A vérszomjas szőke herceg - 8. fejezet

Köszönjétek a részt prücskömnek!! xD

8. Első látomás

Alice


Kevesebb, mint egy hét telt el a találkozásunk óta. Ebből két napot átaludtam kisebb ébrenléttel megszakítva és mióta felébredtem rendesen az óta sose maradtam egyedül. De várjunk csak, nekem van egy apám, aki biztos halálra aggódja magát és már az FBI-t is kihívta.
- Milyen nap van ma? – néztem fel szerelmemre.
Jobban bele bújtam az ölelésébe és elhelyezkedtem a kényelmes ágyán. Bellát és Edwardot már majd nem egy napja nem láttam, Esme, Emmett, Carlisle óránként egymást váltogatva nyitnak be Jasper szobájába megnézni, egyben vagyok még. Rosalie-t se láttam de, szerintem ő direkt kerül engem. A kicsi tündérkét meg nem engedik a közelembe, mert nem akarják, hogy megijesszen. Már hogy tudna megijeszteni egy ilyen kis tünemény?
- Szerda, kicsim – csókolta meg a homlokom.
- Szerda? – ijedtem meg. Ha ma szerda van és körülbelül olyan délután öt óra – a sötétségből következtetve. Akkor lekéstem a találkozott Nicholassal. – mennem kell.
Kibújtam karjai közül és a kölcsön kapott ruhámat kezdtem keresni. Hálóingben még sem mehetek Nick elé. Körül néztem a szobán és a sarokban egy széken ott volt egy farmer nadrág, kék blúzzal és egy kardigán. Mikor oda akartam értük menni Jasper hátulról átkarolt és nem engedet el.
- Hova, hova? – lehelt a nyakamba.
- Mondtam, mennem kell – a szívem hiába akart kiugrani a helyéről, és lélegezni is elfelejtettem. Nickkel akkor is, muszáj megbeszélnem a dolgokat. – Kérlek Jasper… muszáj mennem.
- Nem! – kérdőn néztem rá. Sose szállnék harcba egy vámpírral és nagyon kedvem se volt megbántani a hercegemet, de ha nem tisztázom mi hamarabb Nickkel és a családjával az ügyet. Akik azt hiszik, hogy egy párt alkotunk…
- Ígérem este mindent, elmagyarázok de, most haza kell érnem tíz percen belül.
Több nem is kellett, elengedet. Gyorsan magamra vettem minden ruhát, míg Jasper illően elfordult majd épp, hogy belebújtam a cipőmbe mikor hátára kapott és kiugrott velem az ablakon. Szememet szorosan összezártam, mindenem a sebesség de egy ájulás a káprázattól most nem jött volna jól. Mikor újra kinyitottam a szemem Jasper szájon csókolt majd eltűnt a szürkületbe. A képzelet mámorából két csengetés s utána egy kopogás a gesztenyefából készült ajtómon.
- Gyere!
A kilincs lenyomódót, az ajtó halk nyikorgással kitárult majd bezárult. Az öreg parketta recseget mikor két cipő végig szántott rajta. Én csak az ágy szélén ültem az ablak felőli oldalán és a lábamat összekulcsolva lóbáltam. Nicholas előbb a karomon húzta végig ujjait, aztán arcomat cirógatta végül ajkaimon simított keresztül. Nem néztem rá, képtelen voltam. Most fogom összetörni a szívét annak az embernek, akit bátyámnak tekintettem, akit mindig szerettem, és azt hiszem még most is szeretek. Hogy lehet az ember ilyen utálatos teremtmény? Csak azért születtünk, hogy másokon keresztül gázolva a magunk igazát tekintsük előny számba. Igaza volt Rosalie-nak amikor azt mondta, hogy mi emberek nem érdemeljük meg az életet.
- Alice… hol voltál? – emelte fel az állam.
- Mit érdekel ez téged? – köptem az arcába.
- Csak mind össze annyira érdekel, hogy tudtommal a csajom vagy! – ettől féltem. Ismét kiabálni kezdet, ritkán hozták ki a sodrából és eddig mindig csak nekem sikerült.
- Nem! Sose voltam… sose leszek a csajod se a tulajdonod! És velem te ne beszélj így.
- Alice, Alice, Alice… - ismételgette egyfolytában a nevem gúnyosan. Ismét a már jól ismert érzés az ijedtség kerített hatalmába. Egyre közeledet, míg száját ajkaimhoz nem préselte és vadul falni kezdte. Könnyeim, mint ha direkt ellenem esküdtek volna, folyni kezdtek még jobban felingerelve ezzel. Vad kacajban tört ki és egy kis morgást is hallatott. Hajamnál fogva felemelt, végig nyalt reszkető számon majd az ágyra dobot. Sokkal előbb megtudtam mi is ő valójában, mint ahogy Jasperék ide költöztek, akkoriban is kicsit féltem tőle. De mindig mondogatta, hogy engem sose bántana. Akkor még is most miért érzem azt, hogy egy vámpíroktól hemzsegő házban sokkal nagyobb biztonságba éreztem magam, mint itt egyedül Nicholassal…
- Nick… ne tedd… kérlek! – könyörögtem akadozva. – Ne változz át!
Könyörgésem süket gazdára talált. Az egész teste remeget a visszafojtott haragtól és az utolsó irántam érzet szeretetétől, ami arra kényszeríthette, hogy ne tegye meg. De nem hallgatott a szíve hangos kiabálására, csak a kínt érezte és a vágyat, hogy miképp törheti darabokra a szívemet. Fölém mászott és kezével, fekete tincseimmel kezdet játszadozni. Lecsukott szemekkel mozdulatlanul tűrtem minden érintését. Remegése alább hagyott s most csak testem bemocskolásával volt elfoglalva…

***

Mind végig eszméletemnél voltam még is úgy érzem magam, mint aki most ébredt egy komából. Könnyeim már nem tudnak folyni, félelmet, sőt semmilyen érzést nem érzek. Vagy még is… de ez az érzés a gyűlölet Nickolas Ironheart irányába és az örökké tartó szerelem Jasper Hale iránt. A fiú ki egy életre rá pecsételte testemre és lelkemre a mocskot most engem figyel fülig érő vigyorral az arcán. Bárcsak tudná, mit érzek most! Bárcsak megtapasztalná ugyan azokat a kínokat, amiket én éltem át fél órája! Bárcsak itt lenne most hőn szeretett hercegem, s szépen elbeszélgetne vele, a kedves családjával egyetembe!
Nicholas felállt az ágyról és leszakított ingje keresésére indult. Míg nem figyelt még jobban magamra húztam a takarómat s halkan elemeltem az éjjeli szekrényről a telefonomat. Mi előtt megfordult volna, behúztam a kezemet paplan alá, elrejtve a készüléket szemei elől. Szerencsémre a fürdő felé vette az irányt így addig volt annyi időm, hogy írjak egy sms-t Jaspernek.

Segíts!

