A vérszomjas szőke herceg - 10. fejezet

10. Elraboltak... elraboltak!

Jasper

Igent mondott, biztos csak álmodok. Pedig egy vámpír nem tud álmodni… akkor pedig ez a pokol vagy hírtelen beállított egy idegen vámpír és elkábított mindenkit. Ez nem lehetséges, hogy életem szerelme aki, hold a sötét egemen, az angyal, aki begyógyítva törött szívemet hozz rám megbocsátást és nyitja ki nekem a Mennyek kapuját. Ahol elfoglalva kiérdemelt helyét néz rám kérlelően zöld íriszével és ajkai között kiszökdécselő szavakat hozzám címezve hív maga mellé az Angyalok hercegnője.

Egyre többet kezdet mocorogni mellettem Alice, míg végül fel nem ébredt.
- Jó reggel szerelmem! – csókoltam meg homlokát.
- Reggelt… - ásított, majd megtörölve szemét egy hatalmas mosollyal köszöntött.
- Hogy aludtál?
- Jól, de volt egy furcsa álmom - kezdet neki.
- Mi volt az?
- Hát, hogy is kezdjem…
- Talán az elején – de érzéseiből már ki találtam, hogy miről is álmodott.
- Na jó megpróbálom. Az volt, hogy miután visszajöttünk a házba te meg kérted a…
- Meg kértem a kezed – vágtam a szavába.
- Szóval még is csak megtörtént? – kérdezte pirulva.
- Meg, és még vagy százszor megtenném újra és újra. – Szemei csillogtak az örömtől és a meghatottságtól. Lassan közelítettem felé, először lágyan puszikat hintettem szájára majd rátapadva falni kezdtem az ajkát. Haját eltűrve a nyakát kezdtem végig csókolni…

Végre újra szabad vagyok. Jasper többet nem tud visszatuszkolni a „cellámba”. Ez az édes mámorító illat, olyan rég kóstoltam már vért és most itt van alig pár centire. Beleszagolok az emberlány nyakába s jól „lakva” a tudattal, hogy méreggel teli fogaim egy szempillantás alatt hatolnának bele a vékony bőrbe, megsebezve a nyaki ütőeret már is számba folyna az éltető ital.

Alice

Hirtelen kővé dermedt és nem mozdult. Felnéztem, tekintetét kerestem de szemei feketébb voltak, mint a legkomorabb és legsötétebb éjszaka. Torkából vad morgás tört elő majd újra nyakamat kezdte csókolgatni. Valamit suttogott de olyan gyorsasággal és halkan, mint mikor testvéreivel beszél, és nem akarja, hogy megtudjam miről is. Éles fogak súrolták végig a bőrömet. Megijedtem, Jasper elvesztette az irányítást. Jutott el az agyamig, sikítani akartam, de akkor a mellettünk lévő plafonig húzódó ablak betört és egy farkas jelent meg a szobába. Nem értettem, hogy Edwardék miért nem jönnek már? Meg voltam rémülve, a vérfarkasban megismertem Nicolast ezért félelmem most nem Jasper miatt volt, aki bármelyik pillanatban eltörve nyakam lakmározni kezd. Ha nem Nick miatt, farkas énjében nem olyan, mint Jacob vagy a többi quileute. Nem halja meg „testvérei” gondolatát csak a vámpírokét. És ebben a formájában 500 méteres körzetébe kerül egy vámpír akkor kikapcsolva mindent csak a gyilkolásnak él. De most még is teljesen emberi és szemei sírnak a bocsánatomért.
Minden felgyorsult, Jasper visszanyerte az irányítást és leugrott rólam bár még így is nehezen bírta kontrolálni magát. Térdre rogyott és fejét két keze közé fogva kiabálni kezdet valamit, az ajtó kivágódót és valaki belépet rajta… De ekkor én már az emberi alakban lévő Nick-nél voltam. Minden olyan gyorsan történt. És én csak néztem előre, mint akinek hiányzik az épp elméje.
- Oliver siess, nem érünk rá pihenni! – Hallottam Nicolas hangját, ahogy valakire rá kiabál. – Bár melyik pillanatban észrevehetik, hogy eltűnt Alice…
- De még is hogy sikerült elhoznod?
- Később Oliver, most fontosabb dolgunk van. El kell vinnünk Alice-t a rejtekhelyre.


Jasper


Négy nap, ennyi telt el Alice eltűnése óta. Már minden létező helyet felkutatunk, Rosalie és Emmett mindjárt haza érnek Európából. Nem tudom mi történt mikor eltűnt, de idegen vámpír szagot és Nicolas-t lehetett érezni utána a szobában. Hogy történhetett mind ez? Alice szerelmem merre vagy? Miért pont akkor vesztettem el a kontrolt? Hol vagy? Üvöltöttem fel gondolatban. Tudom, hogy élsz… nem halhattál, meg mert akkor már én se léteznék. Bár így se létezek, nélküled az életem már nem ér semmit.
- Jasper megtaláljuk és még megfogja bánni aki elrabolta! – biztatott Edward. Hát persze ő mindent hallott. Bocsáss meg, nem akartalak ezzel is fárasztani.
- Nem fárasztasz, a testvérem vagy.
- De mi lesz Bellaval és Renesmee-vel? A kicsi egyszer sem mosolygót, és Bella is szomorú Alice miatt.
- Tudom Jazz, bármit megtennék csak, hogy újra láthatnám nevetni a kislányomat.
- Nehéz most neked, érzem. Ez is az én hibám.
- Ne emészd magad…
Itt befejeződött a beszélgetésünk. Mind ketten csendben vártuk, hogy valami történjen, mert érezni lehetet a levegőben.

