egyik kirívó és mélylilás színe minden tekintetett magára vonzott. Míg a másik elegáns és visszafogott barnában tündökölt. – na mi az már fel sem próbálod őket?
- De hisz… Miért kapom? – kérdeztem megszeppenve.
- Már nem is adhatok ajándékot csak úgy? – mosolygott rám kedvesen Bella.
- Köszönöm – öleltem át. Ennyi idő alatt amióta megismertem az egész családot, Bella került a legközelebb hozzám.
- Nem, én köszönöm – ölelt vissza. – Ha te nem lennél akkor Jasper nem lenne ilyen vidám.
- És mi az alkalom? – kérdeztem vidáman.
- Az iskolai bál és Nessie partija. – Elkomorultam, ahogy eszembe jutott a babám. A babám, akiről még csak nem is tudtam, egy lény ki nem élhetett. És egy élet, ami nem valósult meg. Könnyek szöktek a szememben az emlékektől. Lehetet, volna egy saját kisbabám, akit szerethetnék és vigyáznék rá. De az apja nem csak őt ölte, meg hanem engem is majd nem egy másik világba jutatott.
- Alice sajnálom. Elfelejtettem, hogy még nem heverted ki az elvesztését – vágott bűnbánó arcot Bella, még jobban magához ölelt.
- Semmi gond már túl vagyok rajta.
- Ne rejtsd el az érzéseidet, hidd el, tudom mit érzel és amúgy is egy ilyen családban nincsenek titkok – a végén elnevette magát. Megmosolyogtam, és hálásan néztem rá, amiért megpróbál jobbkedvre deríteni.
- Tudom, de ez akkor sem ugyan az, mint ami veled történt – csúsztam ki az öleléséből a földre. Ismét sírtam, hanem tudnám, hogy lehetetlen akkor azt hinném, hogy nekem sosem apadnak el a könnyeim.
- Tudod mit akartak a többiek tenni Nessievel mikor még csak egy szörnyetegnek, hitték nem? Ugyan azt éreztem akkor, mint te most Nicolas iránt. És ne félj idővel Jasper is hozzászokik a gondolathoz, hogy többet érzel Nicolas iránt mint egyszerű barátság.
- De neked még is olyan könnyű Bella. Az életed tökéletes, van egy férjed, aki szeret és istenit, ott a lányod a világ legaranyosabb kistündérkéje. És még egy szerető családod is van kik ölni, tudnának érted. Jasper meg sose fog megbocsátani a tetteim miatt. S nem is kérem ez az én bűnöm, hát elkel viselnem.
- Én is ilyen voltam emberként Alice mint te. Csak nekem nem Nicolas volt, hanem Jacob. Edward még rosszabbul fogadta a hírt, hogy nem csak őt szeretem. Volt idő mikor egy kézzel meg tudta volna fojtani Jake-t de, látod mi lett a végén. Olyanok egymásnak, mint két testvér. Se vele, se nélküle páros.
- De te vámpír lettél így a szerelmed Jacob iránt átváltozott veled együtt szeretetté még akkor is csak a szeretet beszélt belőled, mikor rá akartál támadni – elnevette magát újra. Régi emlékek jutottak eszébe, de kezdtem megérteni mire is célzott mind végig. Ha Jasper valóban szeret, akkor a történtek ellenére is elfogadja az érzéseimet, és tiszteletben tartja őket. És belenyugszik, hogy amint én is vámpír leszek csak ő fog létezni számomra. Vagy lehet, hogy már csak ő létezik?

- Na mi lesz, már térj magadhoz – pofozgatott gyengén Nick. – Nem akartam ilyen nagyot ütni bocs. De nem mozdultál, és nem tudtam mi a bajod. Most pedig állj neki az írásnak.
- Oké… - elvettem tőle a papírt és a tollat majd mindent leírtam, amit mondott.
- Most pedig olvasd fel!
- Bella és Jasper…

Kedves Cullen család!

Jasper, szerelmem az előző levelet, amit kaptál nem én írtam, hanem Lionel. Jól vagyok a körülményekhez képest és Nicolas sem bántott… még. Szeretlek és mindig is szeretni foglak, még ha a múltban annyi mindent elkövettem ellened.
Bella, a legjobb barátnő vagy, kit csak kívánhat magának az ember. Edward, vigyázatok Nessie-re és ne hagyd, hogy bárki valamilyen őrültséget tegyen.
Többiek, titeket is nagyon szeretlek! És nagyon sajnálom, hogy nem ismerhettelek meg bennetek jobban.
Jasper még valami… gyere egy hét múlva kedden este tíz órára, La Push-ba a tenger partra. Jacobék kérdezni fogják, hogy mit keresel ott te csak annyit, mondj, hogy arra jártál. Renesmee-t is vidd magaddal akkor nem fognak gyanút fogni. Majd hagyd ott Jacobnál és a többieknél Nessie-t. Menj el a sziklákhoz, és ott fuss az erdő irányában. Ott foglak várni, de kérlek, egyedül gyere, mert különben Lionel és a többi vámpír meg fognak ölni velem együtt. Szeretlek öröké!

- Remek kislány, tudsz te, ha akarsz. Ezt most szépen feladjuk a kedves barátainknak és reménykedhetsz, hogy még utoljára láthatod a vérszívódat. – Szájon csókolt még utoljára s behívta Lionelt. – Most pedig aludj, holnap sok dolgod lesz hercegnő – nevetet gúnyosan fel a férfi és helyet foglalt a fotelben ahonnan nem régiben, felállították.

A vérszomjas szőke herceg - 11. fejezet

11. Gyilkos


Emmett

Szörnyű nézni, ahogy testvérem egyre jobban „esik” darabokra. Alice hol vagy? Hiányzol az egész családnak és főleg Jaspernek.
Rám jutott az a feladat, hogy Richard Brandonnal közöljem a hírt, mi szerint lánya három hete nem nálunk tartózkodik. Mindenki Jasperrel foglalkozik és ez foglya elkergetni otthonról. Na legyünk túl rajta – mondtam magamnak biztatás kép s bekopogtam a már kastély szerű ház ajtaján. Nem telt el egy perc és egy ötvenes éveiben járó összes férfi nyitott ajtót.
- Igen, kit keres?
- Jó estét, Emmett Cullen vagyok. Richard Brandonhoz jöttem.
- Én vagyok Richard, miben segíthetek?
- Ezt inkább oda bent beszéljük meg. – Jobban kitárta a bejárati ajtót majd félre állva beengedet. Akárcsak kívülről belülről is gyönyörű volt a ház. De még sem Alice-hez illő. Elém sétálva mutatni kezdte az utat, lépcső felé vettük az irányt. A falon különböző festmények voltak mindenféle méretben és néhány helyen egy-egy családi fénykép. Ezeket jobban megnézve feltűnt az a furcsaság, hogy Alice egyik szülőjére se hasonlít igazán. Fent az első ajtónál megállt majd elővett egy kulcscsomót és kinyitotta.
- Foglaljon helyet – szólt már az íróasztala mögül.
- Köszönöm, de nem akarom feltartani.
- Nem tart fel, miben állhatok szolgálatára Mr. Cullen?
- A lányáról lenne szó… - vágott a szavamba egyszerre.
- A lányomról? Mi történt Cynthia-val? – állt fel a székéből idegesen.
- Nyugodjon meg uram, Alice-ről van szó.
- Bocsánat, azt hittem Cynthia-val történt valami. Tudja, már régen nem láttam és nem is hallottam róla semmit.
- Meg értem, de most fontosabb dolog is van, mint Cynthia… - sóhajtottam. Szegény lány, az apjával él, aki nem is törődik vele csak a kisebbik lányával.
- Akkor mi van azzal a semmire kelővel?
- Már elnézést de, hogy beszélhet így a saját lányával? – kezdtem dühös lenni. Ez a férfi semmit se tud a lányáról, és amint látszik, nem aggódik érte.
- Ahhoz magának semmi köze Mr. Cullen. Inkább mondja mit követet el az a fruska, hogy ki tudjam fizetni a károkat. – Ült vissza a székébe majd elővett egy csekkfüzetet.
- Észre se vette, hogy nincs itthon a lánya?
- Nem, csak pár órája értem haza Londonból. Miért kérdi?
- Semmi, nem érdekes. Sajnálom Mr. Brandon, hogy raboltam a drága idejét – azzal felálltam a székből és kisétáltam a szobából. Hogy lehetséges az, hogy egy olyan angyali teremténynek, mint elveszet hugicám ilyen apja legyen?
- Várjon Mr. Cullen sajnálom, ami történt. Kérem, jöjjön vissza és avason be a részletekbe.
- Tudja, mit nem kertelek tovább. Alice férjhez ment egy korcshoz név szerint Nicolas Ironheart-hez és lassan három hete nem hallottunk a lányáról semmit – köptem oda neki dühösen, majd becsaptam a bejárati ajtót. – Kellemes estét!
Futni kezdtem, minden erőmet összeszedve a futásnak éltem most. Jobb lesz, ha az itt történtekről nem számolok be a többieknek. Edwardot pedig megkérem, hogy ne áruljon el semmit, mert tuti nem tudom most elrejteni előle a gondolataimat. Otthon mindenki a nappaliba várt, megpróbáltam jó arcot vágni hozzá de észre vették, hogy valami nincs rendben.
- Mi történt Emmett? – kérdezte egyből Carlisle.
- Ne haragudjatok, de nem vagyok olyan állapotban, hogy nyugodtan mindent elmondjak. Inkább kérdezzétek meg Edwardot. – majd elindultam a hátsó ajtó felé, ami az erdőre néz. Muszáj kiszelőztetnem a fejem, nem sokon múlt, hogy a düh miatt neki ugrottam a fickónak.