Egy szó, de egy mindent eláruló segélykérő szó. Alig telt el hat perc már öt vámpír volt a szobámba. Jasper, Emmett, Edward, Carlisle és Rosalie… Rosalie?
Kiugrottam az ágyból és szerelmem karjai közé menekültem.
- Hol van az a korcs? – kérdezte felbőszülten Edward. Az ajtó felé mutattam, ami mögött ott „lapult” a tettes.
Az események hihetetlenül gyorsan kezdtek pörögni. Egyik pillanatban még Jasper védő ölelésébe merülve próbálom elfelejteni a történteket, a másikban meg már Rose a köntösömet teríti rám miközben a többiek támadó állásba helyezkednek. Az ajtó lassan nyílni kezd, s már csak egyedül vagyok hátul, míg elől a „családom” készül végezni Nicholassal. Ekkor a szoba forogni kezdet velem és teljesen más időbe találtam magam de a hely ugyan az, maradt. Nick kilép az ajtó mögül… Jasper ráveti magát és…
- Neeee!
A levegő megfagyott, ahogy mindenki. Én, azért mert valami olyasmit láttam, amit eddig még soha, Nicholas azért mert meglátta a vámpírokat. Cullenék meg megszokásból vagy ki tudja…
A bűnös ráeszmélve, hogy szabad utat kapott megpróbált kiosonni, de Emmett két lépéssel utol érte és ingje nyakánál fogva vissza rántotta.
- Mi történt Alice? – eszmélt fel Jasper. Én csak lesütött szemekkel néztem a szőnyeg mintázatát.
- Alice valami oknál fogva látta, hogy megölöd ezt a korcsot – felelt Edward testvére kérdésére.
- Hogy? Az nem lehet! De miért? Hogyan?
- Ezt inkább máskor beszéljük meg, még van itt dolgunk – szólalt meg Rose.
Carlisle oda jött hozzám és karjai közé fogva kiugrott velem az ablakon és futni kezdet.

Valamilyen szinten örültem, hogy végre elhagyhatom a szobámat, de legbelül a szívem egy eldugott pontjában aggódtam a fiatal farkasért.

Egészen a Cullen birtokig vitt Carlisle majd az ajtóba lerakva indult vissza gyerekeihez a szobámba. Bella egyből előjött a házból és szorosan magához vont. Értetlenül néztem ki a fejemből. Miért féltenek ennyire? Az égvilágon nem történt semmi… vagyis azt hiszem.

A vérszomjas szőke herceg - 7. fejezet

Remélem most örültök... :D Ma két részt kaptok de csak azért mert ilyen jó napom van ma:)

7. Minden kezdődik elölről...

(átvezető rész)

Bella

Amióta Alice belépet a család életébe minden egyes napon újra előtörnek bennem a régi emlékeim. És ahogy elnézem, nem vagyok egyedül… mindenkin észre lehet venni a félelmet, örömöt, fájdalmat, hogy lehetséges, sőt biztos, hogy Alice is előbb vagy utóbb közénk fog tartozni. Csak a kérdés az, hogy mikor. Jasperrel most nem lehet beszélni, mert egyikünk sem akarja megtapasztalni milyen, amikor előbújik belőle a vad, birtokló ösztön.
- Te mit gondolsz mind erről Bella? –zökkentett ki gondolataimból Edward.
- Hogy? Miről? –kérdeztem zavartan.
- Arról, hogy szerinted mit kéne tennünk Alice-szel? Mondjuk el neki amint felébredt, hogy mire vállalkozott azzal, hogy Jasperbe szerelmes vagy hagyjuk magától rájönni? – na ilyen hosszú kérdést is régen hallottam.
- Nincs ötletem – bújtam oda hozzá. Mindenki itt van a nappaliban, és ahogy a kérdéséből kivettem arról beszéltek eddig, hogy mi legyen az új szerelmes párral. Hiába tudom, mit érez Alice, mit érezhet Jasper akkor sem tudom, hogyan segíthetnék rajtuk. Pedig akarok, nagyon. Edward végig simított a karomon s egy puszit adott a fejemre. Ekkor szemünk fénye futott le a lépcsőn mindegyikünket megszólítva kiabálta, hogy Alice felébredt. Utolsónak tértem be Edwarddal közös szobánkba - ami most már nem a miénk – mi előtt becsukódott volna az ajtaja. Fivérem vadul tapadt a lány ajkaira, akinek szemeiből könnycseppek gördültek le az arcán, míg az állánál véget nem ért rövid kis útja a sós víznek. Szemeimmel Edwardot kerestem, hogy átölelve hátát szívjam magamba illatát. Közel állt az ágyhoz készen állva, hogy lefogja testvérét. Szinte átrepülve a szobán ütköztem izmos mellkasának és rázkódtam a sírástól, de nekem szárazak maradtak a szemeim. Több ezer emlék és érzés tört elő belőlem egy pillanat alatt. Összeszedtem minden erőmet és eltoltam magam körül egy időre a pajzsomat, hogy Edward meghallja gondolataimat. Sikerrel jártam, karjai közé kapva ugrott ki velem a nyitott ablakon, az erdő mélyére haladtunk a mi kis saját házunkhoz.

Carlisle

Csak egyetlen kijelentéssel lehet azt kifejezni mi történik most a családomban. Minden kezdődik, elölről.
Örülök, hogy végre Jasper is megtalálta azt a személyt, akit sose tud majd elengedni maga mellől. Csak épp úgy, mint egykor Edwardnál most is egy emberbe szeretett bele a fiam. A mi fajtánkra nézve ez veszélyes, főleg ha a Volturik megtudják. Most nem lesznek olyan elnézőek, mint egykor Bellával. Ránéztem újdonsült lányomra és a kis unokámra. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy az első fiam pontosítva az első ember, akit én változtattam át végül – ha nem is vérszerintiileg – de megajándékozott egy ilyen nemes és csodálatos lénnyel, mint Renesmee. És itt újabb kérdések merülnek fel. Vajon Jaspernek és Alice-nek is lesz egy félvér gyermeke? Jasper engedni fog Alice kérésének mikor megkéri, hogy változtassa vámpírrá? Megannyi kérdés, megszámlálhatatlan sok „Miért?” és a válasz sehol.