Alice

- Hol… hol vagyok? - kérdeztem akadozva, mert a torkom kiszáradt.
- Csak, hogy felébredtél Csipkerózsikám – hajolt az arcomba Nicolas és megcsókolt. De olyan erősen, mint akkor azon a napon.
- Mit akarsz Nick? Miért hoztál ide? Egyáltalán hol vagyok? És miért legfőbb kép miért vagyok egy székhez kötözve? – lövelltem felé kérdés áradatomat miközben rángatózni kezdtem, hogy kiszabaduljak a kötél erős szorításából.
- Mindent a maga idejében kedvesem. Előbb meg kell tudnom valamit!
- Semmit se mondok neked Nicolas, mind egy mit kérdezel.
- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Ezért kitaláltam egy tervet.
- Tervet? Még is milyen tervet?
- Nem akartam még elmondani neked, de ha ennyi kíváncsi vagy... – a szemeivel fel tudott volna falni és ijesztőek voltak. Körül néztem, a helység ahol voltunk egy raktár épület lehetett régen pont jó hely, hogy Cullenék ne találjanak meg. A pánik úrrá lett rajtam és segítségért kezdtem kiáltozni.
- Ha még egyszer megszólalsz holtan, talál rád a Nagy szerelmed. – fenyegetett meg. Elsétált az asztalig, ami előttem volt és egy kendőt vett fel a kupacból.
- Így, szépen csendben maradsz. S végig hallgatod mit találtam ki. Ha csak egyszer is szökni próbálsz, esetleg nem értesz velem egyet, akkor többé nem látod a vérszívódat! – Nagyot nyeltem, majd meghúzva magam figyeltem elrablom mozdulatait.
Visszasétált az asztalhoz, majd hanyagul neki támaszkodott, kezeit összefonta csupasz mellkasa előtt.
- Tudod én, mindig szerettelek téged attól a naptól kezdve, mikor először találkoztunk. De sose értettem, hogy te miért nem viszonyulsz így irányomba. Egészen addig a napig, míg a vérszívók be nem tették a lábukat Forks-ba. Onnantól kezdve kezdtem rájönni, miért nem érdekellek. Igaz te mindig is a titokzatos fiúkra buktál de, hogy pont a fajtám ellenségével kezdjél ki… ez nekem is sok volt. Elhatároztam, hogy akár akaratod ellenére is, de egyszer az enyém leszel! – Odajött hozzám és arcomat két keze közé fogta, hogy a szemébe tudjak nézni. – Szóval kitaláltam azt a remek kis tervet, hogy életben hagylak és nem foglak bántani. De cserébe szakítanod kell a drága Jasper Hale-lel és a drága családjával is, meg kell szakítanod a kapcsolatot. – Köpni, nyelni nem tudtam. Hogy képes ilyenre vetekedni Nicolas? A könnyeim folyni kezdtek és éreztem, már semmi sem fogja tudni megállítani őket.
- Na ne sírj, talán ennyire nem tetszik az ötletem? – nem csináltam semmit csak hagytam, hogy a könnyeim végig folyjanak az arcomon, és a kendőbe véget érjen rövid életüknek útja.

Jasper

A napok teltek, de Alice-ről semmi hír. Kivéve egy levél, ami tőle érkezet. Most is ezt gyűrögetem, és hiába olvastam át vagy ezerszer, mindig ugyan az van leírva benne.


Jasper!

Sajnálom, de nem szeretlek, nem is szerettelek soha. Az igaz szerelmem mindig is Nicolas volt. Kérlek, ne keres! Boldog vagyok mellette és megkérte a kezem, amire természetesen igent mondtam. Ég veled, és mond meg Bellaéknak, hogy jó helyem van, itt ahol vagyok. S legyenek boldogok. Te pedig keres egy másik lányt aki nem csap be és aki mellett boldog lehetsz amíg élsz.

Alice Ironheart



Nem hiszem, hogy ezt Alice írta. Ő nem lehetet az, hiába a kézírás az övé. De akkor sem nyugodhatok bele, hogy életem szerelme így eldobna magától ráadásul azért a rühes korcsért.
- Bár hol vagy Alice én megtalállak és kiderítem mi is történt! – mondtam ki hangosan, majd utoljára kinéztem az erdőbe hát, ha megjelenik de most is csak a sötétség. Akár a lelkem, újra csak a komor vak sötétség. A hold eltűnt, a csillagok se ragyognak és az Angyalok hercegnőjének is nyoma veszet.