Jasper

Nem nagyon érzékeltem a külvilágot, de mikor fivérem haza ért egy kicsi kíváncsiság ott lapult bennem, hogy vajon szerelmem apja hogyan fogadta a hírt.
- Mi történt Edward? – kérdezte aggódva Rosalie.
- Richard Brandon tiszteletlenül beszélt Alice-ről ezért Emmett elvesztette a türelmét és majd nem neki támadott a férfinek. Csak az állította meg, hogy tudta ezzel apánk részéről a tisztelet megszűnt volna és neked sem akart fájdalmat okozni Rose. – a mondat első részét hallottam csak meg. Éreztem, hogy a düh kezd körül ölelni. Felugrottam a kannapéról és követve Emmettet a Seattle felé vettem utamat.
Itt vagyok most Alice apjának irodájában. Alig van egy kép a családjáról, és ami van, azon sincs rajta Alice. A dühöm egyre jobban kezdet fokozódni s már ott tartottam, hogy szétverem az egész irodaházat és utána felhívva Richardot közölném vele, hogy a lánya szeretője vagyok. Egy vámpír, aki remekül ért a harchoz és hiába vagyok vegetáriánus most az egyszer kivételt, fogok tenni. Mire feleszméltem, már a kezemben volt a mobilom és körülöttem minden össze volt törve. A bútorok porrá zúzva, a falakon lyukak díszlettek. Kinéztem az ablakon, ami épp maradt és láttam, hogy vagy négy rendőrautó áll a bejáratnál. Tudtam itt az idő az utolsó feladat elvégzéséhez. Még régebben megnéztem szerelmem telefonjában a telefonszámot, és most vámpírgyorsasággal bepötyögtem a számokat. Nem akartam, hogy észre vegyenek a zsaruk, ha feljönnének, már ha ez lehetséges. Elindultam az épület másik felébe, ami egy zsákutcára nézet. Kirohanva az ablakon átugrottam a szemben lévő épületre, majd az épület tűzlépcsőjén lefutva a Brandon ház felé vettem az irányt. Mikor oda értem a házhoz megnyomtam a zöld gombot és vártam, hogy a fickó felvegye. A harmadik csörgés után Richard álmosan szólt bele a telefonba.
- Igen?
- Mr. Brandon, jó estét. Jasper Hale vagyok.
- Miben segíthetek… hajnali négykor Mr. Hale?
- Itt vagyok az ablaka alatt, de ha csak egy mozdulatot is tesz, megölöm. Azért jöttem, hogy néhány fontos dologba beavassam Mr. Brandon. A lánya szeretője voltam, amíg meg nem csalt azzal a korccsal.
- De hát, hogy… hisz erről sose beszélt Cynthia – nem tudtam tovább bírni. Eldobtam a telefont és felmásztam a tölgyfán, ami Alice ablakától ér el idáig, majd megérkezve az erkélyen, az ajtón szépen belépve a szobába.
- Jó estét ismét Mr. Brandon – mosolyogtam rá, de a düh és a vámpír beszélt belőlem. – Ha még egyszer elfelejti Alice-t akkor nem állók jót magamért.
- Mi-mit akar? – kérdezte remegve. Ez csak még nagyobb örömmel lepet el. Felkacagtam, és helyet foglaltam az egyik bőrfotelben a szóba közepén.
- Nos magától semmit, csak azért jöttem, hogy elmondjam magának az igazat.
- Az igazat? Miféle igazságot akar maga elmondani nekem?
- Inkább elkezdem az elejéről, úgy talán megérti még maga is egy semmire kelő ember fajzat, aki nem érdemli meg az életet.
- Mikor a családommal visszatértünk Forks-ba akkor ismertem meg a lányát Alice-t. Már az első alkalomkor mikor megláttam bele, szerettem. Ez az érzés a napok múlásával egyre jobban kezdet nőni bennem, míg Alice be nem vallotta, hogy ő is ugyan így érez irántam. Egyre többször találkoztunk a testvéreim és a szüleim is, megszerették. Még ha ő nem is ismerte őket igazán. Egyik nap írtam neki egy levelet, hogy találkozzunk este kilenckor az erdő szélén. A történet itt kezdődik el. Amikor megláttam, oda siettem hozzá és szerelmes csókban forrtunk össze. De egy ismeretlen személy is volt ott akkor az erdőben, ezért megragadtam és a házunkig kezdtem vele futni.
- Ez mind szép és jó de kicsoda maga? – vágott a szavamba.
- Jasper Hale vagyok. Húsz éves és Carlisle Cullen a nevelő apám…
- Dr. Carlisle Cullen? Sokat hallottam már róla, mindig olyan különleges a kisugárzása és a bőre, szeme színe is.
- Ne vágjon közbe Mr. Brandon. Szóval Carlisle a nevelő apám de inkább már az apám. A lányát mindennél és mindenkinél még a családomnál is jobban szeretem. Épp ezért eltűnése előtt egy nappal megkértem a kezét és ő igent mondott.
- Micsoda? Maga megkérte a lányom kezét, aki még csak tizenhét éves?
- Igen így van uram. De higgye el nem ez lesz a legnagyobb gondja, ha befejezem a mondandómat. A lányát Nicolas Ironheart rabolta el, akinek az apjával maga jóban van, információim szerint. Ezért meg kell ölnöm magát.
- Várjon, az nem lehet, nekem családom van. Én nem követtem el maga ellen semmit.
- Ó de hogy is nem. Tudja uram én egy vámpír vagyok – megrettent és összezavarodott. Remek pont ezt akartam elérni. – De nem az emberölő fajta, bár ebben az esetben ellent mondok apám tanításának, és újra megkóstolom az emberi vért. A családom és én mind vegetáriánusok vagyunk, csak állati véren élünk ezért élhetünk az emberek közt. Mint mondtam maga miatt, eltaszítom apám fáradozásának gyümölcsét és elengedem a bennem élő szörnyeteget. – Érzései összezavarodtak, aggódott Alice miatt, hogy hagyta mind ezt megtörténi. De első sorban a saját mocskos életét féltette. Itt lett elegem és szabadjára engedve vámpír énemet rátámadtam a férfire.
Éles fogaim nem kímélve a bőrt szabta szét cafatokra. A vörös folyadék kibuggyant a helyéről bemocskolva nyugodt lelkemet és apám fáradozását irántam. Az emberi vér édes íze nektárként folyt a torkomba csillapítva ezzel szomjamat. Minden cseppet kiszívva az élettelen testből hajoltam fel és megtörölve a számat fordultam meg. Egy hatalmas tükör volt a másik oldalon. Az alak, aki visszanézet rám nem hasonlított rám. A szemei fekete és vörös színben néztek rám, száján egy gonosz vigyor lapult és testtartása is egy gyilkosé volt. De még is ez én voltam. Egy gyilkos vagyok, aki megölte szerelme apját és elárulta a családját. Nincs értelem többet Cullennek mondanom magam. Nem vagyok méltó, hogy a Cullen család közt éljek, mint Jasper Hale. Alice remélem egyszer mind, ezért megbocsátasz nekem, és engedni fogod, hogy újra őszintén és tiszta szívemből szeresselek téged. Még ha nekem nincs is szívem, mint kiderült.
- Szerelmem ne a félj megyek érted, és megmentelek – kiugrottam az ablakon és terv nélkül Alice Cullen keresésére indultam, hogy újra mellettem tudhassam.

A vérszomjas szőke herceg - 10. fejezet

10. Elraboltak... elraboltak!

Jasper

Igent mondott, biztos csak álmodok. Pedig egy vámpír nem tud álmodni… akkor pedig ez a pokol vagy hírtelen beállított egy idegen vámpír és elkábított mindenkit. Ez nem lehetséges, hogy életem szerelme aki, hold a sötét egemen, az angyal, aki begyógyítva törött szívemet hozz rám megbocsátást és nyitja ki nekem a Mennyek kapuját. Ahol elfoglalva kiérdemelt helyét néz rám kérlelően zöld íriszével és ajkai között kiszökdécselő szavakat hozzám címezve hív maga mellé az Angyalok hercegnője.

Egyre többet kezdet mocorogni mellettem Alice, míg végül fel nem ébredt.
- Jó reggel szerelmem! – csókoltam meg homlokát.
- Reggelt… - ásított, majd megtörölve szemét egy hatalmas mosollyal köszöntött.
- Hogy aludtál?
- Jól, de volt egy furcsa álmom - kezdet neki.
- Mi volt az?
- Hát, hogy is kezdjem…
- Talán az elején – de érzéseiből már ki találtam, hogy miről is álmodott.
- Na jó megpróbálom. Az volt, hogy miután visszajöttünk a házba te meg kérted a…
- Meg kértem a kezed – vágtam a szavába.
- Szóval még is csak megtörtént? – kérdezte pirulva.
- Meg, és még vagy százszor megtenném újra és újra. – Szemei csillogtak az örömtől és a meghatottságtól. Lassan közelítettem felé, először lágyan puszikat hintettem szájára majd rátapadva falni kezdtem az ajkát. Haját eltűrve a nyakát kezdtem végig csókolni…

Végre újra szabad vagyok. Jasper többet nem tud visszatuszkolni a „cellámba”. Ez az édes mámorító illat, olyan rég kóstoltam már vért és most itt van alig pár centire. Beleszagolok az emberlány nyakába s jól „lakva” a tudattal, hogy méreggel teli fogaim egy szempillantás alatt hatolnának bele a vékony bőrbe, megsebezve a nyaki ütőeret már is számba folyna az éltető ital.

Alice

Hirtelen kővé dermedt és nem mozdult. Felnéztem, tekintetét kerestem de szemei feketébb voltak, mint a legkomorabb és legsötétebb éjszaka. Torkából vad morgás tört elő majd újra nyakamat kezdte csókolgatni. Valamit suttogott de olyan gyorsasággal és halkan, mint mikor testvéreivel beszél, és nem akarja, hogy megtudjam miről is. Éles fogak súrolták végig a bőrömet. Megijedtem, Jasper elvesztette az irányítást. Jutott el az agyamig, sikítani akartam, de akkor a mellettünk lévő plafonig húzódó ablak betört és egy farkas jelent meg a szobába. Nem értettem, hogy Edwardék miért nem jönnek már? Meg voltam rémülve, a vérfarkasban megismertem Nicolast ezért félelmem most nem Jasper miatt volt, aki bármelyik pillanatban eltörve nyakam lakmározni kezd. Ha nem Nick miatt, farkas énjében nem olyan, mint Jacob vagy a többi quileute. Nem halja meg „testvérei” gondolatát csak a vámpírokét. És ebben a formájában 500 méteres körzetébe kerül egy vámpír akkor kikapcsolva mindent csak a gyilkolásnak él. De most még is teljesen emberi és szemei sírnak a bocsánatomért.
Minden felgyorsult, Jasper visszanyerte az irányítást és leugrott rólam bár még így is nehezen bírta kontrolálni magát. Térdre rogyott és fejét két keze közé fogva kiabálni kezdet valamit, az ajtó kivágódót és valaki belépet rajta… De ekkor én már az emberi alakban lévő Nick-nél voltam. Minden olyan gyorsan történt. És én csak néztem előre, mint akinek hiányzik az épp elméje.
- Oliver siess, nem érünk rá pihenni! – Hallottam Nicolas hangját, ahogy valakire rá kiabál. – Bár melyik pillanatban észrevehetik, hogy eltűnt Alice…
- De még is hogy sikerült elhoznod?
- Később Oliver, most fontosabb dolgunk van. El kell vinnünk Alice-t a rejtekhelyre.


Jasper


Négy nap, ennyi telt el Alice eltűnése óta. Már minden létező helyet felkutatunk, Rosalie és Emmett mindjárt haza érnek Európából. Nem tudom mi történt mikor eltűnt, de idegen vámpír szagot és Nicolas-t lehetett érezni utána a szobában. Hogy történhetett mind ez? Alice szerelmem merre vagy? Miért pont akkor vesztettem el a kontrolt? Hol vagy? Üvöltöttem fel gondolatban. Tudom, hogy élsz… nem halhattál, meg mert akkor már én se léteznék. Bár így se létezek, nélküled az életem már nem ér semmit.
- Jasper megtaláljuk és még megfogja bánni aki elrabolta! – biztatott Edward. Hát persze ő mindent hallott. Bocsáss meg, nem akartalak ezzel is fárasztani.
- Nem fárasztasz, a testvérem vagy.
- De mi lesz Bellaval és Renesmee-vel? A kicsi egyszer sem mosolygót, és Bella is szomorú Alice miatt.
- Tudom Jazz, bármit megtennék csak, hogy újra láthatnám nevetni a kislányomat.
- Nehéz most neked, érzem. Ez is az én hibám.
- Ne emészd magad…
Itt befejeződött a beszélgetésünk. Mind ketten csendben vártuk, hogy valami történjen, mert érezni lehetet a levegőben.