A vérszomjas szőke herceg - 6. fejezet

6. Rémálom

Alice

Egyre nehezebben bírtam nyitva tartani a szemem, végül csalódottan de feladtam a harcot, és utoljára még ránéztem szőke hercegemre. A megnyugtató sötétség átölelve vezetett át az álmok földjének kapuján. Ahol újra találkozhattam vele csak már én is közéjük tartoztam. Vagyis csak reméltem, hogy ez vár ott azon a gyönyörű helyen… helyette egy sötét ijesztő erdőben találtam magam. A nap már rég lement és a holdat se lehetett látni a fák leveleitől. Ijedtség kerített hatalmába a tudat, hogy nem tudom hol vagyok, mit keresek itt és legfőbbként, hogy egyedül vagyok. Körül néztem de minden oldalról csak a vak feketeség fogadott. Rémület átjárta az egész testem, remegtem. Bár merre néztem csak a sötétség fogadott. Kezdtem elveszteni a fejem, sikítani akartam. A legszörnyűbb az, hogy tudom ez csak egy álom de, még sem akarok itt lenni. Fel akarok ébredni, átölelni hideg kőkemény testét és elveszni szemeiben. Érezve, hogy a vér az arcomba száll, elveszni karjai közt, majd egy lágy csókot nyomni márvány ajkaira. A bokrok levelei megrezdültek egy pillanatra mellettem, majd fölöttem a fák levelei kezdtek mozdulni. Minden irányba kapkodtam a fejem, de akkor sem láttam semmit. Biztos csak a szél volt. – nyugtattam magam. Eljátszottam még párszor, hogy ide-oda kapkodva követtem a szél játszadozását velem. Mikor ismét előre néztem alig tíz méterre tőlem egy árny húzódott meg a fa tövében. Nem értettem, hogy lehet árnyéka mikor sem nap de, még a hold sincs fent az égen. Közelebb akartam menni, megnézni mi vagy ki tett bolonddá. De erre nem volt semmi szűkség. Az árny maga lépet elő a fa takarásából. A fénytelen világ miatt nem ismertem fel de szemeit annál inkább. Arany barnán ragyogtak. Fizikai kínzás lett volna más hova nézni. De muszáj volt pislantanom, mert szemeim már tiltakoztak a szárazság miatt, és szúrni kezdtek. Alig fél másodperc múlva kerestem a szemeit, amiben elveszhetek, és fényt hozz erre a sötét helyre. De azok már nem megnyugtató aranysággal ragyogtak a helyén. Nem, ezek a szemek vérvörösen izzottak és közeledtek. Minden pillanatban egyre jobban érzékeltem az alakot. Teste körvonala kezdet kirajzolódni. Én csak pislogtam, hogy tűnjön el a fenyegető piros szem és helyébe a megnyugvást hozók, kerüljenek vissza. De, mint ha föld nyelte el őket, csak nem akartak előbukkanni. Hátrálni kezdtem, mire a titokzatos személy akinek már csak az arca nem látszott ott termet előttem és már láttam az arcát. De nem akartam hinni szemeimnek… jobb karjával hirtelen átölelt közel vonva magához. Reszketni kezdtem, a felismeréstől és a félelemtől, hogy soha többé nem láthatóm az aranyszínű szemeket. Hajamat eltűrve, nyakamhoz hajolt. Száját hozzá érintette a bőrömhöz, ügyelve minden mozdulatára. A jéghideg lélegzettől kirázott a hideg, éreztem, ahogy ajka mosolyra húzódik amint végig, csókolja a vállamtól egészen a szám széléig minden egyes négyzetcentimétert. Míg végül remegő ajkaimon állapodik meg. Nem mertem meg mozdulni. Falni kezdte az enyémet, utat törve magának, de én nem engedtem a kísértésnek és amennyire tőlem, egy embertől elvárható összeszorítottam fogamat védekezően. Dühös lett, morgás tört fel torkából. Elege lett a szórakozásból, vadul hátra billentve fejem a nyakamba mélyesztette éles fogait. Minden maradék erőmet és bátorságomat összeszedve a nevén szólítottam.
- Ne… Jasper! - zihálva ültem fel.
A víz patakokban folyt rólam, amiben még könnyeim is besegítettek. Előre meredtem a semmibe, vége az álomnak de még is félek. Izmos karok lágyan fogtak magukhoz védelmezően, közben gazdájuk nyugtatni próbált. Hangokat nem hallottam, szemeimmel is csak elmosódott képeket érzékeltem. Feltételezéseim szerint a szoba tele volt, és mindenki, aki a házban tartózkodott ott tolongott. Az idő múlásával újra látni tudtam, de szájak között kiszökött szavak már nem érték el füleim. Körbe néztem egyetlen egy személyt keresve de, öt nem találtam meg. Utolsó esélyként oldalra néztem arra a valakire, aki mellkasához vont és a sósvizet hideg ujjaival törölte le arcomról. Megláttam az arcot, amelyet előbb kerestem és a nyugalom végig borzongott testemen. Kezeim önálló életre kelve kiszabadítottam meg az erős kezek alól, arcát két tenyerem közé fogtam s édes ajkaira tapadtam. Változtatva testhelyzetünkön maga felé fordított és egy pillanat leforgása alatt ölében ültem, jobban kóstolgatva ajkát. Tudtam már túlmentem minden határon. Amúgy sem bírja visszafogni a démonját - ami minden percben szabadjára akar törni a ketrecéből -, de én csak rosszabbítok a helyzetén állítása szerint. Nyakamra tévedt és ekkor eszembe jutottak az álmomban történtek. Újra remegni kezdtem és ki akartam szabadulni öleléséből. Nem tőle féltem, ha nem a szörnyetegtől, ami újra és újra véremre szomjazott. Kiabálni kezdtem a külvilág egy csíkká mosódott össze körülöttem. Minden érzék szervem cserben hagyott, öntudatlan állapotba kerülve sodrottam az árral.

