Szavazás + kép verseny

Nyugalom nem kell szomorkodni, mert, lesz folytatás a szőke hercegnek csak most nem ő lesz a középpontban:D Légy szíves szavazatok, oldalt mert akkor előbb fel tudom rakni a második évad első fejezetét, ha meg vannak a nevek. És még egyszer köszönöm a sok kritikát:)
Puszi Bubi

u.i: Már 2 oldal kész az első fejezetből szóval gyorsan azokkal a nevekkel ;) Ha gondoljátok akkor a chat-be vagy megjegyzésbe is leírhatjátok, ha van valami más jobb név ötletetek! :)


Majd elfelejtettem... egy kép verseny félét hírdetek! A lényeg, hogy küldj el nekem e-mailbe vagy elég lesz ha feltöltöd valahova a képet és a linket bemásolod megjegyzésbe....
Mi legyen a képen: Alice és Jasper kislánya és kisfia.
A kislányt fekete hajúnak gondoltam, mint Alice és kék szemünek. A kisfiút pedig szőke hajúnak és zöld szeműnek. De bárhogy keverheted hogy melyikük haja fekete, szőke és a szemüket színét is de abba is meg van, hogy kék és zöld.
Mondjuk ha találsz képet ahol nem így van és mondjuk barna hajú barna szemü az sem baj mert meglehet oldani. Ja és a korukkal kapcsolatban a bármennyi idős lehet a lány és a fiú csak kinézen max 17-18nak.

Most jön aztán a lényeg. Azok akiknek a fényképei tetszenek és barátnőmnek is és még hasonlít is egy kicsit Jasperre vagy Alice-re azok kitalálhatnak egy részt a második évadhoz és még pluszba elolvashatják Nicolas történetét ami papíron már kész van.

Határidő: szavazás lejárta után 2 nap.

Mindenkép próbáld meg így is úgy is nyerhetsz :D
Remélem sok képet kapok majd töletek.

Puszi, Bubi

A vérszomjas szőke herceg - 16. fejezet

16. ...hercegem...

Sziasztok! Hát eljött ez az idő is... itt az utolsó fejezet. Azért ha annyit kérhetek akkor légyszi legalább a chat-be mondjártok el milyen lett...


Jasper

A nappaliba beérve leraktam a kanapéra és mielőtt magyarázkodni kezdenék megcsókoltam. Visszahúzódott az érintésemtől és elfordulva a cipőjét tanulmányozta.
- Mi a baj szerelmem? – tudom álszent dolog így viselkednem azok után, amit műveltem, de mellette minden feledésbe merül.
- Jasper kérdezni szeretnék valamit – remeget meg a hangja. Tudtam mi fog most következni, de azt reméltem, hogy nem következik el ez a pillanat.
- Nem kell semmit sem mondanod! Sajnálom, amit tettem és nem érdemlem meg, hogy valaha is megbocsáss nekem és újra kiérdemeljem a bizalmad. De azt tudnod kell, hogy soha senkit nem szerettem, szeretek ennyire, mint téged és nem is fogok! Amióta csak megláttalak első nap az iskolában onnantól kezdve eldöntöttem, hogy erőszak árán sem hagylak magadra! – Könnyek gyűltek a szemébe és valamit mondani akart, de csak szorosan átölelt.
- Fáj tudnom, hogy a szerelmem megölte az apámat… de nem haragszok rád – suttogta. Nagy kő eset le a szívemről, de nem nyugodtam meg. Mivel még mindig volt benne bizalmatlanság és félelem.

Alice

Valami belülről falt fel mikor Jasper mindent elmondott. Megölte az apámat, de nem tudok rá haragudni. Lehet, nem vagyok normális, de az a férfi amúgy sem volt már az apám. Jó az ő véréből vagyok még is csak úgy tekintettem rá, mint egy emberre, akihez nekem nincs közöm. Sok féle érzés kavargott bennem és tudtam, hogy az ölelő karok tulajdonosa jól érzi őket. Megnyugtatott és egyben megrémisztett az a tudat is, hogy nagyobb részben szerelmet éreztem.

Még jobban magához ölelt és mélyen beszívta az illatomat. Megnyugtatás kép a hátamat simogatta és a fülembe suttogott. Eltolt magától majd egy csókot, nyomot a homlokomra és felfutott az emeletre. Mire felállhattam volna a helyemről és elindultam volna utána, hogy hova ment már előttem térdelt és ugyan az az ezüst doboz volt nála, mint pár hete. Akkor nem láttam a doboz tartalmát, mert a nagy hévben megfeledkeztünk róla. Igaz akkor nem történt semmi, de addig a bizonyos tárgyig még sem jutottunk el.