Alice

- Hol… hol vagyok? - kérdeztem akadozva, mert a torkom kiszáradt.
- Csak, hogy felébredtél Csipkerózsikám – hajolt az arcomba Nicolas és megcsókolt. De olyan erősen, mint akkor azon a napon.
- Mit akarsz Nick? Miért hoztál ide? Egyáltalán hol vagyok? És miért legfőbb kép miért vagyok egy székhez kötözve? – lövelltem felé kérdés áradatomat miközben rángatózni kezdtem, hogy kiszabaduljak a kötél erős szorításából.
- Mindent a maga idejében kedvesem. Előbb meg kell tudnom valamit!
- Semmit se mondok neked Nicolas, mind egy mit kérdezel.
- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Ezért kitaláltam egy tervet.
- Tervet? Még is milyen tervet?
- Nem akartam még elmondani neked, de ha ennyi kíváncsi vagy... – a szemeivel fel tudott volna falni és ijesztőek voltak. Körül néztem, a helység ahol voltunk egy raktár épület lehetett régen pont jó hely, hogy Cullenék ne találjanak meg. A pánik úrrá lett rajtam és segítségért kezdtem kiáltozni.
- Ha még egyszer megszólalsz holtan, talál rád a Nagy szerelmed. – fenyegetett meg. Elsétált az asztalig, ami előttem volt és egy kendőt vett fel a kupacból.
- Így, szépen csendben maradsz. S végig hallgatod mit találtam ki. Ha csak egyszer is szökni próbálsz, esetleg nem értesz velem egyet, akkor többé nem látod a vérszívódat! – Nagyot nyeltem, majd meghúzva magam figyeltem elrablom mozdulatait.
Visszasétált az asztalhoz, majd hanyagul neki támaszkodott, kezeit összefonta csupasz mellkasa előtt.
- Tudod én, mindig szerettelek téged attól a naptól kezdve, mikor először találkoztunk. De sose értettem, hogy te miért nem viszonyulsz így irányomba. Egészen addig a napig, míg a vérszívók be nem tették a lábukat Forks-ba. Onnantól kezdve kezdtem rájönni, miért nem érdekellek. Igaz te mindig is a titokzatos fiúkra buktál de, hogy pont a fajtám ellenségével kezdjél ki… ez nekem is sok volt. Elhatároztam, hogy akár akaratod ellenére is, de egyszer az enyém leszel! – Odajött hozzám és arcomat két keze közé fogta, hogy a szemébe tudjak nézni. – Szóval kitaláltam azt a remek kis tervet, hogy életben hagylak és nem foglak bántani. De cserébe szakítanod kell a drága Jasper Hale-lel és a drága családjával is, meg kell szakítanod a kapcsolatot. – Köpni, nyelni nem tudtam. Hogy képes ilyenre vetekedni Nicolas? A könnyeim folyni kezdtek és éreztem, már semmi sem fogja tudni megállítani őket.
- Na ne sírj, talán ennyire nem tetszik az ötletem? – nem csináltam semmit csak hagytam, hogy a könnyeim végig folyjanak az arcomon, és a kendőbe véget érjen rövid életüknek útja.

Jasper

A napok teltek, de Alice-ről semmi hír. Kivéve egy levél, ami tőle érkezet. Most is ezt gyűrögetem, és hiába olvastam át vagy ezerszer, mindig ugyan az van leírva benne.


Jasper!

Sajnálom, de nem szeretlek, nem is szerettelek soha. Az igaz szerelmem mindig is Nicolas volt. Kérlek, ne keres! Boldog vagyok mellette és megkérte a kezem, amire természetesen igent mondtam. Ég veled, és mond meg Bellaéknak, hogy jó helyem van, itt ahol vagyok. S legyenek boldogok. Te pedig keres egy másik lányt aki nem csap be és aki mellett boldog lehetsz amíg élsz.

Alice Ironheart



Nem hiszem, hogy ezt Alice írta. Ő nem lehetet az, hiába a kézírás az övé. De akkor sem nyugodhatok bele, hogy életem szerelme így eldobna magától ráadásul azért a rühes korcsért.
- Bár hol vagy Alice én megtalállak és kiderítem mi is történt! – mondtam ki hangosan, majd utoljára kinéztem az erdőbe hát, ha megjelenik de most is csak a sötétség. Akár a lelkem, újra csak a komor vak sötétség. A hold eltűnt, a csillagok se ragyognak és az Angyalok hercegnőjének is nyoma veszet.

A vérszomjas szőke herceg - 9. fejezet

9. Vallomások

Alice

Ismét elaludtam, remek az egész életemet végig alszom. Hangos kiabálásra lettem figyelmes, ami valószínűleg a földszintről jöhetett. Kíváncsiság eluralkodott rajtam és amilyen halkan csak tudtam kiosontam az ajtón s a lépcső felé vettem az irányt. Csak Esmet láttam amint a kis lánnyal játszik a többiek látótávolságon kívül voltak. Renesmee meglátott és elkezdet hangosan kacagni, integettem neki majd mutatóujjamat számra helyezve, jeleztem neki, hogy maradjon csöndben. Esme is észre vett, de úgy tett, mint ha nem is lennék ott s tovább játszott Nessie-vel.

Pár lépcsőfokot lejjebb mentem és így már mindenkit láttam. A kiabálás egyre hangosabb lett.
- Miért engedted haza? – hallottam Carlisle.
- Azt mondta, hogy valami dolga van. Miből gondolhattam volna, hogy azzal a korccsal találkozik? Tudtommal nem én vagyok a gondolatolvasó. – mordult fel hercegem.
Szóval rajtam veszekszenek, jobban mondva miattam. Pedig én pont ezt nem akartam, hogy miattam veszekedjenek. Bűntudatom lett és összezavarodtam.
Miért történik mindig ez velem? Mindennek én vagyok az oka, pedig azt se tudom mi történt…
- Jasper, te is tudod jól, hogy Edward nem tehet semmiről. – szólalt meg Rose.
- Most minek véded? Te is jól tudod, hogy mindannyiunk közül ő meg tudta volna akadályozni, hogy mind ez ne történjen meg!
Elképedve néztem, hogy Jasper most mennyire más. Nem ugyan az volt, akit én ismertem. Pont olyan volt, mint az egyik álmomban…
- Alice, felébredtél? – kérdezte Bella, de már mellettem állt a lépcsőn. A vér is megfagyott bennem egy pillanatra, amikor rá rakta a kezét a vállamra. Mindenki a lépcső felé nézet, Jasper szemeiben mérhetetlen fájdalmat láttam.
- Igen.
- Mindent hallottál?- Azt hiszem, de mire volt jó ez a kiabálás? –fordultam hercegem felé. A lépcsőhöz sétált majd felnézet rám. Csak néztük egymást, és nem törődtünk mással. Valami különös kapocs alakult ki köztünk. Az óra mutató körbe járta az időt de ez sem érdekelt. Csak az, számított, hogy újra elvesszek tekintetébe, Ő létezik számomra, senki más. De mint minden jónak ennek is vége szakadt. Elindult a kannapétól s út közbe karjai közé kapva felvitt az emeletre. Hirtelen a saját szobájában találtam magam, amiben most egy gyönyörű hófehér színben pompázó francia ágy volt. Csodálkozva néztem rá, mire ő csak bólintott egyet és megcsókolt. (Írói megjegyzés: A történet egy része itt most szünetelni fog az, hogy mi is történt a hálószobában, körülbelül a 12-14. rész körül kiderül. De most a sztori ugrik fél évet, ha nem többet, remélem nem gond.)


Jasper

Ha lehetséges az, hogy valaki kétszer legyen szerelmes ugyan abba a lányba akkor velem megtörtént. Alice teljesen kifordult fél év alatt önmagából de természetesen jó irányba, és ezzel engem is magával húzott. Igaz családom felé néha még mindig a komor semmit mondó énemet mutatom, de mikor Angyalom velem van akkor a mennyekben, érzem magam. Most is itt fekszünk a folyóparton egy fa árnyékában.
- Hiányoztál… - hajtotta fel fejét mellkasomról, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Te is, de csak két napig voltam távol.
- Tudom, de nekem az egy örökkévalóság.
- Ne kezd megint! Megígértem, ha már eléggé készen leszel rá, akkor átváltoztatlak – csókot leheltem fejére és tovább simogattam a vállát ahol az a korcs, megsebezte.
Mindössze hat hónap telt el az óta a szörnyű tett óta, de a mai napig, amikor csak ránézek Alice vállára ahol egy mély karmolás nyomnak a hege, árulkodik…
- Jasper, hahó!
- Bocs, csak elgondolkoztam.
- Megint Nick-en igaz?
- Hogy bírsz azok után megbocsátani neki? Mi lett volna, ha mondjuk, átváltozik vagy rosszabb? Arra nem is gondoltál, hogy akár ott megölhetett volna?
- Jazz, nem történt semmi szóval ne rágd tovább magad.
- De hát… - szavamba vágott, ismét.
- Semmi, de hát… Felejtsük el a múltat örökre, és a jelennel foglalkozzunk. Vagy azt akarod, hogy mérges legyek? – nézet rám fenyegetőző szemekkel.
- Nem – adtam meg magam végül.
- Akkor csókolj meg! – ezzel már nem ellenkeztem és eleget adva kérésének megcsókoltam.
Edwarddal sokat beszélgettünk, és amiben csak tudott mindig segített nekem. De azt sehogy sem értette, hogy miként bírom ki Alice mellett anélkül, hogy kárt tegyek benne. Mikor neki szinte a kínok kínját kellett elviselnie Bella közelébe, hogy ne támadjon rá. Én magam se értem de egyáltalán nem zavar, hogy ilyen téren is más vagyok, mint fivérem.

- Mennünk kéne… - javasoltam, mivel már sötétedni kezdet.
- Még ne menjünk, olyan szép ma a naplemente.
- Nálad nem szebb hercegnőm. – Köré fontam karjaimat, majd így néztük végig a nap lemenő sugarainak harcát az éjszakával, hogy ők pedig még ragyogni akarnak az égen még egy kis fényt hozva az emberek és vámpírok világába. De mint mindig ma is a nap vesztett, de „hallom” amint magában kacag, hogy pár óra múlva ismét előbúj rejtek helyéről fényességgel borítva be, az éget.
- Már is elaludtál? – Nevettem el magam halkan – mondtam, hogy induljunk.
- Nem alszok, csak pihentettem a szemem.
- Az nem számít – kimászott az ölemből, míg felkeltem a földről majd, mint egy kiscica könyörgő szemekkel nézet rám, hogy hagyjam tovább aludni. – Gyere te álmos kiscica, menjünk haza. – Utoljára megpusziltam a homlokát s futni kezdtem vele hazáig.