Jasper

Megijedtem Alice viselkedésétől. Egyik pillanatban még vadul csókolózunk, a másikban meg, mint egy őrült úgy kiabált és tolt el magától. Bella és Esme hirtelen ott termett mellettünk, lefogták kedvesem és mikor abbahagyta a kapálózást óvatosan megfogták és mellém fektették az ágyra. Megdermedtem, levegőt se vettem rettegtem... Nem, azért mert az illata megcsapott, sokkal inkább, mert miattam rémült meg. Én ijesztettem meg. Ez ezerszer rosszabb, mint az, hogy rémálma volt. Minden vágyam az volt, hogy sose jöjjön el ez a pillanat mikor öntudatlanul, retteg és menekülni akar. Mindenki csak Alice körül ugrált. Carlisle nyugtatót fecskendezet be neki, Nessie bevetve érdekes és nem mindennapi adottságát, képeket, emlékeket mutatott szerelmemnek. Emmett oda jött hozzám és valamit mondott, mert szája mozgott hang is jöhetett ki rajta de, én csak a lányra tudtam figyelni. Rövid fekete haja arcára tapadt, gyönyörű szemei lecsukódtak szempillái ritkán megmozdultak, bőre a miénkhez hasonlított de az édes pír ott tündökölt rajta. Szaporán vette a levegőt és ajkai közül az én nevemet, engedte ki. Ismét rólam álmodott… érzelmei féltést, nyugtalanságot, szerelmet, hiányt és még megannyi ezekhez fogható érzelem hullámot küldtek felém. Aggódásom elmúlt helyébe a vágy költözött. Vágytam, hogy megérintsem bőre puhaságát, keresztül fusson rajtam a csodálat iránta, megízleljem csókja édességét, elmerüljek csillogó íriszeiben, ujjaim közt érezzem haja selymességét egy hosszú szenvedélyes csók közbe. Karcsú derekát átkarolva ölelném magamhoz többé el nem engedve. Hazudnék, ha azt mondanám csak a vérére éhezek, mint vámpír és a testére, mint férfi. A lénye iránti koslatásom, amit sose kapok meg hiába való volt, de még nálam is a remény hal meg utoljára. A másodpercekből percek, percekből órák lettek. Rohamosan telt az idő, én csak ott ültem alvó teste mellett, míg gondolatban egy teljesen ismeretlen helyen voltam vele. Meleg kezek simítottak végig arcomon, amit egy puszi követett, lenéztem Nessie-re, arcán hatalmas vigyor foglalt helyet göndör fürtjei összefogva simultak fejéhez. Integetett nekem de annyira kizártam magamból mindent főleg a hallást, hogy nem értettem mit mond. Kíváncsiságom úrrá lett rajtam és újra visszafogadtam a külvilágot.
- Jasper bácsi, hallasz? – kérdezte gyémánt csengésű hangján.
Nevetést csalt elő belőlem a gondolat, hogy talán nekem és Alice-nek egyszer… Nem megint miket gondolok! Jasper verd ki a fejedből ezeket mind örökre… - szidtam le magam. Most már magamba beszélek, csak ez hiányzott nekem, nevetésem fájdalmas kacajba ment át végül.
- Mit akarsz Nessie?
- Holdfény angyalka mikor ébred fel? – nem tudtam kiről beszél.
- Ki?
- Ő – mutatott Alice-re, és egy fény ragyogott fel szemében.
- Oh - alig hozzá érve végig simítottam angyalom arcán. – bárcsak tudnám Nessie… bárcsak tudnám.
Felmászott az ölembe és kezét arcomra rakta. Megannyi kép pörgött le szemeim előtt, ami mind a többiekről szólt és arról milyen boldogok, de főleg Bella és Edward arca jelent meg. Meg mikor ők így hárman együtt vannak és minden odaadással, elfelejtve egy kis időre a gondokat örülnek egymásnak. Miért mutatta nekem ezeket Renesmee? Mire akar utalni? Meg akartam ezeket kérdezni tőle persze máshogy, mikor mozgolódni kezdett szerelmem. Kicsi lány leugrott az ölemből és az ajtó felé vette az irányt boldogan futott le a lépcsőn.
- Anya, apa, nagymama, nagypapa, Em, Rose néni –szólított meg mindenkit egyesével.
- Mi a baj kicsim? – dalolta Esme
- Holdfény angyalka felébredt… - több nem is kellett ott állt az egész családom. Amíg néztem Alice ébredezését, muszáj volt hallgatóznom és még egyszer meghallanom Nessie szájából azt a nevet, ahogy őt hívja. Milyen furcsa… ez a kicsi lány ilyen titokzatosan szépen csendülő nevet talált ki az én életemnek. De a legfurább az, hogy illik rá. Haját a fekete éjszakához lehetett hasonlítani, amiben eddig éltem. De az egész mindenségét meg a holdfénynek, ami angyal formájában jött el hozzám világosságra ítélve gyógyíthatatlan sötét lelkemet. Zöld csillaga újra felragyogott az égen és a csengő szó is megirigyelhetné hangjának csengését.
- Bocsána… - kitörölve az összes rossz pillanatot, - ami ájulásához vezetett két nap alatt negyedszerre – csókoltam meg. Újra érezni akartam mind azt amire nem is olyan rég vágytam.