A szemébe néztem és az égett a vágytól és a szerelemtől. Nagy levegőt vettem és ránéztem arra a gyönyörű ezüst gyűrűre, amin egy masni forma van és benne egy fekete kő csillogott, ahogy a lámpa fénye ráirányult.
- Ismét megkérdezném, ha nem bánod. Alice meg tudsz nekem bocsájtani mindenért… és mellettem leszel örökre, mint a feleségem?
- Örökre csak veled – csuklott el a hangom. – Én vérszomjas szőke hercegem! – Könnyezni kezdett a szemem, letérdeltem elé és hagytam, hogy az ujjamra húzza azt a tárgyat, ami jelzi, hogy mi már örökre együtt leszünk.
- A herceg címet elfogadom, de megígérem, hogy a vérszomjas jelzőt soha többé nem ejted ki a szádon! – Lehelte a nyakamba majd a szemembe nézet és megcsókolt.

Valakik a közelben tapsolni kezdtek. Elszakadtunk egymástól és felnéztünk. Mindenki az egész család körül vett minket és boldog vigyor terült szét az arcokon, kivéve Rosalie-én. De még ő is megengedet magának egy halvány vigyort.
- Gratulálunk! – mind közelebb jöttek és sorban végig öleltünk mindenkit.
- Köszöntünk a családban – nyújtott át egy nyakéket Carlisle amin a család címere volt.
Nem tudtam mit mondhatnék csak megint sírni kezdtem örömömben. Azt hiszem annyi szomorúság és szenvedés után ez életem legboldogabb napja. Nem csak, hogy lett egy családom ahol szeretnek, de még az mellett lehetek örökre, akit szeretek. És itt merül fel az a kérdés vajon vámpír leszek valaha? Nem merem megkérdezni, hogy mit gondol erről, mert ismerem Bella és Edward történetét. Vagyis, hogy Edward nem akarta átváltoztatni Bellát, mert úgy gondolta a vámpír lét egy büntetés. Egészen addig, míg a kicsi Nessie meg nem született.

Egy héttel később

Kevesebb, mint két hét múlva Alice Cullen leszek. El sem tudom hinni, hogy mind ez igaz. Olyan akár egy mese ahol vannak jók és rosszak. De a végén mindig a jó győz és a mese vége happy end lesz!

„Valaki halkan nyitja a szobaajtót majd pár pillanat múlva csilingelő nevetés tölti be a szobát és egy gyönyörű fekete hajú kislány fut felém és a lábamba ütközik. Lehajolok és felemelem az ölembe a tündéri teremtményt, aki még mindig boldogan kacarászik. Az ajtó ismét nyílik és Ő lép be rajta kezében egy szőke hajú kisfiúval, zöld szemeivel álmosan néz körül a szobában és mikor meglát, a kezecskéit felém nyújtogatja. A szőke herceg mellém sétál, és egyik karjával átöleli a derekamat és a nyakamba csókol. Végig borzongok az érintésétől majd kinézve az üvegfalon meglátom a tükörképemet, ahogy boldogan mosolygunk és a kis gyerekekkel olyanok vagyunk, mint egy boldog család. De még valami szemet szúrt… mégpedig a bőröm fehérsége.”

Kapkodva faltam a levegőt mikor felébredtem és az álmomban történteken járt az eszem. Egyedül voltam a szobában és a tágas ablakon a nap első sugarai lopakodtak be, végig csiklandozva melegségével a bőrömet. Kimásztam az ágyból és a köntösömet magamra kapva léptem ki a szobából. Finom illatok járták körbe házat, amik a konyhából jöttek. Lépcső felé vettem az utat és lesétálva elém tárult egy csodálatos családi pillanat, amiben nekem sose volt részem. Emmett és Rose a kis Nessie-vel játszottak a földön a többiek pedig őket nézték mosollyal az arcukon. Jasper pont háttal volt nekem. Edward észrevett és már épp szólni akart mikor csendre intettem. Hercegem mögé osontam és egy váratlan pillanatban belepusziltam a nyakába. Összerezzent az érintésemtől és hátra fordulva az ajkaimra tapadt.
- Menjetek szobára! – szólalt meg Em. Mindenki hangos röhögésben tört ki csak mi nem nevetünk rajta.
- Alice, kedvesem örülök, hogy felébredtél – jött be a nappaliba Esme. – Kész a reggelid, nyugodtan menj és egyél valamit.
Így is tettem, hercegem kezét megfogva bementünk a konyhába és ott leültetet az egyik székre és sorban elém rakosgatta a finomabbnál finomabb reggelinek szánt ételt.