- Mikor aludt el? –kérdezte Esme mikor, lefektettem a nappaliban lévő kannapén.
- Mielőtt elindultunk, de megint arról a korcsról álmodik.
- Nyugodj meg, Jacob volt ma itt és mondta, hogy mi óta megtudták mit is tett Nicolas és kitaszították a falkából nem látták sehol sem. – Próbált nyugtatni, de ez sem segített. Az az őrült korcs nem elég, hogy megerőszakolta Alice-t de kis híján megölte. Igaz erre csak akkor jöttünk mikor Alice végre felfogta, hogy mit is tett vele Nicolas. Szörnyű idők jártak akkoriban és még ráadásul meg is bocsátott neki a szerelmem.
- Jó befejeztem, Alice-nek is megígértem, hogy többet nem eszméztem magam.
- Na látod, ő is örülne neki, ha abba hagynád végre. – Egy takarót terített törékeny testére Bella, amit most hozott le az emeletről. – És elmondtad már neki?
- Nem, akartam de nem volt olyan a hangulat.
- Mikor mondod el neki akkor? Már két hete tervezed, de sose cselekszel.
- Jól van, de megint szóba hozta, hogy ő csak egy ember… El se tudod képzelni mennyire, hasonlít rád hugicám – nevettem fel.
- Remek, most ezt hallgathatom életem végéig.
- Akkor sokáig fogod Kedvesem – ölelte át Bellat hátulról Edward. Már mindenki a nappaliban volt és együtt nevetett mindenki, ahogy visszagondoltunk a régi időkre. A nevetésre felébredt Alice és nem értette, miért van mindenki körülötte, és miért nevetnek.
- Mi ilyen vicces? – dörzsölte meg szemét, hogy jobban lásson.
- Semmi édes.
- De én tudni akarom – sértődőt meg.
- Mi megyünk is akkor – szólt fel Edward. Kösz, hogy megint nincs magánéletem. Üzentem neki gondolatba, majd megvártam, míg mindenki kiment és neki kezdtem a mondandómnak.
- Alice mondanom kell valamit – láttam, hogy megijedt ezért leültem mellé, és simogatni kezdtem a hátát.
- Igen? Talán már nem szeretsz? – kezdett szipogni. Szegény, nem akartam ennyire rá ijeszteni.
- De hogy is nem. Mindennél és mindenkinél jobban szeretlek.
- Csak…
- Nincs semmi csak. Ez az igazság!
- Akkor még is mi az, amit mondanod kell? A többiek miért mentek ki?
- Hé, hé nyugalom. Azt akarom elmondani – türelmetlenül nézet rám. Elővettem a zsebemből a kis ezüst dobozt, majd elé térdeltem. A szemei könnybe lábadtak mikor rájött mit is akarok most csinálni.
- Igen! – remek, még egy gondolatolvasó van a családban. Azért még feltettem a kérdést.
- Mary Alice Brandon leszel a feleségem? – a nyakamba ugrott és elborulva a földön kezdet csókolni ott ahol ért.

A vérszomjas szőke herceg - 8. fejezet

Köszönjétek a részt prücskömnek!! xD

8. Első látomás

Alice


Kevesebb, mint egy hét telt el a találkozásunk óta. Ebből két napot átaludtam kisebb ébrenléttel megszakítva és mióta felébredtem rendesen az óta sose maradtam egyedül. De várjunk csak, nekem van egy apám, aki biztos halálra aggódja magát és már az FBI-t is kihívta.
- Milyen nap van ma? – néztem fel szerelmemre.
Jobban bele bújtam az ölelésébe és elhelyezkedtem a kényelmes ágyán. Bellát és Edwardot már majd nem egy napja nem láttam, Esme, Emmett, Carlisle óránként egymást váltogatva nyitnak be Jasper szobájába megnézni, egyben vagyok még. Rosalie-t se láttam de, szerintem ő direkt kerül engem. A kicsi tündérkét meg nem engedik a közelembe, mert nem akarják, hogy megijesszen. Már hogy tudna megijeszteni egy ilyen kis tünemény?
- Szerda, kicsim – csókolta meg a homlokom.
- Szerda? – ijedtem meg. Ha ma szerda van és körülbelül olyan délután öt óra – a sötétségből következtetve. Akkor lekéstem a találkozott Nicholassal. – mennem kell.
Kibújtam karjai közül és a kölcsön kapott ruhámat kezdtem keresni. Hálóingben még sem mehetek Nick elé. Körül néztem a szobán és a sarokban egy széken ott volt egy farmer nadrág, kék blúzzal és egy kardigán. Mikor oda akartam értük menni Jasper hátulról átkarolt és nem engedet el.
- Hova, hova? – lehelt a nyakamba.
- Mondtam, mennem kell – a szívem hiába akart kiugrani a helyéről, és lélegezni is elfelejtettem. Nickkel akkor is, muszáj megbeszélnem a dolgokat. – Kérlek Jasper… muszáj mennem.
- Nem! – kérdőn néztem rá. Sose szállnék harcba egy vámpírral és nagyon kedvem se volt megbántani a hercegemet, de ha nem tisztázom mi hamarabb Nickkel és a családjával az ügyet. Akik azt hiszik, hogy egy párt alkotunk…
- Ígérem este mindent, elmagyarázok de, most haza kell érnem tíz percen belül.
Több nem is kellett, elengedet. Gyorsan magamra vettem minden ruhát, míg Jasper illően elfordult majd épp, hogy belebújtam a cipőmbe mikor hátára kapott és kiugrott velem az ablakon. Szememet szorosan összezártam, mindenem a sebesség de egy ájulás a káprázattól most nem jött volna jól. Mikor újra kinyitottam a szemem Jasper szájon csókolt majd eltűnt a szürkületbe. A képzelet mámorából két csengetés s utána egy kopogás a gesztenyefából készült ajtómon.
- Gyere!
A kilincs lenyomódót, az ajtó halk nyikorgással kitárult majd bezárult. Az öreg parketta recseget mikor két cipő végig szántott rajta. Én csak az ágy szélén ültem az ablak felőli oldalán és a lábamat összekulcsolva lóbáltam. Nicholas előbb a karomon húzta végig ujjait, aztán arcomat cirógatta végül ajkaimon simított keresztül. Nem néztem rá, képtelen voltam. Most fogom összetörni a szívét annak az embernek, akit bátyámnak tekintettem, akit mindig szerettem, és azt hiszem még most is szeretek. Hogy lehet az ember ilyen utálatos teremtmény? Csak azért születtünk, hogy másokon keresztül gázolva a magunk igazát tekintsük előny számba. Igaza volt Rosalie-nak amikor azt mondta, hogy mi emberek nem érdemeljük meg az életet.
- Alice… hol voltál? – emelte fel az állam.
- Mit érdekel ez téged? – köptem az arcába.
- Csak mind össze annyira érdekel, hogy tudtommal a csajom vagy! – ettől féltem. Ismét kiabálni kezdet, ritkán hozták ki a sodrából és eddig mindig csak nekem sikerült.
- Nem! Sose voltam… sose leszek a csajod se a tulajdonod! És velem te ne beszélj így.
- Alice, Alice, Alice… - ismételgette egyfolytában a nevem gúnyosan. Ismét a már jól ismert érzés az ijedtség kerített hatalmába. Egyre közeledet, míg száját ajkaimhoz nem préselte és vadul falni kezdte. Könnyeim, mint ha direkt ellenem esküdtek volna, folyni kezdtek még jobban felingerelve ezzel. Vad kacajban tört ki és egy kis morgást is hallatott. Hajamnál fogva felemelt, végig nyalt reszkető számon majd az ágyra dobot. Sokkal előbb megtudtam mi is ő valójában, mint ahogy Jasperék ide költöztek, akkoriban is kicsit féltem tőle. De mindig mondogatta, hogy engem sose bántana. Akkor még is most miért érzem azt, hogy egy vámpíroktól hemzsegő házban sokkal nagyobb biztonságba éreztem magam, mint itt egyedül Nicholassal…
- Nick… ne tedd… kérlek! – könyörögtem akadozva. – Ne változz át!
Könyörgésem süket gazdára talált. Az egész teste remeget a visszafojtott haragtól és az utolsó irántam érzet szeretetétől, ami arra kényszeríthette, hogy ne tegye meg. De nem hallgatott a szíve hangos kiabálására, csak a kínt érezte és a vágyat, hogy miképp törheti darabokra a szívemet. Fölém mászott és kezével, fekete tincseimmel kezdet játszadozni. Lecsukott szemekkel mozdulatlanul tűrtem minden érintését. Remegése alább hagyott s most csak testem bemocskolásával volt elfoglalva…

***

Mind végig eszméletemnél voltam még is úgy érzem magam, mint aki most ébredt egy komából. Könnyeim már nem tudnak folyni, félelmet, sőt semmilyen érzést nem érzek. Vagy még is… de ez az érzés a gyűlölet Nickolas Ironheart irányába és az örökké tartó szerelem Jasper Hale iránt. A fiú ki egy életre rá pecsételte testemre és lelkemre a mocskot most engem figyel fülig érő vigyorral az arcán. Bárcsak tudná, mit érzek most! Bárcsak megtapasztalná ugyan azokat a kínokat, amiket én éltem át fél órája! Bárcsak itt lenne most hőn szeretett hercegem, s szépen elbeszélgetne vele, a kedves családjával egyetembe!
Nicholas felállt az ágyról és leszakított ingje keresésére indult. Míg nem figyelt még jobban magamra húztam a takarómat s halkan elemeltem az éjjeli szekrényről a telefonomat. Mi előtt megfordult volna, behúztam a kezemet paplan alá, elrejtve a készüléket szemei elől. Szerencsémre a fürdő felé vette az irányt így addig volt annyi időm, hogy írjak egy sms-t Jaspernek.

Segíts!

Egy szó, de egy mindent eláruló segélykérő szó. Alig telt el hat perc már öt vámpír volt a szobámba. Jasper, Emmett, Edward, Carlisle és Rosalie… Rosalie?
Kiugrottam az ágyból és szerelmem karjai közé menekültem.
- Hol van az a korcs? – kérdezte felbőszülten Edward. Az ajtó felé mutattam, ami mögött ott „lapult” a tettes.
Az események hihetetlenül gyorsan kezdtek pörögni. Egyik pillanatban még Jasper védő ölelésébe merülve próbálom elfelejteni a történteket, a másikban meg már Rose a köntösömet teríti rám miközben a többiek támadó állásba helyezkednek. Az ajtó lassan nyílni kezd, s már csak egyedül vagyok hátul, míg elől a „családom” készül végezni Nicholassal. Ekkor a szoba forogni kezdet velem és teljesen más időbe találtam magam de a hely ugyan az, maradt. Nick kilép az ajtó mögül… Jasper ráveti magát és…
- Neeee!
A levegő megfagyott, ahogy mindenki. Én, azért mert valami olyasmit láttam, amit eddig még soha, Nicholas azért mert meglátta a vámpírokat. Cullenék meg megszokásból vagy ki tudja…
A bűnös ráeszmélve, hogy szabad utat kapott megpróbált kiosonni, de Emmett két lépéssel utol érte és ingje nyakánál fogva vissza rántotta.
- Mi történt Alice? – eszmélt fel Jasper. Én csak lesütött szemekkel néztem a szőnyeg mintázatát.
- Alice valami oknál fogva látta, hogy megölöd ezt a korcsot – felelt Edward testvére kérdésére.
- Hogy? Az nem lehet! De miért? Hogyan?
- Ezt inkább máskor beszéljük meg, még van itt dolgunk – szólalt meg Rose.
Carlisle oda jött hozzám és karjai közé fogva kiugrott velem az ablakon és futni kezdet.

Valamilyen szinten örültem, hogy végre elhagyhatom a szobámat, de legbelül a szívem egy eldugott pontjában aggódtam a fiatal farkasért.

Egészen a Cullen birtokig vitt Carlisle majd az ajtóba lerakva indult vissza gyerekeihez a szobámba. Bella egyből előjött a házból és szorosan magához vont. Értetlenül néztem ki a fejemből. Miért féltenek ennyire? Az égvilágon nem történt semmi… vagyis azt hiszem.