A vérszomjas szőke herceg - 5. fejezet

5. Az idegen vámpír

Jasper

A síri csendben még tisztábban hallottam azt a szörnyű hangot, mikor Alice feje a padlóhoz vágódót. Rémülettel teli hangon kiáltottam a nevét, de szemei már lecsukódtak. Úgy éreztem magam, mintha szíven szúrnának hiába hallottam lassú szívverését, egyenletes szuszogását, megrémültem. Carlisle felugrott a helyéről és óvatosan felemelve a lányt a kanapéra fektette. Megvizsgálta és nyugodt arccal fordult felém, hogy közölje velem a hírt miszerint csak elájult a sokktól. Nem nyugodtam meg, de egy halk köszönöm félét szűrtem ki fogaim között. Nehezemre esett minden fizikai tevékenység, csak a fekete hajú angyalomra tudtam koncentrálni. Észre se vettem, hogy az egész családom ki sétált a szobából, kivéve Edwardékat. Nem néztem rá, mikor kezét vállamra helyezte, és biztatásképp megszorította. Az egész családom közül ő és szép felesége érti meg a legjobban, min is megyek most keresztül. Felsóhajtottam a tudatra, hogy most minden kezdődik előröl, ami Bella átváltozása és Renesmee megszületése óta napról napra feledésbe merült. Újra átélni a félelmet, a kísértést és mikor úgy véljük már nem történhet semmi baj, akkor, mint derült égből villám csapás úgy jön el a szenvedés időszaka. Nem akarom újra átélni ezeket, bár akkor könnyebben viseltem mikor öcsém idiótasága miatt kerültünk ilyen helyzetbe. De most… most rajtam a sor, hogy én legyek a mazochista önmarcangoló szerelmes vámpír, akinek a sors úgy rendelte el, hogy egy emberi lénybe szeressen bele.
- Sajnálom – nem értettem miért kér bocsánatot tőlem Edward.
- Nincs mit sajnálnod… - szólaltam meg pár másodperc múlva. – nem követtél el semmit. Te nem…
- De igen, ha nem engedem oda hozzá Nessiet, akkor mindez nem történik meg…
- Ahh… - fájdalmasan felsóhajtottam. „Ne marcangold magad számítani lehetett rá, hogy rá jön… „ üzentem neki gondolatba.
- Lehet, de akkor sem így kellett volna megbizonyosodnia.
- Nem lehet vissza fordítani nem igaz? – tettem fel a költői kérdést, amire hiába vártam a választ. – Amúgy is egyszer meg kellett volna tudni, és jobb előbb, mint utóbb – nem néztem a szemébe, csak az alvó angyalomat tudtam nézni, amint itt fekszik egy vámpíroktól hemzsegő házban, és még így is olyan nyugodtan alszik, mint aki egy tündérmesében szerepelne. Leguggoltam mellé és egy kósza tincset füle mögé tűrve, csókot leheltem fehér arcára, ami a fekete hajától még szebbnek tűnt.
- Jasper, ha bár miben segíthetünk, csak szólj! – dalolta Bella. Talán igazuk van, mondhatni már tapasztaltak vagyunk ilyen téren. De ez akkor sem ugyan az, míg Edward nem tudott… tud Bella elméjében olvasni addig én, nem használhatom különleges adottságomat a közelében, mert ha boldogságot, nyugalmat sugárzok akkor hirtelen, elkomorul és a sírás határán van, míg másik esetben fordítva.
- Különleges egy lány vagy… - mondtam ki halkan a szavakat. de tudtam, hogy még ha nem is akartam. akkor is meghallották.
- Az, valóban – suttogta Edward mellőlem. Néma csend szállt az egészházra, egyedül Alice szívverését lehetett hallani, no meg Nessiet.
- Szereted? –kérdezte Bella. Még én sem gondolkoztam el ezen a kérdésen, de legbelül végig bennem volt az érzés mi óta megláttam.
- Igen… - ennyi is elég volt, hogy rá jöjjenek ez már annál jóval több, mint egyszerű szeretett. A kérdés csak az volt, hogy Alice is ugyan így érez e irántam.
- Jazz, fel kéne vinned az emeletre – javasolta Bella.
- De még is hova? A szobámba nem vihetem, mert ott még egy kanapé sincs nem, hogy ágy – akadtam ki.
- Nem is oda gondoltam – morgott rám. – Vihetnéd a mi szobánkba, és én vigyázok rá, míg vadászni mész.
- Kösz, de nem. Én vigyázok rá, és nem engedem, hogy bárki csak rá nézzen – kiabáltam. Edward pulcsimnál fogva felemelt és maga felé fordított. Igaz magasabb voltam nála, de most úgy éreztem magam, mint aki hangya méretűre zsugorodik. Nem akartam, nem mertem szemébe nézni, és vagy százszor visszaszívtam az előbbi tettemet. Tudtam, hogy hibás voltam, de mégis jól esett kiadni – még, ha nem is teljesen – a dühömet. Csak az alany volt rossz, testvérem bárkit képes lenne megölni - még a saját testvérét is -, aki akár csak csúnyán néz szerelmére és lányára. Nem hibáztatom, de meg kellett értenie számomra már semmi sem fontos, csak Alice. Őt látom magam előtt, ha becsukom a szemem, ha bármire rá nézek – még akkor is, ha nincs semmi köze hozzá –, ő jut eszembe mindenről. Új értelmet nyert az életem. Reméltem, hogy Edward mérhetetlen dühe ellenére, amit hiába próbáltam lenyugtatni, eljutott tudatáig gondolataim sora, és megértette fájdalmam. Még, hogy fájdalom nevetem fel keserűen… hogy lehet egy ilyen csodálatos érzést, mint jelen esetbe a szerelmet a fájdalomhoz hasonlítani. Nagyot szippantottam a levegőből, de egyszerre meg is bántam. Olyan hirtelen csapott meg az illata, hogy beleszédültem. Vörös köd kerítette be egy pillanatra az eszem, de felülkerekedtem a szörnyön és befogtam az orrom. Eddig is nehezen birkóztam meg édes illatával, ami csalogatott véréhez, de most, hogy már lassan két hete nem vadásztam nehezebb volt. A számban éreztem, ahogy a méreg termelődik és összefut a nyál a számban. Most azonnal meg akartam kóstolni vérének édeskés ízét. Már előre láttam, ahogy kisöprőm haját a nyakából utoljára bele csókolok és egy könnyed mozdulattal fogaimat bele, mélyesztem vékony bőrébe. Elharapva a nyaki ütőeret ahonnan az éltető nedű, mint vízesés tőr szabadjára. Mikor minden egyes vöröses cseppet kiszívtam törékeny testéből lágyan, lenyalnám fehér elhalt bőréről, majd egy gonosz vigyorral felnéznék karmazsin vörös szemeimmel sokkolva Edwardékat, és várva, mikor támadnak rám. Mikor feleszméltem borzalmas gondolataimból, már hárman fogtak le.
- Jasper térj magadhoz – kérte apám, aki a vállamat fogta, míg másik két fivérem a kezeimet fogták hátra. Hogy nem vettem ezt észre? Ennyire elmerültem volna szörnyűséges elméletembe?
- Sajnálom – hajtottam le a fejem.
- Semmi baj, nem tehettél róla. A szörnyeteg átvette az irányítást az eszed felett pár percre – próbált nyugtatni. – A lényeg az, hogy csak gondoltad és nem cselekedtél.
- De akkor is… nem megbocsátható – nyögtem fel fájdalmas hangon.
- Ne okold magad. Menj, majd Bella és Esme vigyáz rá, míg távol vagy – tiltakozni akartam. De láttam a szemeiben, hogy inkább volt parancs, mint sem ajánlat. A legrosszabb ebben az, hogy igaza volt. Nem maradhatok itt tovább, mert a végén tényleg kárt teszek benne.
- Legyen hát… - adtam meg magam.
- Edward veled tarthat…
- Jobb szeretnék most egyedül lenni – feleltem. Nem akarok most társaságot, csak elveszni a sűrű erdőben. Újra lehajoltam arcához, de az illata ismét befészkelte magát az elmémben, és nem akartam még egy jelenetet. Annyiban hagyva a dolgot elsétáltam az ablakig, majd mielőtt kiugrottam volna egy csókot küldtem felé, végül eltűntem a sötétségbe.

Alice

Mikor felébredtem, egy idegen plafon nézett vissza rám. Pár pislogás után kitisztult a látásom végre, s körül nézhetem a szobában. A falak világos színben pompáztak, az ágy egy nagy francia ágy volt, ami halványbarack színű huzatot kapott. Az ágy előtt lévő falon végig egy fehér szekrény sor húzódott tömérdek CD-vel a polcain. Elfordítottam a fejem az ablak felé, amin jól láthatóvá vált a közelben lévő fák ágaskodása és a nap első sugarai. El tudtam volna még merülni a látványban, de észrevettem a fal mellett ülő barnahajú lányt -, akit én még nem ismertem - térdeit felhúzva nézi a mellette elhelyezkedő ágyat, amin a kicsi csöppség fekszik közben dallamos hangjával, dúdol neki. Nem tudtam betelni a képpel. Megpróbáltam halkan felülni, persze nem sikerült, mert észrevett és vakító fehér mosolyával rám nézett.
- Felébredtél? – tette fel a kérdést, amire a válasz látható volt. Bólintottam egy igent, s félre hajtva a selyem huzatos takarót, lelógattam a lábaimat az ágy szélén.
- Mi… történt? – kiszáradt torkom miatt nehezemre esett a beszéd.
- Sokkot kaptál, és elájultál – felsóhajtott a mondat végeztével. Kerestem a megfelelő szavakat erre, de ahányszor megpróbáltam csak egy szót is kipréselni a számból, az mindig csukva maradt. A lány hirtelen felállt, és a következő másodpercben már ott ült mellettem és magához ölelt. Hideg bőrének érintése remegésre késztetett, de ekkor elfojtott könnyeim is szabad útra tértek.
- Sssh… nincs semmi baj – szorított még jobban. Pár évvel lehetett csak idősebb nálam, de még is érezni lehetett rajta az anyai ösztönöket. Furcsa érzés kerített hatalmába, és engedve ennek az érzésnek visszaöleltem. Az arcán egy halvány félmosoly jelent meg, majd elhúzódzkodott tőlem.
- Jobban vagy? –kérdezte aggódva.
- Igen, köszi. – Szépsége ámulatba ejtő volt. Egy kíváncsi kérdés amióta csak megláttam bennem lakozott és most ki akart törni. Végül szabad utat hagyva kíváncsiságomnak bátortalanul megkérdeztem.
-… téged, hogy is… öhm.. hívnak? – belepirultam ügyetlenkedésembe. Ajkain széles vigyor jelent meg.
- Isabella Cullen – ejtette ki a szavakat nemes egyszerűséggel. – te pedig Alice Brandon vagy, igaz? – éreztem rajta, hogy csak udvariasságból kérdezte meg. Már miért ne tudná egy Cullen, hogy ki is vagyok?! Félénken bólintottam, majd újra feltettem egy számomra kínos kérdést, amit nem tudom miért tartok kínosnak.
- És mi óta laksz a Cullenekkel? – Nem mertem a szemébe nézni. – Mert még nem láttalak velük a suliban.
- Már tizennyolc éves korom óta – válaszolta, az utolsó kijelentésemet meg sem hallva.
- Ó – hülye, hülye... hogy lehetek ekkora idióta? Hát persze, hogy ilyen fiatalnak néz ki még mindig. Csak azt nem értem, hogy ő miért nem jár suliba, mint a többiek. – Szóval, akkor te is… tudod… - Valamiért nem tudom kimondani azt a bizonyos szót.
- Igen – na puff. Ez hiányzott nekem. De most komolyan csak én vagyok ilyen vak, hogy hidegbőréről, aranyszínű szemeiről és emberfeletti szépségéből nem jöttem rá előbb? Ismét szaggatottan kezdtem venni a levegőt és a víz is kivert.
- Nyugodj meg, majd idővel hozzászoksz – ezt úgy mondta, mint ha ő is előbb ember mivoltában ismerte volna meg őket. – Tudom, mire gondolsz most és igen. Én magam is csak az után lettem vámpír miután megszületett Renesmee.
- Bocsi, de nem értelek… - vörösödtem el.
- Semmi gond. Az idő múlásával minden bezárt titoknak rálelsz a kulcsára és mikor már mindent tudsz, akkor már te is a családhoz fogsz tartozni. Persze, csak, ha akarod – tette hozzá gyorsan. Összezavarodtam, és szédülni kezdtem. Nem akartam újra az álomvilágba jutni, de tudtam, hogy ezt a sok információt ki kell vernem egy kicsit a fejemből. Szemeim újra csukódni kezdtek, amikor az ajtó kivágódót és a hercegem lépett be rajta. Arca riadt volt, de aranyló szemei megnyugvást s örömöt sugároztak, hogy ismét láthat.