Miután teli etetett visszamentem a szobánkba és felöltöztem. Tegnap Bella a tudtomra adta, hogy egésznap az esküvőre fogunk készülni. Nem értem minek hisz még az időpont sincs kitűzve. Épp belemerültünk Jasperrel a csókolózásba mikor az ajtó kivágódott és Bella Rosalie-val karöltve jelent meg. A kezemnél fogva szakítottak ki hercegem karjai közül.
- Lányok ez már több a soknál! – nézet rájuk mérgesen.
- Segíts… - suttogtam.
- Hé, nyugalom tesó csak kicsinosítjuk az új hugicánkat – mondta Rose.
Majd kirángattak a szobából és egyenesen a fürdőbe cipeltek. De végül is hagytam, hogy egész végig úgy foglalkoznak velem, mint egy játék babával. Rosalie mutatott pár ruha tervet - amit ő maga talált ki – miközben Bella a hajamat csinálta. Igaz nem véglegesen az esküvőre készültem, de úgy éreztem magam. A végeredmény előtt hányinger fogott el és még szerencse, hogy a fürdőbe voltunk különben nem jutottam volna el idáig.
Valaki hátra fogta a hajamat, míg én kiadtam magamból a reggelit. Nem volt szép látvány és a könnyek is előbújtak a rejtekhelyükről. Jaspert akartam abba a pillanatban és kívánságom meghallgatásra került, mert a hideg erős karok fogtak magukhoz.

Nagy nehezen meg tudtam nyugtatni magamat, de Jasper nélkül nem sikerült volna. Alaposan megmostam a fogamat és jobbnak látták, ha ma már nem csinálok, semmit csak pihenek. Mikor egyedül voltam csak az álmomon gondolkoztam. Hogy vajon mit jelenthet és ki az a két gyönyörű gyermek. Gondolkozás közben lementem a konyhába valami ennivaló után nézni. De pechemre összefutottam Edwarddal.
- Hova ilyen sietősen? – kérdezte rosszallóan.
- Csak enni…
- Szó sem lehet róla most jött ki belőled az étel és máris enni akarsz?!
- De éhes vagyok – mondtam úgy, mint egy öt éves kislány.
- Carlisle mindjárt haza jön és megvizsgál. Addig bírd ki, ha Jasper megtudja, hogy hagytalak felkelni az ágyból, leveri rajtam – felnevettem ezen hisz tudom csak viccelt. De mikor nem nevetett velem én is abba hagytam és lesütöttem a szemem. Visszacammogtam a szobánkba, de megint elkapott a rosszul lét. Időben értem ki a wc-hez. Hercegem megint ott volt mellettem és nyugalmat sugárzott felém, de hasztalanul.

Egészen addig, míg a családfő haza nem ért a nappaliban lévő kanapén feküdtem, mikor nem a mellékhelységben töltöttem az időmet vagy azzal, hogy minél több kaját tuszkoljak magamba. Volt még egy nagyon különös dolog ez alatt az idő alatt. Újra előre láttam, hogy mi fog történi. Mármint csak apróságokat, hogy láttam mikor lépbe a bejárati ajtón Jacob, hogy magával vigye Nessiet és ehhez hasonlókat. Nem akartam szólni erről senkinek sem, de Edward így is láthatta. És egész végig a hátam mögött suttogtak vámpír gyorsasággal, hogy ne halljam meg. De szerencsére egy két szót azért sikerült elcsípnem. Mindig én voltam a téma és valami Bellával és Renesmee-vel kapcsolatos dologról beszéltek és félvérekről. Meg valami Volturiról, akikről eddig is csak néha-néha hallottam, hogy beszélnek.

Minden félelmem és aggódásom előjött mikor Carlisle autójának a motorzúgását meghallottam.
- Nem lesz semmi baj, ne aggódj! – fogta meg a kezemet Jasper.
Még sem tudtam nem aggódni. A garázs felől jött fel a házban kezébe az orvosi táskájával.
- Sziasztok. Alice nyugalom csak egy egyszerű vizsgálat lesz – mondta.
Jasper nem hagyta, hogy a saját lábamon menjek Carlisle után ezért az ölébe fogott és úgy mentünk fel a legfelső emeletre.