A vérszomjas szőke herceg - 7. fejezet

Remélem most örültök... :D Ma két részt kaptok de csak azért mert ilyen jó napom van ma:)

7. Minden kezdődik elölről...

(átvezető rész)

Bella

Amióta Alice belépet a család életébe minden egyes napon újra előtörnek bennem a régi emlékeim. És ahogy elnézem, nem vagyok egyedül… mindenkin észre lehet venni a félelmet, örömöt, fájdalmat, hogy lehetséges, sőt biztos, hogy Alice is előbb vagy utóbb közénk fog tartozni. Csak a kérdés az, hogy mikor. Jasperrel most nem lehet beszélni, mert egyikünk sem akarja megtapasztalni milyen, amikor előbújik belőle a vad, birtokló ösztön.
- Te mit gondolsz mind erről Bella? –zökkentett ki gondolataimból Edward.
- Hogy? Miről? –kérdeztem zavartan.
- Arról, hogy szerinted mit kéne tennünk Alice-szel? Mondjuk el neki amint felébredt, hogy mire vállalkozott azzal, hogy Jasperbe szerelmes vagy hagyjuk magától rájönni? – na ilyen hosszú kérdést is régen hallottam.
- Nincs ötletem – bújtam oda hozzá. Mindenki itt van a nappaliban, és ahogy a kérdéséből kivettem arról beszéltek eddig, hogy mi legyen az új szerelmes párral. Hiába tudom, mit érez Alice, mit érezhet Jasper akkor sem tudom, hogyan segíthetnék rajtuk. Pedig akarok, nagyon. Edward végig simított a karomon s egy puszit adott a fejemre. Ekkor szemünk fénye futott le a lépcsőn mindegyikünket megszólítva kiabálta, hogy Alice felébredt. Utolsónak tértem be Edwarddal közös szobánkba - ami most már nem a miénk – mi előtt becsukódott volna az ajtaja. Fivérem vadul tapadt a lány ajkaira, akinek szemeiből könnycseppek gördültek le az arcán, míg az állánál véget nem ért rövid kis útja a sós víznek. Szemeimmel Edwardot kerestem, hogy átölelve hátát szívjam magamba illatát. Közel állt az ágyhoz készen állva, hogy lefogja testvérét. Szinte átrepülve a szobán ütköztem izmos mellkasának és rázkódtam a sírástól, de nekem szárazak maradtak a szemeim. Több ezer emlék és érzés tört elő belőlem egy pillanat alatt. Összeszedtem minden erőmet és eltoltam magam körül egy időre a pajzsomat, hogy Edward meghallja gondolataimat. Sikerrel jártam, karjai közé kapva ugrott ki velem a nyitott ablakon, az erdő mélyére haladtunk a mi kis saját házunkhoz.

Carlisle

Csak egyetlen kijelentéssel lehet azt kifejezni mi történik most a családomban. Minden kezdődik, elölről.
Örülök, hogy végre Jasper is megtalálta azt a személyt, akit sose tud majd elengedni maga mellől. Csak épp úgy, mint egykor Edwardnál most is egy emberbe szeretett bele a fiam. A mi fajtánkra nézve ez veszélyes, főleg ha a Volturik megtudják. Most nem lesznek olyan elnézőek, mint egykor Bellával. Ránéztem újdonsült lányomra és a kis unokámra. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy az első fiam pontosítva az első ember, akit én változtattam át végül – ha nem is vérszerintiileg – de megajándékozott egy ilyen nemes és csodálatos lénnyel, mint Renesmee. És itt újabb kérdések merülnek fel. Vajon Jaspernek és Alice-nek is lesz egy félvér gyermeke? Jasper engedni fog Alice kérésének mikor megkéri, hogy változtassa vámpírrá? Megannyi kérdés, megszámlálhatatlan sok „Miért?” és a válasz sehol.

A vérszomjas szőke herceg - 6. fejezet

6. Rémálom

Alice

Egyre nehezebben bírtam nyitva tartani a szemem, végül csalódottan de feladtam a harcot, és utoljára még ránéztem szőke hercegemre. A megnyugtató sötétség átölelve vezetett át az álmok földjének kapuján. Ahol újra találkozhattam vele csak már én is közéjük tartoztam. Vagyis csak reméltem, hogy ez vár ott azon a gyönyörű helyen… helyette egy sötét ijesztő erdőben találtam magam. A nap már rég lement és a holdat se lehetett látni a fák leveleitől. Ijedtség kerített hatalmába a tudat, hogy nem tudom hol vagyok, mit keresek itt és legfőbbként, hogy egyedül vagyok. Körül néztem de minden oldalról csak a vak feketeség fogadott. Rémület átjárta az egész testem, remegtem. Bár merre néztem csak a sötétség fogadott. Kezdtem elveszteni a fejem, sikítani akartam. A legszörnyűbb az, hogy tudom ez csak egy álom de, még sem akarok itt lenni. Fel akarok ébredni, átölelni hideg kőkemény testét és elveszni szemeiben. Érezve, hogy a vér az arcomba száll, elveszni karjai közt, majd egy lágy csókot nyomni márvány ajkaira. A bokrok levelei megrezdültek egy pillanatra mellettem, majd fölöttem a fák levelei kezdtek mozdulni. Minden irányba kapkodtam a fejem, de akkor sem láttam semmit. Biztos csak a szél volt. – nyugtattam magam. Eljátszottam még párszor, hogy ide-oda kapkodva követtem a szél játszadozását velem. Mikor ismét előre néztem alig tíz méterre tőlem egy árny húzódott meg a fa tövében. Nem értettem, hogy lehet árnyéka mikor sem nap de, még a hold sincs fent az égen. Közelebb akartam menni, megnézni mi vagy ki tett bolonddá. De erre nem volt semmi szűkség. Az árny maga lépet elő a fa takarásából. A fénytelen világ miatt nem ismertem fel de szemeit annál inkább. Arany barnán ragyogtak. Fizikai kínzás lett volna más hova nézni. De muszáj volt pislantanom, mert szemeim már tiltakoztak a szárazság miatt, és szúrni kezdtek. Alig fél másodperc múlva kerestem a szemeit, amiben elveszhetek, és fényt hozz erre a sötét helyre. De azok már nem megnyugtató aranysággal ragyogtak a helyén. Nem, ezek a szemek vérvörösen izzottak és közeledtek. Minden pillanatban egyre jobban érzékeltem az alakot. Teste körvonala kezdet kirajzolódni. Én csak pislogtam, hogy tűnjön el a fenyegető piros szem és helyébe a megnyugvást hozók, kerüljenek vissza. De, mint ha föld nyelte el őket, csak nem akartak előbukkanni. Hátrálni kezdtem, mire a titokzatos személy akinek már csak az arca nem látszott ott termet előttem és már láttam az arcát. De nem akartam hinni szemeimnek… jobb karjával hirtelen átölelt közel vonva magához. Reszketni kezdtem, a felismeréstől és a félelemtől, hogy soha többé nem láthatóm az aranyszínű szemeket. Hajamat eltűrve, nyakamhoz hajolt. Száját hozzá érintette a bőrömhöz, ügyelve minden mozdulatára. A jéghideg lélegzettől kirázott a hideg, éreztem, ahogy ajka mosolyra húzódik amint végig, csókolja a vállamtól egészen a szám széléig minden egyes négyzetcentimétert. Míg végül remegő ajkaimon állapodik meg. Nem mertem meg mozdulni. Falni kezdte az enyémet, utat törve magának, de én nem engedtem a kísértésnek és amennyire tőlem, egy embertől elvárható összeszorítottam fogamat védekezően. Dühös lett, morgás tört fel torkából. Elege lett a szórakozásból, vadul hátra billentve fejem a nyakamba mélyesztette éles fogait. Minden maradék erőmet és bátorságomat összeszedve a nevén szólítottam.
- Ne… Jasper! - zihálva ültem fel.
A víz patakokban folyt rólam, amiben még könnyeim is besegítettek. Előre meredtem a semmibe, vége az álomnak de még is félek. Izmos karok lágyan fogtak magukhoz védelmezően, közben gazdájuk nyugtatni próbált. Hangokat nem hallottam, szemeimmel is csak elmosódott képeket érzékeltem. Feltételezéseim szerint a szoba tele volt, és mindenki, aki a házban tartózkodott ott tolongott. Az idő múlásával újra látni tudtam, de szájak között kiszökött szavak már nem érték el füleim. Körbe néztem egyetlen egy személyt keresve de, öt nem találtam meg. Utolsó esélyként oldalra néztem arra a valakire, aki mellkasához vont és a sósvizet hideg ujjaival törölte le arcomról. Megláttam az arcot, amelyet előbb kerestem és a nyugalom végig borzongott testemen. Kezeim önálló életre kelve kiszabadítottam meg az erős kezek alól, arcát két tenyerem közé fogtam s édes ajkaira tapadtam. Változtatva testhelyzetünkön maga felé fordított és egy pillanat leforgása alatt ölében ültem, jobban kóstolgatva ajkát. Tudtam már túlmentem minden határon. Amúgy sem bírja visszafogni a démonját - ami minden percben szabadjára akar törni a ketrecéből -, de én csak rosszabbítok a helyzetén állítása szerint. Nyakamra tévedt és ekkor eszembe jutottak az álmomban történtek. Újra remegni kezdtem és ki akartam szabadulni öleléséből. Nem tőle féltem, ha nem a szörnyetegtől, ami újra és újra véremre szomjazott. Kiabálni kezdtem a külvilág egy csíkká mosódott össze körülöttem. Minden érzék szervem cserben hagyott, öntudatlan állapotba kerülve sodrottam az árral.

Jasper

Megijedtem Alice viselkedésétől. Egyik pillanatban még vadul csókolózunk, a másikban meg, mint egy őrült úgy kiabált és tolt el magától. Bella és Esme hirtelen ott termett mellettünk, lefogták kedvesem és mikor abbahagyta a kapálózást óvatosan megfogták és mellém fektették az ágyra. Megdermedtem, levegőt se vettem rettegtem... Nem, azért mert az illata megcsapott, sokkal inkább, mert miattam rémült meg. Én ijesztettem meg. Ez ezerszer rosszabb, mint az, hogy rémálma volt. Minden vágyam az volt, hogy sose jöjjön el ez a pillanat mikor öntudatlanul, retteg és menekülni akar. Mindenki csak Alice körül ugrált. Carlisle nyugtatót fecskendezet be neki, Nessie bevetve érdekes és nem mindennapi adottságát, képeket, emlékeket mutatott szerelmemnek. Emmett oda jött hozzám és valamit mondott, mert szája mozgott hang is jöhetett ki rajta de, én csak a lányra tudtam figyelni. Rövid fekete haja arcára tapadt, gyönyörű szemei lecsukódtak szempillái ritkán megmozdultak, bőre a miénkhez hasonlított de az édes pír ott tündökölt rajta. Szaporán vette a levegőt és ajkai közül az én nevemet, engedte ki. Ismét rólam álmodott… érzelmei féltést, nyugtalanságot, szerelmet, hiányt és még megannyi ezekhez fogható érzelem hullámot küldtek felém. Aggódásom elmúlt helyébe a vágy költözött. Vágytam, hogy megérintsem bőre puhaságát, keresztül fusson rajtam a csodálat iránta, megízleljem csókja édességét, elmerüljek csillogó íriszeiben, ujjaim közt érezzem haja selymességét egy hosszú szenvedélyes csók közbe. Karcsú derekát átkarolva ölelném magamhoz többé el nem engedve. Hazudnék, ha azt mondanám csak a vérére éhezek, mint vámpír és a testére, mint férfi. A lénye iránti koslatásom, amit sose kapok meg hiába való volt, de még nálam is a remény hal meg utoljára. A másodpercekből percek, percekből órák lettek. Rohamosan telt az idő, én csak ott ültem alvó teste mellett, míg gondolatban egy teljesen ismeretlen helyen voltam vele. Meleg kezek simítottak végig arcomon, amit egy puszi követett, lenéztem Nessie-re, arcán hatalmas vigyor foglalt helyet göndör fürtjei összefogva simultak fejéhez. Integetett nekem de annyira kizártam magamból mindent főleg a hallást, hogy nem értettem mit mond. Kíváncsiságom úrrá lett rajtam és újra visszafogadtam a külvilágot.
- Jasper bácsi, hallasz? – kérdezte gyémánt csengésű hangján.
Nevetést csalt elő belőlem a gondolat, hogy talán nekem és Alice-nek egyszer… Nem megint miket gondolok! Jasper verd ki a fejedből ezeket mind örökre… - szidtam le magam. Most már magamba beszélek, csak ez hiányzott nekem, nevetésem fájdalmas kacajba ment át végül.
- Mit akarsz Nessie?
- Holdfény angyalka mikor ébred fel? – nem tudtam kiről beszél.
- Ki?
- Ő – mutatott Alice-re, és egy fény ragyogott fel szemében.
- Oh - alig hozzá érve végig simítottam angyalom arcán. – bárcsak tudnám Nessie… bárcsak tudnám.
Felmászott az ölembe és kezét arcomra rakta. Megannyi kép pörgött le szemeim előtt, ami mind a többiekről szólt és arról milyen boldogok, de főleg Bella és Edward arca jelent meg. Meg mikor ők így hárman együtt vannak és minden odaadással, elfelejtve egy kis időre a gondokat örülnek egymásnak. Miért mutatta nekem ezeket Renesmee? Mire akar utalni? Meg akartam ezeket kérdezni tőle persze máshogy, mikor mozgolódni kezdett szerelmem. Kicsi lány leugrott az ölemből és az ajtó felé vette az irányt boldogan futott le a lépcsőn.
- Anya, apa, nagymama, nagypapa, Em, Rose néni –szólított meg mindenkit egyesével.
- Mi a baj kicsim? – dalolta Esme
- Holdfény angyalka felébredt… - több nem is kellett ott állt az egész családom. Amíg néztem Alice ébredezését, muszáj volt hallgatóznom és még egyszer meghallanom Nessie szájából azt a nevet, ahogy őt hívja. Milyen furcsa… ez a kicsi lány ilyen titokzatosan szépen csendülő nevet talált ki az én életemnek. De a legfurább az, hogy illik rá. Haját a fekete éjszakához lehetett hasonlítani, amiben eddig éltem. De az egész mindenségét meg a holdfénynek, ami angyal formájában jött el hozzám világosságra ítélve gyógyíthatatlan sötét lelkemet. Zöld csillaga újra felragyogott az égen és a csengő szó is megirigyelhetné hangjának csengését.
- Bocsána… - kitörölve az összes rossz pillanatot, - ami ájulásához vezetett két nap alatt negyedszerre – csókoltam meg. Újra érezni akartam mind azt amire nem is olyan rég vágytam.