Jasper

Több kilométerre járhattam szerelmemtől, mikor egy éjszakai szarvas csordába ütköztem. Nem a kedvencem, de minél hamarabb vissza szerettem volna jutni hozzá. A második szarvassal is végeztem már, mikor a korábban érzett ismeretlen vámpír szagot megéreztem. Mivel egyedül voltam, ezért elindultam az illatot követve. La Push felé vettem az irányt, tudtam, hogy hamarosan meg kell állnom, mert a határ egyre jobban közeledett. Így is lett, a képzeletben húzott határvonalnál megálltam, igaz, hogy már békét kötöttünk a közelben élő indián törzzsel. Hála Nessie-nek aki Jacob Black lenyomata lett. Azóta a vérfarkasok szinte napi szinten ott élősködnek a házba ezzel bebüdösítve az egészet, és csak akkor hajlandóak elmenni, ha Rosalie használni akarja az öklét. Eléggé vicces, ahogy a törékenynek kinéző húgom kitessékeli őket. De a legrosszabb az, hogy még most is megborzongok tőle, hogy pár év múlva a kicsi Nessie és az a korcs… persze úgy is el kell költöznünk egy-két év múlva, és nem hiszem, hogy Belláék örömmel néznék, ha alig hat éves kis lányuk – aki arra már kinéz tizenhétnek – egy nála jóval, idősebb férfival állna össze. De Nessie maga sem egy normális jelenség szóval bármi megtörténhet. Elmosolyodtam a tudatra, hogy mi lenne akkor, ha Alice és én… de nem lehet. Őt nem tehetem ki ilyen veszélynek…
- Hé te, hallasz? – szólított meg egy idegen. Elnéztem a hang irányába, és akkor láttam meg alig ötven méterre, északnyugatra tőlem az idegen vámpírt. Felvettem a támadóállást, várva mikor támad rám. De ő csak ott állt és szemmel láthatólag jót mulatott rajtam.
- Mi olyan vicces? – sziszegtem összeszorított fogaim között.
- Te – nevetett fel még jobban. – Amúgy Lionel vagyok – mutatkozott be. Ha nem lettem volna tiszteletre tanítva, akkor csak elé köpök.
- Jasper Hale
- Tudom ki vagy. Már egy jó ideje figyellek téged és a családod – közölte.
- Még is miért? – kezdtem egyre idegesebb lenni.
- Először a félvér gyermek miatt jöttem ide – egy gonosz mosoly jelent meg az arcán. – Aztán megláttam azt az ember lányt, ma este az erdőbe menet. Már méterekkel előtte érezni lehetett csábító illatát, arra gondoltam, hogy magamhoz csalogatom és lesz egy jó vacsorám. De, mikor te is felbukkantál, inkább annyiban hagytam a dolgot – a végére eltűnt az az idegesítő vigyor a képéről és fenyegetően nézett végig rajtam. – Most is csak azért jöttem ide, hogy figyelmeztesselek, ne hagyd egyedül a kiscsajt, mert lehet egy óvatlan pillanatban, el találom törni a nyakát… - az utolsó szavakat már több méterről mondta, de szuper hallásomnak hála így is hallottam. A düh egyre jobban kezdett körül venni csak az állított meg, hogy ne eredjek utána, és szaggassam darabokra majd kárörvendően, nézzem, ahogy minden egyes testrésze szénné ég, hogy Alice lehet már felébredt, és engem keres. Amilyen gyorsan csak tudtam, elkezdtem szaladni a ház irányába, mikor berontottam a házba, első utam a nappaliba vezetett, de ott nem találtam. Lenyugtattam magam, hogy nyugodt fejjel könnyebb gondolkozni s fülelve érzékeltem, hogy Edwardék szobájában van, ahol Bella vigyáz rá. Nem telt bele két másodpercbe, már fent voltam, és rontottam be az ajtón. A bent lévők kérdőn néztek rám, de én csak a fekete hajú angyalomra tudtam koncentrálni. Aki újra kezdett álomba zuhanni. A düh mellett most az öröm és a viszont látás érzése kerített hatalmába, majd amennyire tellett tőlem, emberi tempóban oda sétáltam hozzá és számat ajkaihoz érintettem.

A vérszomjas szőke herceg - 4. fejezet

4. Már tudom, hogy mi vagy!

Alice

Telefonom hangos csörgésére ébredtem fel. Csukott szemmel elkezdtem matatni az éjjeliszekrényem tetején közbe leverve az olvasólámpát, és a naplóm is a földön landolt. De erős harc végeztével végül csak megtaláltam azt a rikácsoló szerkentyűt és kapcsoltam ki. Hatalmasat ásítva ültem fel az ágyban, majd kinyújtóztatva végtagjaimat sétáltam el a hatalmas álló tükrömig, ami a ruhás szekrényem mellett foglalt helyet. Végig néztem magamon és csalódnom kellett, hogy arcom olyan fehér, mint az ő arcuk, zöld szemeim alatt halványszürkés folt futott végig az egy hete tartó visszatérő rémálmoktól. Hangosan sóhajtottam, majd bezárkózva a sötétkék csempés fürdő szobámba kezdtem el készülődni. Amilyen gyorsan ellehetett várni tőlem úgy álltam be a zuhanykabinba és nyitottam meg a vizet. A kövér cseppek esőként zúdultak rám ezzel kimosva szememből az álomságot. Élvezve a meleg vízcseppek érkezését meztelen vállamra, csukót szemmel nyúltam a samponos flakonomért. Felpattintottam a kupakját, majd egy keveset a kezembe nyomtam és dörzsöltem szét vizes hajamon a kókusz illatú fehér krémszerű anyagot. A szobámba a mobilom ismét megcsörrent, fájdalmasan felsóhajtottam, hogy nem élvezhetem tovább az apró vízcseppek, kényeztetését fehér bőrömön, majd ki szálltam a bepárásodott kabinból. Egy törülközőt magam köré csavarva, szaladtam be a telefonomért, ami még mindig rezget az ágyamon. De mi előtt oda érhettem volna, dobtam egy hátast a szoba közepén még szerencse, hogy a puha szőnyegre estem, de így beütöttem a hátsó felemet. Mire felszedtem magam a földről, és elcammogtam az ágyig a rezgés abba maradt. Bosszankodva fogtam meg és néztem, meg ki szakított ki a zuhany alól. A számot nem ismertem fel, ezért vacogva leültem az ágyam szélére, majd nyomtam meg a hívás gombot. Két kicsörgés után egy selymes női hang szólt bele… nem ismertem fel, hogy ki lehet az, de sejtettem, hogy biztos Rosalie az, Jasper ikertestvére. Nem mindig hallottam beszélni, de amikor kinyitotta száját azon bársonyos hang jött ki.
- Végre Alice, Rose vagyok –szólt bele barátságosan.
- Öhm… szia… - köszöntem bátortalanul. Nem vagyok hozzá szokva, hogy csak úgy valamelyik Cullen ez esetbe Hale, felhívjon és pont, akkor mikor találkozom, van az egyik testvérükkel.
- Csak gondoltam szólok, hogy… - kezdte kedvesen, de ami utána volt az már nem épp mondható kedvesnek. – jobban teszed, ha elkerülöd a bátyámat, különben velem kell számolnod –sziszegte fenyegetőző hangon, majd rám csapta a telefont. Most már nem csak a vizes hajam miatt remegtem, a félelem remegtetett. Halk sikítás hagyta el torkom, és összeestem. Ismét sírni kezdtem, a mai napon már harmadszorra. Ez így nem mehet tovább… Mit vétkeztem, amiért ezt érdemlem? Néztem ki az erkély ablakon az égre, nem vagyok vallásos, de az elmúlt pár napban elég sokszor fordultam istenhez. Nem számoltam a perceket, de tudtam, ha még tovább ücsörgök itt víztől csöpögő hajjal, akkor előbb vagy utóbb megfázok. A hátam közepére se kívántam most, hogy a láztól ki dőlve feküdjek az ágyamban és várjam minden percben, hogy húgom mikor érkezik meg és lép be az ajtómon. Nincs valami jó testvéri viszony köztünk, de mindig mikor valamelyikünknek szüksége van a másikra akkor bejelentés nélkül, beállítunk hozzá. Én pedig most ezt vártam, hogy a jobbik felem bedugja szőke buksiját és nagy vigyorral az arcán, kezdjen el nekem magyarázni. Milyen rég is láttam utoljára… - jöttek elő belőlem a régi emlékek. Cynthia a húgom elégé az ellentétem. Ha valaki egy más mellé állítana minket, akkor rá jönne, hogy egyedül csak a szemünk színe egyezik de, az övé még is kicsit eltér, és imádunk vásárolni. Hosszú szőke haja mindig egy lófarokba van kötve, imád mozogni, ezért is ő inkább sportosabb alkat. Nagyon hiányzik, remélem minden rendben, van körülötte. – lehunytam a szemem és kitöröltem a könnycseppet, ami újra szabadulni készült. Ma eleget sírtam ahhoz, hogy végre a sarkamra álljak és csak a találkozásra gondoljak. Feltápászkodtam a fölről és vissza mentem a fürdőbe megszárítani a hajam, majd beálltam a ruhásszekrényem elé és néztem mit is tudnék felvenni. Már a tizedik összeállítás landolt mögöttem az ágyon, míg rá nem akadtam a tökéletes darabra. Egy sötétszürke csőfarmer, egy sima egyszerű hosszú ujjú fehér pólót, amin néhány firka található. Belebújtam a ruhákba, majd a kabátomat felkaptam és halkan leosontam a földszintre semmi kedvem nem volt összefutni Paullal, hogy ha itthon van. De péntekhez híven, biztos megint az új nőjénél van, akit én már most utálok, pedig még csak nem is láttam. Amint belehuppantam a tornacipőmbe, bezártam a bejárati ajtót és futni kezdtem hátrafelé. Futár közben a mobilomat kerestem, valamelyik zsebbe, de természetesen otthon felejtettem. Pár percig még zsörtölődtem ezen, végül gondolataim újra a méz szőke hajú különös fiún kezdtek járni. Mire az erdő szélére értem úgy értem magam, mint ha most futottam volna le a maratont. Néhány faág megrezdült a hirtelen jött széltől, majd egy ijesztő alak tűnt fel a semmiből előttem. Összerezzentem, és átfutott az agyamon, hogy most azonnal el kell menekülnöm. De aztán megéreztem Jasper hideg lágy érintését az arcomon és a rettegést egy sokkal szebb érzés, váltotta fel a nyugalom és a mérhetetlen szerelem, amit még magamnak sem mertem bevallani. Szinte bele simultam a kezébe, és erős vágy lett úrrá rajtam, hogy most azonnal meg kell csókolnom. Érezem, hogy ő is ugyan így van ezzel ezért vártam, hogy ő kezdeményezzen. „Már meg történt az első csókunk, már ha azt lehet annak nevezni, hogy mint egy éhes vadállat új tapadtam ajkaira. Abban a szent minutumban el is tűnt előlem…„ Rossz volt mind erre visszaemlékezni, de tudtam most semmi, sem zavarhat meg minket. Tévedtem, ó még milyen nagyot tévedtem. Épp kezdtem lehunyni szemhéjam, - eltakarva szemeim elől a gyönyörű arcát, amit most halványan megvilágított a hold fénye ezüstös csillogást kölcsönözve neki – mikor egy erős rántást éreztem balkaromban és a föld eltűnt a lábaim alól. Semmi mást nem vettem észre magam körül csak annyit, hogy fojtogatóan szorítom nyakát miközben észveszejtő sebességgel, szeli keresztül az erdőt. Be akartam csukni szemeim, és fejemet hátába temetni