A vérszomjas szőke herceg - 5. fejezet

5. Az idegen vámpír

Jasper

A síri csendben még tisztábban hallottam azt a szörnyű hangot, mikor Alice feje a padlóhoz vágódót. Rémülettel teli hangon kiáltottam a nevét, de szemei már lecsukódtak. Úgy éreztem magam, mintha szíven szúrnának hiába hallottam lassú szívverését, egyenletes szuszogását, megrémültem. Carlisle felugrott a helyéről és óvatosan felemelve a lányt a kanapéra fektette. Megvizsgálta és nyugodt arccal fordult felém, hogy közölje velem a hírt miszerint csak elájult a sokktól. Nem nyugodtam meg, de egy halk köszönöm félét szűrtem ki fogaim között. Nehezemre esett minden fizikai tevékenység, csak a fekete hajú angyalomra tudtam koncentrálni. Észre se vettem, hogy az egész családom ki sétált a szobából, kivéve Edwardékat. Nem néztem rá, mikor kezét vállamra helyezte, és biztatásképp megszorította. Az egész családom közül ő és szép felesége érti meg a legjobban, min is megyek most keresztül. Felsóhajtottam a tudatra, hogy most minden kezdődik előröl, ami Bella átváltozása és Renesmee megszületése óta napról napra feledésbe merült. Újra átélni a félelmet, a kísértést és mikor úgy véljük már nem történhet semmi baj, akkor, mint derült égből villám csapás úgy jön el a szenvedés időszaka. Nem akarom újra átélni ezeket, bár akkor könnyebben viseltem mikor öcsém idiótasága miatt kerültünk ilyen helyzetbe. De most… most rajtam a sor, hogy én legyek a mazochista önmarcangoló szerelmes vámpír, akinek a sors úgy rendelte el, hogy egy emberi lénybe szeressen bele.
- Sajnálom – nem értettem miért kér bocsánatot tőlem Edward.
- Nincs mit sajnálnod… - szólaltam meg pár másodperc múlva. – nem követtél el semmit. Te nem…
- De igen, ha nem engedem oda hozzá Nessiet, akkor mindez nem történik meg…
- Ahh… - fájdalmasan felsóhajtottam. „Ne marcangold magad számítani lehetett rá, hogy rá jön… „ üzentem neki gondolatba.
- Lehet, de akkor sem így kellett volna megbizonyosodnia.
- Nem lehet vissza fordítani nem igaz? – tettem fel a költői kérdést, amire hiába vártam a választ. – Amúgy is egyszer meg kellett volna tudni, és jobb előbb, mint utóbb – nem néztem a szemébe, csak az alvó angyalomat tudtam nézni, amint itt fekszik egy vámpíroktól hemzsegő házban, és még így is olyan nyugodtan alszik, mint aki egy tündérmesében szerepelne. Leguggoltam mellé és egy kósza tincset füle mögé tűrve, csókot leheltem fehér arcára, ami a fekete hajától még szebbnek tűnt.
- Jasper, ha bár miben segíthetünk, csak szólj! – dalolta Bella. Talán igazuk van, mondhatni már tapasztaltak vagyunk ilyen téren. De ez akkor sem ugyan az, míg Edward nem tudott… tud Bella elméjében olvasni addig én, nem használhatom különleges adottságomat a közelében, mert ha boldogságot, nyugalmat sugárzok akkor hirtelen, elkomorul és a sírás határán van, míg másik esetben fordítva.
- Különleges egy lány vagy… - mondtam ki halkan a szavakat. de tudtam, hogy még ha nem is akartam. akkor is meghallották.
- Az, valóban – suttogta Edward mellőlem. Néma csend szállt az egészházra, egyedül Alice szívverését lehetett hallani, no meg Nessiet.
- Szereted? –kérdezte Bella. Még én sem gondolkoztam el ezen a kérdésen, de legbelül végig bennem volt az érzés mi óta megláttam.
- Igen… - ennyi is elég volt, hogy rá jöjjenek ez már annál jóval több, mint egyszerű szeretett. A kérdés csak az volt, hogy Alice is ugyan így érez e irántam.
- Jazz, fel kéne vinned az emeletre – javasolta Bella.
- De még is hova? A szobámba nem vihetem, mert ott még egy kanapé sincs nem, hogy ágy – akadtam ki.
- Nem is oda gondoltam – morgott rám. – Vihetnéd a mi szobánkba, és én vigyázok rá, míg vadászni mész.
- Kösz, de nem. Én vigyázok rá, és nem engedem, hogy bárki csak rá nézzen – kiabáltam. Edward pulcsimnál fogva felemelt és maga felé fordított. Igaz magasabb voltam nála, de most úgy éreztem magam, mint aki hangya méretűre zsugorodik. Nem akartam, nem mertem szemébe nézni, és vagy százszor visszaszívtam az előbbi tettemet. Tudtam, hogy hibás voltam, de mégis jól esett kiadni – még, ha nem is teljesen – a dühömet. Csak az alany volt rossz, testvérem bárkit képes lenne megölni - még a saját testvérét is -, aki akár csak csúnyán néz szerelmére és lányára. Nem hibáztatom, de meg kellett értenie számomra már semmi sem fontos, csak Alice. Őt látom magam előtt, ha becsukom a szemem, ha bármire rá nézek – még akkor is, ha nincs semmi köze hozzá –, ő jut eszembe mindenről. Új értelmet nyert az életem. Reméltem, hogy Edward mérhetetlen dühe ellenére, amit hiába próbáltam lenyugtatni, eljutott tudatáig gondolataim sora, és megértette fájdalmam. Még, hogy fájdalom nevetem fel keserűen… hogy lehet egy ilyen csodálatos érzést, mint jelen esetbe a szerelmet a fájdalomhoz hasonlítani. Nagyot szippantottam a levegőből, de egyszerre meg is bántam. Olyan hirtelen csapott meg az illata, hogy beleszédültem. Vörös köd kerítette be egy pillanatra az eszem, de felülkerekedtem a szörnyön és befogtam az orrom. Eddig is nehezen birkóztam meg édes illatával, ami csalogatott véréhez, de most, hogy már lassan két hete nem vadásztam nehezebb volt. A számban éreztem, ahogy a méreg termelődik és összefut a nyál a számban. Most azonnal meg akartam kóstolni vérének édeskés ízét. Már előre láttam, ahogy kisöprőm haját a nyakából utoljára bele csókolok és egy könnyed mozdulattal fogaimat bele, mélyesztem vékony bőrébe. Elharapva a nyaki ütőeret ahonnan az éltető nedű, mint vízesés tőr szabadjára. Mikor minden egyes vöröses cseppet kiszívtam törékeny testéből lágyan, lenyalnám fehér elhalt bőréről, majd egy gonosz vigyorral felnéznék karmazsin vörös szemeimmel sokkolva Edwardékat, és várva, mikor támadnak rám. Mikor feleszméltem borzalmas gondolataimból, már hárman fogtak le.
- Jasper térj magadhoz – kérte apám, aki a vállamat fogta, míg másik két fivérem a kezeimet fogták hátra. Hogy nem vettem ezt észre? Ennyire elmerültem volna szörnyűséges elméletembe?
- Sajnálom – hajtottam le a fejem.
- Semmi baj, nem tehettél róla. A szörnyeteg átvette az irányítást az eszed felett pár percre – próbált nyugtatni. – A lényeg az, hogy csak gondoltad és nem cselekedtél.
- De akkor is… nem megbocsátható – nyögtem fel fájdalmas hangon.
- Ne okold magad. Menj, majd Bella és Esme vigyáz rá, míg távol vagy – tiltakozni akartam. De láttam a szemeiben, hogy inkább volt parancs, mint sem ajánlat. A legrosszabb ebben az, hogy igaza volt. Nem maradhatok itt tovább, mert a végén tényleg kárt teszek benne.
- Legyen hát… - adtam meg magam.
- Edward veled tarthat…
- Jobb szeretnék most egyedül lenni – feleltem. Nem akarok most társaságot, csak elveszni a sűrű erdőben. Újra lehajoltam arcához, de az illata ismét befészkelte magát az elmémben, és nem akartam még egy jelenetet. Annyiban hagyva a dolgot elsétáltam az ablakig, majd mielőtt kiugrottam volna egy csókot küldtem felé, végül eltűntem a sötétségbe.