de nem voltam rá képes. Még szerencse, hogy éjszaka volt és alig láttam el az orrom hegyéig, különben most biztos sikítva kapálóznék, míg meg nem áll. Ekkor hírtelen belém hasított a felismerés, hogy miért is nem akartam megtudni mi ő valójában. Mert annyiban biztos voltam, hogy nem ember. De most már tudom, de még sem bízok magamban száz százalékig. Furcsán meg könnyebbültem a felfedezésemen, ezt gondolom ő is észre vette, mert gyorsan meg állt. Leemelt hátáról és én meg szétnéztem… De mikor megláttam a fehér három emeletes villát, kételkedtem, hogy esetleg a hangulatváltozásom érdekelte annyira, hogy lassítson sebességén. Ránéztem holdfénytől csillogó arcára és ugyan az, az érzés kerített hatalmában, mint az erdő előtt pár perce. Ő is felém fordult, majd halványan végig simított ajkaival homlokomon és fogta meg kezem. Jég hideg bőrének érintésétől kirázott a hideg de inkább remegtem meg a vágytól, mint sem a hidegtől vagy a félelemtől. A ház felé kezdet terelni, míg oda nem értünk csak összekulcsolt kezeinket néztem, és azon gondolkoztam, vajon mi történhetett, hogy most itt vagyok vele kéz a kézben. Gondolat menetemből egy nagy medveszerű ölelés szakított ki. Jasper még mindig a kezemet szorította, de közbe mélyről jövő dühös morgás tört ki összepréselt fogai közt. Megnéztem, ki akarja kiszorítani belőlem az utolsó levegőt, amit kis híján elfelejtettem venni. Nem csalódtam mikor Emmett sötét fürtjeit, aranybarna szemeit és óriási vigyorával találtam szembe magam. Egy áll köhögést bevetve végre elengedet, és újra érezhetem lábaim alatt a biztonságot, nyújtó talajt. Jasper maga elé rántott majd megvizsgálva, hogy nincs-e semmi bajom, majd mikor megbizonyosodott erről egy csókot lehet arcomra. Szégyenemben elpirultam, pedig tudtam semmi értelme. Újra Emmett felé fordultam, de akkor már nem csak ő állt ott, ha nem az egész Cullen család. Minden egyes arcot jól megnéztem és mindegyiken különböző érzést lehetett látni. Edward köztem és Jasper közt jártatta tekintetét, míg a mellette álló lány –kit még nem ismertem- kedvesen mosolygót rám, ahogy a fiú szülei arcán is egy aprócska mosoly ragyogott. Egyedül Rosalie volt az, aki dühös arckifejezéssel és karbetett kézzel állt jóval messzebb tőlem. Visszaemlékeztem a telefon hívására, majd megszorítottam Jasper kőkemény kezét és hozzá bújtam. Nem féltem tőle, annak ellenére sem, hogy már tudom a legnagyobb titkot az egész családjáról, mert tudtam, hogy bármikor megvédene ikertestvérétől… vagyis hát remélem így tenne. Megérezvén rettegésem még jobban magához ölelt, majd utat törve nekünk bementünk az ajtón. Mind utánunk jöttek és hat szempár minden mozdulatomat érdeklődve, követte az ajtótól egészen a nappaliig. Szégyelltem magam, hogy csak így ide állítok és a méz szőke hajú angyalra sem mertem rá nézni fájt, hogy ellenkeztem vele. De legbelül örültem neki, hogy itt lehetek és Rosalie-t ezzel feldühítettem. A nappaliban szorosan egymást ölelve ültünk le és vártuk, míg a többiek is helyet foglalnak. Esme és Carlisle a szembe lévő fehér kanapén foglalt helyet, ahova még Edward és az idegen lány is leült. Emmett az egyik fotelben helyezkedet el kényelmesen, Rose pedig kedvese unszolására oda ment hozzá de még mindig nagyon dühösnek nézet ki. Kezdet rajtam eluralkodni az idegesség a nagy hallgatás miatt, és épp meg akartam kérdezni a mellettem ülő természetfelettien gyönyörű srácot, hogy mi is történt az erdőbe mikor egy kis lány futott le nevetve az emeletről egyenesen Edward karjaiba és apunak hívta. Itt kaptam sokkot, és szaggatottan kezdtem venni a levegőt.
- Nyugodj meg, minden rendben van kedvesem – jött oda hírtelen Esme és nyugtatni kezdet. – Jasper, kérlek…
- Sajnálom, de most nem tehetem… – szólalt meg komoran az említet.
- Jasper, nem lesz semmi baja. Hallom a gondolatait, csak Nessie miatt kapott kisebb sokkot – komolyan úgy éreztem magam, mint aki ott sincs. Nyíltan beszéltek egymással, ami furcsa volt, mert eddig általában csak Emmett szokott egy mondatnál többet szólni hozzám. Összeszorítottam a szemem, majd előre hajoltam és térdeimen támaszkodva befogtam mind két fülem. Nem… ez csak egy álom… Cullenék sem léteznek… ez csak egy rossz álom… és én mindjárt fel ébredek, és szombat reggel lesz. – biztattam magam mind hiába. Egy apró meleg kéz csúszott az arcomhoz és hirtelen, mint ha egy teljesen más világba csöppentem volna. Egy idegen dolgozó szobában voltam gondolom, de aztán meg láttam Carlisle-t és Edwardot amint az én méz szőke hajú hercegemmel, veszekednek. Vajon mi lehetett a vita tárgya? –gondolkoztam el, de ekkor már nem csak képeket láttam, ha nem hangokat is hallottam. Nem értettem pontosan, hogy miről beszélnek de, megmertem volna rá esküdni, hogy többször is az én nevemet emlegették. Majd újra a fehér nappaliban találtam magam és két nagy barna szemet, amik a mosolytól csillogva várják mi kép is, fogok válaszolni.
- Mit mutatott neki? –kérdezte mellőlem egy dühös hang. Nem tudtam semmire sem figyelni, csak a barna göndör hajú kis lányra. Úgy éreztem, hogy nem tudom többé levenni róla a szemem.
- Jasper… - sziszeget fel egy selymesen csengő női hang. Még Rosalie és Esme bársonyos hangja is durvának tűnt, sőt minden Cullen hangja elütött ettől a hangtól. Erre már felnéztem, mert kíváncsi voltam kinek jön fel ilyen szép hang a torkából még akkor is, hogy ha a hercegemet szidta. Az ismeretlen lány volt az, ugyan olyan porcelán fehér bőre és aranybarna szemei voltak, mint a többieknek de még is volt valami emberibb benne.
- Semmi baj… Jasper – kiszáradt a torkom a sok hallgatás miatt és most nehezen ment a beszéd.
- De Alice… - kezdte volna el. De két ujjamat márvány ajkaira tettem, majd köhögtem kicsit és újra megszólaltam.
- Már tudom, hogy mi vagy! – csak ennyit mondtam de ez is elég volt ahhoz, hogy a szobában meg fagyon a levegő. Egyedül az ismeretlen lány és Edward nézet rám mosolyogva, és a kicsi csöppség, aki már a lány haja mögé rejtőzve intett nekem apró kezeivel. Nem bírtam tovább tartani magam, a szoba nagyon gyorsan forgott körülöttem majd a földre estem. Mielőtt elájultam volna meg hallottam hercegem aggódó hangját, amint a nevemet kiáltja, majd minden elsötétült.


Nem örülök, hogy nem írtok kritikát...de azért felrakom hátha mégis érdekel valakit...