Alice

Mikor felébredtem, egy idegen plafon nézett vissza rám. Pár pislogás után kitisztult a látásom végre, s körül nézhetem a szobában. A falak világos színben pompáztak, az ágy egy nagy francia ágy volt, ami halványbarack színű huzatot kapott. Az ágy előtt lévő falon végig egy fehér szekrény sor húzódott tömérdek CD-vel a polcain. Elfordítottam a fejem az ablak felé, amin jól láthatóvá vált a közelben lévő fák ágaskodása és a nap első sugarai. El tudtam volna még merülni a látványban, de észrevettem a fal mellett ülő barnahajú lányt -, akit én még nem ismertem - térdeit felhúzva nézi a mellette elhelyezkedő ágyat, amin a kicsi csöppség fekszik közben dallamos hangjával, dúdol neki. Nem tudtam betelni a képpel. Megpróbáltam halkan felülni, persze nem sikerült, mert észrevett és vakító fehér mosolyával rám nézett.
- Felébredtél? – tette fel a kérdést, amire a válasz látható volt. Bólintottam egy igent, s félre hajtva a selyem huzatos takarót, lelógattam a lábaimat az ágy szélén.
- Mi… történt? – kiszáradt torkom miatt nehezemre esett a beszéd.
- Sokkot kaptál, és elájultál – felsóhajtott a mondat végeztével. Kerestem a megfelelő szavakat erre, de ahányszor megpróbáltam csak egy szót is kipréselni a számból, az mindig csukva maradt. A lány hirtelen felállt, és a következő másodpercben már ott ült mellettem és magához ölelt. Hideg bőrének érintése remegésre késztetett, de ekkor elfojtott könnyeim is szabad útra tértek.
- Sssh… nincs semmi baj – szorított még jobban. Pár évvel lehetett csak idősebb nálam, de még is érezni lehetett rajta az anyai ösztönöket. Furcsa érzés kerített hatalmába, és engedve ennek az érzésnek visszaöleltem. Az arcán egy halvány félmosoly jelent meg, majd elhúzódzkodott tőlem.
- Jobban vagy? –kérdezte aggódva.
- Igen, köszi. – Szépsége ámulatba ejtő volt. Egy kíváncsi kérdés amióta csak megláttam bennem lakozott és most ki akart törni. Végül szabad utat hagyva kíváncsiságomnak bátortalanul megkérdeztem.
-… téged, hogy is… öhm.. hívnak? – belepirultam ügyetlenkedésembe. Ajkain széles vigyor jelent meg.
- Isabella Cullen – ejtette ki a szavakat nemes egyszerűséggel. – te pedig Alice Brandon vagy, igaz? – éreztem rajta, hogy csak udvariasságból kérdezte meg. Már miért ne tudná egy Cullen, hogy ki is vagyok?! Félénken bólintottam, majd újra feltettem egy számomra kínos kérdést, amit nem tudom miért tartok kínosnak.
- És mi óta laksz a Cullenekkel? – Nem mertem a szemébe nézni. – Mert még nem láttalak velük a suliban.
- Már tizennyolc éves korom óta – válaszolta, az utolsó kijelentésemet meg sem hallva.
- Ó – hülye, hülye... hogy lehetek ekkora idióta? Hát persze, hogy ilyen fiatalnak néz ki még mindig. Csak azt nem értem, hogy ő miért nem jár suliba, mint a többiek. – Szóval, akkor te is… tudod… - Valamiért nem tudom kimondani azt a bizonyos szót.
- Igen – na puff. Ez hiányzott nekem. De most komolyan csak én vagyok ilyen vak, hogy hidegbőréről, aranyszínű szemeiről és emberfeletti szépségéből nem jöttem rá előbb? Ismét szaggatottan kezdtem venni a levegőt és a víz is kivert.
- Nyugodj meg, majd idővel hozzászoksz – ezt úgy mondta, mint ha ő is előbb ember mivoltában ismerte volna meg őket. – Tudom, mire gondolsz most és igen. Én magam is csak az után lettem vámpír miután megszületett Renesmee.
- Bocsi, de nem értelek… - vörösödtem el.
- Semmi gond. Az idő múlásával minden bezárt titoknak rálelsz a kulcsára és mikor már mindent tudsz, akkor már te is a családhoz fogsz tartozni. Persze, csak, ha akarod – tette hozzá gyorsan. Összezavarodtam, és szédülni kezdtem. Nem akartam újra az álomvilágba jutni, de tudtam, hogy ezt a sok információt ki kell vernem egy kicsit a fejemből. Szemeim újra csukódni kezdtek, amikor az ajtó kivágódót és a hercegem lépett be rajta. Arca riadt volt, de aranyló szemei megnyugvást s örömöt sugároztak, hogy ismét láthat.

Jasper

Több kilométerre járhattam szerelmemtől, mikor egy éjszakai szarvas csordába ütköztem. Nem a kedvencem, de minél hamarabb vissza szerettem volna jutni hozzá. A második szarvassal is végeztem már, mikor a korábban érzett ismeretlen vámpír szagot megéreztem. Mivel egyedül voltam, ezért elindultam az illatot követve. La Push felé vettem az irányt, tudtam, hogy hamarosan meg kell állnom, mert a határ egyre jobban közeledett. Így is lett, a képzeletben húzott határvonalnál megálltam, igaz, hogy már békét kötöttünk a közelben élő indián törzzsel. Hála Nessie-nek aki Jacob Black lenyomata lett. Azóta a vérfarkasok szinte napi szinten ott élősködnek a házba ezzel bebüdösítve az egészet, és csak akkor hajlandóak elmenni, ha Rosalie használni akarja az öklét. Eléggé vicces, ahogy a törékenynek kinéző húgom kitessékeli őket. De a legrosszabb az, hogy még most is megborzongok tőle, hogy pár év múlva a kicsi Nessie és az a korcs… persze úgy is el kell költöznünk egy-két év múlva, és nem hiszem, hogy Belláék örömmel néznék, ha alig hat éves kis lányuk – aki arra már kinéz tizenhétnek – egy nála jóval, idősebb férfival állna össze. De Nessie maga sem egy normális jelenség szóval bármi megtörténhet. Elmosolyodtam a tudatra, hogy mi lenne akkor, ha Alice és én… de nem lehet. Őt nem tehetem ki ilyen veszélynek…
- Hé te, hallasz? – szólított meg egy idegen. Elnéztem a hang irányába, és akkor láttam meg alig ötven méterre, északnyugatra tőlem az idegen vámpírt. Felvettem a támadóállást, várva mikor támad rám. De ő csak ott állt és szemmel láthatólag jót mulatott rajtam.
- Mi olyan vicces? – sziszegtem összeszorított fogaim között.
- Te – nevetett fel még jobban. – Amúgy Lionel vagyok – mutatkozott be. Ha nem lettem volna tiszteletre tanítva, akkor csak elé köpök.
- Jasper Hale
- Tudom ki vagy. Már egy jó ideje figyellek téged és a családod – közölte.
- Még is miért? – kezdtem egyre idegesebb lenni.
- Először a félvér gyermek miatt jöttem ide – egy gonosz mosoly jelent meg az arcán. – Aztán megláttam azt az ember lányt, ma este az erdőbe menet. Már méterekkel előtte érezni lehetett csábító illatát, arra gondoltam, hogy magamhoz csalogatom és lesz egy jó vacsorám. De, mikor te is felbukkantál, inkább annyiban hagytam a dolgot – a végére eltűnt az az idegesítő vigyor a képéről és fenyegetően nézett végig rajtam. – Most is csak azért jöttem ide, hogy figyelmeztesselek, ne hagyd egyedül a kiscsajt, mert lehet egy óvatlan pillanatban, el találom törni a nyakát… - az utolsó szavakat már több méterről mondta, de szuper hallásomnak hála így is hallottam. A düh egyre jobban kezdett körül venni csak az állított meg, hogy ne eredjek utána, és szaggassam darabokra majd kárörvendően, nézzem, ahogy minden egyes testrésze szénné ég, hogy Alice lehet már felébredt, és engem keres. Amilyen gyorsan csak tudtam, elkezdtem szaladni a ház irányába, mikor berontottam a házba, első utam a nappaliba vezetett, de ott nem találtam. Lenyugtattam magam, hogy nyugodt fejjel könnyebb gondolkozni s fülelve érzékeltem, hogy Edwardék szobájában van, ahol Bella vigyáz rá. Nem telt bele két másodpercbe, már fent voltam, és rontottam be az ajtón. A bent lévők kérdőn néztek rám, de én csak a fekete hajú angyalomra tudtam koncentrálni. Aki újra kezdett álomba zuhanni. A düh mellett most az öröm és a viszont látás érzése kerített hatalmába, majd amennyire tellett tőlem, emberi tempóban oda sétáltam hozzá és számat ajkaihoz érintettem.

A vérszomjas szőke herceg - 4. fejezet

4. Már tudom, hogy mi vagy!

Alice

Telefonom hangos csörgésére ébredtem fel. Csukott szemmel elkezdtem matatni az éjjeliszekrényem tetején közbe leverve az olvasólámpát, és a naplóm is a földön landolt. De erős harc végeztével végül csak megtaláltam azt a rikácsoló szerkentyűt és kapcsoltam ki. Hatalmasat ásítva ültem fel az ágyban, majd kinyújtóztatva végtagjaimat sétáltam el a hatalmas álló tükrömig, ami a ruhás szekrényem mellett foglalt helyet. Végig néztem magamon és csalódnom kellett, hogy arcom olyan fehér, mint az ő arcuk, zöld szemeim alatt halványszürkés folt futott végig az egy hete tartó visszatérő rémálmoktól. Hangosan sóhajtottam, majd bezárkózva a sötétkék csempés fürdő szobámba kezdtem el készülődni. Amilyen gyorsan ellehetett várni tőlem úgy álltam be a zuhanykabinba és nyitottam meg a vizet. A kövér cseppek esőként zúdultak rám ezzel kimosva szememből az álomságot. Élvezve a meleg vízcseppek érkezését meztelen vállamra, csukót szemmel nyúltam a samponos flakonomért. Felpattintottam a kupakját, majd egy keveset a kezembe nyomtam és dörzsöltem szét vizes hajamon a kókusz illatú fehér krémszerű anyagot. A szobámba a mobilom ismét megcsörrent, fájdalmasan felsóhajtottam, hogy nem élvezhetem tovább az apró vízcseppek, kényeztetését fehér bőrömön, majd ki szálltam a bepárásodott kabinból. Egy törülközőt magam köré csavarva, szaladtam be a telefonomért, ami még mindig rezget az ágyamon. De mi előtt oda érhettem volna, dobtam egy hátast a szoba közepén még szerencse, hogy a puha szőnyegre estem, de így beütöttem a hátsó felemet. Mire felszedtem magam a földről, és elcammogtam az ágyig a rezgés abba maradt. Bosszankodva fogtam meg és néztem, meg ki szakított ki a zuhany alól. A számot nem ismertem fel, ezért vacogva leültem az ágyam szélére, majd nyomtam meg a hívás gombot. Két kicsörgés után egy selymes női hang szólt bele… nem ismertem fel, hogy ki lehet az, de sejtettem, hogy biztos Rosalie az, Jasper ikertestvére. Nem mindig hallottam beszélni, de amikor kinyitotta száját azon bársonyos hang jött ki.
- Végre Alice, Rose vagyok –szólt bele barátságosan.
- Öhm… szia… - köszöntem bátortalanul. Nem vagyok hozzá szokva, hogy csak úgy valamelyik Cullen ez esetbe Hale, felhívjon és pont, akkor mikor találkozom, van az egyik testvérükkel.
- Csak gondoltam szólok, hogy… - kezdte kedvesen, de ami utána volt az már nem épp mondható kedvesnek. – jobban teszed, ha elkerülöd a bátyámat, különben velem kell számolnod –sziszegte fenyegetőző hangon, majd rám csapta a telefont. Most már nem csak a vizes hajam miatt remegtem, a félelem remegtetett. Halk sikítás hagyta el torkom, és összeestem. Ismét sírni kezdtem, a mai napon már harmadszorra. Ez így nem mehet tovább… Mit vétkeztem, amiért ezt érdemlem? Néztem ki az erkély ablakon az égre, nem vagyok vallásos, de az elmúlt pár napban elég sokszor fordultam istenhez. Nem számoltam a perceket, de tudtam, ha még tovább ücsörgök itt víztől csöpögő hajjal, akkor előbb vagy utóbb megfázok. A hátam közepére se kívántam most, hogy a láztól ki dőlve feküdjek az ágyamban és várjam minden percben, hogy húgom mikor érkezik meg és lép be az ajtómon. Nincs valami jó testvéri viszony köztünk, de mindig mikor valamelyikünknek szüksége van a másikra akkor bejelentés nélkül, beállítunk hozzá. Én pedig most ezt vártam, hogy a jobbik felem bedugja szőke buksiját és nagy vigyorral az arcán, kezdjen el nekem magyarázni. Milyen rég is láttam utoljára… - jöttek elő belőlem a régi emlékek. Cynthia a húgom elégé az ellentétem. Ha valaki egy más mellé állítana minket, akkor rá jönne, hogy egyedül csak a szemünk színe egyezik de, az övé még is kicsit eltér, és imádunk vásárolni. Hosszú szőke haja mindig egy lófarokba van kötve, imád mozogni, ezért is ő inkább sportosabb alkat. Nagyon hiányzik, remélem minden rendben, van körülötte. – lehunytam a szemem és kitöröltem a könnycseppet, ami újra szabadulni készült. Ma eleget sírtam ahhoz, hogy végre a sarkamra álljak és csak a találkozásra gondoljak. Feltápászkodtam a fölről és vissza mentem a fürdőbe megszárítani a hajam, majd beálltam a ruhásszekrényem elé és néztem mit is tudnék felvenni. Már a tizedik összeállítás landolt mögöttem az ágyon, míg rá nem akadtam a tökéletes darabra. Egy sötétszürke csőfarmer, egy sima egyszerű hosszú ujjú fehér pólót, amin néhány firka található. Belebújtam a ruhákba, majd a kabátomat felkaptam és halkan leosontam a földszintre semmi kedvem nem volt összefutni Paullal, hogy ha itthon van. De péntekhez híven, biztos megint az új nőjénél van, akit én már most utálok, pedig még csak nem is láttam. Amint belehuppantam a tornacipőmbe, bezártam a bejárati ajtót és futni kezdtem hátrafelé. Futár közben a mobilomat kerestem, valamelyik zsebbe, de természetesen otthon felejtettem. Pár percig még zsörtölődtem ezen, végül gondolataim újra a méz szőke hajú különös fiún kezdtek járni. Mire az erdő szélére értem úgy értem magam, mint ha most futottam volna le a maratont. Néhány faág megrezdült a hirtelen jött széltől, majd egy ijesztő alak tűnt fel a semmiből előttem. Összerezzentem, és átfutott az agyamon, hogy most azonnal el kell menekülnöm. De aztán megéreztem Jasper hideg lágy érintését az arcomon és a rettegést egy sokkal szebb érzés, váltotta fel a nyugalom és a mérhetetlen szerelem, amit még magamnak sem mertem bevallani. Szinte bele simultam a kezébe, és erős vágy lett úrrá rajtam, hogy most azonnal meg kell csókolnom. Érezem, hogy ő is ugyan így van ezzel ezért vártam, hogy ő kezdeményezzen. „Már meg történt az első csókunk, már ha azt lehet annak nevezni, hogy mint egy éhes vadállat új tapadtam ajkaira. Abban a szent minutumban el is tűnt előlem…„ Rossz volt mind erre visszaemlékezni, de tudtam most semmi, sem zavarhat meg minket. Tévedtem, ó még milyen nagyot tévedtem. Épp kezdtem lehunyni szemhéjam, - eltakarva szemeim elől a gyönyörű arcát, amit most halványan megvilágított a hold fénye ezüstös csillogást kölcsönözve neki – mikor egy erős rántást éreztem balkaromban és a föld eltűnt a lábaim alól. Semmi mást nem vettem észre magam körül csak annyit, hogy fojtogatóan szorítom nyakát miközben észveszejtő sebességgel, szeli keresztül az erdőt. Be akartam csukni szemeim, és fejemet hátába temetni de nem voltam rá képes. Még szerencse, hogy éjszaka volt és alig láttam el az orrom hegyéig, különben most biztos sikítva kapálóznék, míg meg nem áll. Ekkor hírtelen belém hasított a felismerés, hogy miért is nem akartam megtudni mi ő valójában. Mert annyiban biztos voltam, hogy nem ember. De most már tudom, de még sem bízok magamban száz százalékig. Furcsán meg könnyebbültem a felfedezésemen, ezt gondolom ő is észre vette, mert gyorsan meg állt. Leemelt hátáról és én meg szétnéztem… De mikor megláttam a fehér három emeletes villát, kételkedtem, hogy esetleg a hangulatváltozásom érdekelte annyira, hogy lassítson sebességén. Ránéztem holdfénytől csillogó arcára és ugyan az, az érzés kerített hatalmában, mint az erdő előtt pár perce. Ő is felém fordult, majd halványan végig simított ajkaival homlokomon és fogta meg kezem. Jég hideg bőrének érintésétől kirázott a hideg de inkább remegtem meg a vágytól, mint sem a hidegtől vagy a félelemtől. A ház felé kezdet terelni, míg oda nem értünk csak összekulcsolt kezeinket néztem, és azon gondolkoztam, vajon mi történhetett, hogy most itt vagyok vele kéz a kézben. Gondolat menetemből egy nagy medveszerű ölelés szakított ki. Jasper még mindig a kezemet szorította, de közbe mélyről jövő dühös morgás tört ki összepréselt fogai közt. Megnéztem, ki akarja kiszorítani belőlem az utolsó levegőt, amit kis híján elfelejtettem venni. Nem csalódtam mikor Emmett sötét fürtjeit, aranybarna szemeit és óriási vigyorával találtam szembe magam. Egy áll köhögést bevetve végre elengedet, és újra érezhetem lábaim alatt a biztonságot, nyújtó talajt. Jasper maga elé rántott majd megvizsgálva, hogy nincs-e semmi bajom, majd mikor megbizonyosodott erről egy csókot lehet arcomra. Szégyenemben elpirultam, pedig tudtam semmi értelme. Újra Emmett felé fordultam, de akkor már nem csak ő állt ott, ha nem az egész Cullen család. Minden egyes arcot jól megnéztem és mindegyiken különböző érzést lehetett látni. Edward köztem és Jasper közt jártatta tekintetét, míg a mellette álló lány –kit még nem ismertem- kedvesen mosolygót rám, ahogy a fiú szülei arcán is egy aprócska mosoly ragyogott. Egyedül Rosalie volt az, aki dühös arckifejezéssel és karbetett kézzel állt jóval messzebb tőlem. Visszaemlékeztem a telefon hívására, majd megszorítottam Jasper kőkemény kezét és hozzá bújtam. Nem féltem tőle, annak ellenére sem, hogy már tudom a legnagyobb titkot az egész családjáról, mert tudtam, hogy bármikor megvédene ikertestvérétől… vagyis hát remélem így tenne. Megérezvén rettegésem még jobban magához ölelt, majd utat törve nekünk bementünk az ajtón. Mind utánunk jöttek és hat szempár minden mozdulatomat érdeklődve, követte az ajtótól egészen a nappaliig. Szégyelltem magam, hogy csak így ide állítok és a méz szőke hajú angyalra sem mertem rá nézni fájt, hogy ellenkeztem vele. De legbelül örültem neki, hogy itt lehetek és Rosalie-t ezzel feldühítettem. A nappaliban szorosan egymást ölelve ültünk le és vártuk, míg a többiek is helyet foglalnak. Esme és Carlisle a szembe lévő fehér kanapén foglalt helyet, ahova még Edward és az idegen lány is leült. Emmett az egyik fotelben helyezkedet el kényelmesen, Rose pedig kedvese unszolására oda ment hozzá de még mindig nagyon dühösnek nézet ki. Kezdet rajtam eluralkodni az idegesség a nagy hallgatás miatt, és épp meg akartam kérdezni a mellettem ülő természetfelettien gyönyörű srácot, hogy mi is történt az erdőbe mikor egy kis lány futott le nevetve az emeletről egyenesen Edward karjaiba és apunak hívta. Itt kaptam sokkot, és szaggatottan kezdtem venni a levegőt.
- Nyugodj meg, minden rendben van kedvesem – jött oda hírtelen Esme és nyugtatni kezdet. – Jasper, kérlek…
- Sajnálom, de most nem tehetem… – szólalt meg komoran az említet.
- Jasper, nem lesz semmi baja. Hallom a gondolatait, csak Nessie miatt kapott kisebb sokkot – komolyan úgy éreztem magam, mint aki ott sincs. Nyíltan beszéltek egymással, ami furcsa volt, mert eddig általában csak Emmett szokott egy mondatnál többet szólni hozzám. Összeszorítottam a szemem, majd előre hajoltam és térdeimen támaszkodva befogtam mind két fülem. Nem… ez csak egy álom… Cullenék sem léteznek… ez csak egy rossz álom… és én mindjárt fel ébredek, és szombat reggel lesz. – biztattam magam mind hiába. Egy apró meleg kéz csúszott az arcomhoz és hirtelen, mint ha egy teljesen más világba csöppentem volna. Egy idegen dolgozó szobában voltam gondolom, de aztán meg láttam Carlisle-t és Edwardot amint az én méz szőke hajú hercegemmel, veszekednek. Vajon mi lehetett a vita tárgya? –gondolkoztam el, de ekkor már nem csak képeket láttam, ha nem hangokat is hallottam. Nem értettem pontosan, hogy miről beszélnek de, megmertem volna rá esküdni, hogy többször is az én nevemet emlegették. Majd újra a fehér nappaliban találtam magam és két nagy barna szemet, amik a mosolytól csillogva várják mi kép is, fogok válaszolni.
- Mit mutatott neki? –kérdezte mellőlem egy dühös hang. Nem tudtam semmire sem figyelni, csak a barna göndör hajú kis lányra. Úgy éreztem, hogy nem tudom többé levenni róla a szemem.
- Jasper… - sziszeget fel egy selymesen csengő női hang. Még Rosalie és Esme bársonyos hangja is durvának tűnt, sőt minden Cullen hangja elütött ettől a hangtól. Erre már felnéztem, mert kíváncsi voltam kinek jön fel ilyen szép hang a torkából még akkor is, hogy ha a hercegemet szidta. Az ismeretlen lány volt az, ugyan olyan porcelán fehér bőre és aranybarna szemei voltak, mint a többieknek de még is volt valami emberibb benne.
- Semmi baj… Jasper – kiszáradt a torkom a sok hallgatás miatt és most nehezen ment a beszéd.
- De Alice… - kezdte volna el. De két ujjamat márvány ajkaira tettem, majd köhögtem kicsit és újra megszólaltam.
- Már tudom, hogy mi vagy! – csak ennyit mondtam de ez is elég volt ahhoz, hogy a szobában meg fagyon a levegő. Egyedül az ismeretlen lány és Edward nézet rám mosolyogva, és a kicsi csöppség, aki már a lány haja mögé rejtőzve intett nekem apró kezeivel. Nem bírtam tovább tartani magam, a szoba nagyon gyorsan forgott körülöttem majd a földre estem. Mielőtt elájultam volna meg hallottam hercegem aggódó hangját, amint a nevemet kiáltja, majd minden elsötétült.


Nem örülök, hogy nem írtok kritikát...de azért felrakom hátha mégis érdekel valakit...