Ott Carlisle régi dolgozó szobájába mentünk, ami most úgy nézet ki, mint egy vizsgáló. Ha jól tudom, akkor Bella miatt lett létrehozva anno. Jazz mondott valamit az apjának mire ő csak bólintott. Először egyszerű vizsgálatnak tűnt, de mikor a sarokban álló ultrahang gépet mellém tolta akkor megijedtem.
- Ez minek? – böktem a gépre.
- Csak sima vizsgálat ne aggódj. – Ismét nem nyugodtam meg, de hagytam, hogy azt a furcsa zselé félét rákenje a hasamra. Becsuktam a szemem és a lepedőt markolva vártam, hogy vége legyen. Carlisle mind végig hümmögött miközben a monitort nézte és a hasamon húzogatta azt a kis fejet. Kizártam mindent és csak az álmon járt az eszem, csak akkor tértem magamhoz mikor letörölte a hasamról a zselészerűséget.
- Mi az? Mit találtál? – kérdeztem aggódó hangon mivel semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán és Jasper is kérdőn nézet rá.
- Hát van egy jó és egy rossz hírem – felelte végül.
- A rosszat mond előbb – csúszott ki belőlem. Ha valami bajom van, akkor azt jobb előbb megtudni.
- Igaz még nincs végleges időpont, de el kell halasztani az esküvőt – itt már sejtelmesen mosolygott. Jasperre néztem, aki mellettem állt és egyik kezével átkarolva a hátamat simogatta és közben ő róla is a boldogság sütkérezett. Nem értettem minek örülnek ennyire. Meg mi az, hogy elmarad az esküvő. Talán azért, ilyen boldogok mivel meghalok, és végre nem leszek a nyakukon? Nem az nem lehet! – estem pánikba.
- És mi a jó hír? – remélem ez legalább valami pozitív dolog.
- Gratulálok kismama!

A „kismama” szónál leblokkoltam és csak magam elé meredtem. Ránéztem az előttem lévő boldog hercegemre, akivel most madarat lehetett volna fogatni és még jobban kétségbe estem. Én, mint anyuka? Egy gyermek édesanyja. Szokatlan és fura érzés hát még belegondolni, de ahányszor kimondom magamban egyre jobban tetszik az ötlet. Most, hogy belegondolok ezért volt az a furcsa és gyönyörű álom rólam és Jasperről no meg a gyerekekről. Mikor újra felnéztem már az egész család a szobában nyomorgott és minden egyes arcon ott voltak az öröm jelei. Elmosolyodtam én is, de legbelül mégis tartottam valamitől, de nem tudom, hogy mitől esetleg kitől…

The End

KRITIKÁT!!!!!!!!

A vérszomjas szőke herceg - 15. fejezet

15. fejezet - Nevetés helyet sírás!

Alice

Egész éjjel forgolódtam és azon járt az eszem, hogy vajon mit fog csinálni a családom, ha meglát. Igen már ők a családom. Hiába vannak rendes szüleim és jó húgom, ha van egy hét amikor mindenkivel találkozok. Mióta anya kijelentette, hogy nem kér az életemből és csak egy levelet hagyott maga után, az életem rendesen megváltozott. Örülök is neki, mivel így rendesen megismertem Jaspert és a sok jó, ami történt velünk, senki se veheti el tőlem. De itt van Nicolas… a szíve miatt mindent elkövetett, hogy az övé legyek és én annyi fájdalom után is megbocsátottam neki. Tudom, hogy helyesen cselekszem, vagyis remélem, hogy így van. De ami megtörtént, az megtörtént. Megcsaltam Jaspert, hogy ne okozzak fájdalmat Nicknek és most a szívem miatt megbántom, hogy az igazi szerelmemmel legyek. Mégis, hogy lehetem ennyire idióta, azt mondtam Nicolasnak, hogy szeretem. És igaz vagy nem, nem bántam meg semmit. Furcsa belegondolni, hogy három hét telt el úgy, hogy minden megváltozott főleg én.

Úgy látszik időközben elaludtam, mivel most vakítóan süt át a koszos ablaküvegeken a napfény.
- Szia – köszönt halkan Nicolas a falnak dőlve.
Nem néztem rá, de így is éreztem, hogy megint elsírom magam. Ellökte magát a faltól és közeledett felém, az ágy besüllyedt, mikor leült velem szemben. Felemelte a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni, de nem azt látta, amit várt. Barna szemei kikerekedtek és szólásra nyitotta a száját, de inkább letörölte az útnak induló könnyeimet és magához vont. Belefúrtam a fejemet a mellkasába és harcoltam a sós vízcseppek ellen, amik az arcomat égették.
- Sss. Nyugalom, most már minden rendben lesz! – Simogatta a hátamat nyugtatásként. Még jobban megöleltem és a könnyeim kis idő után elapadtak. Olyan, mintha valaki kedve szerint nyitja és zárja el a csapot.

- Kész vagy? – kérdezte már az erdő fellé haladva.
Szörnyű emlékek jutottak hirtelen eszembe, ahogy körbe néztem az ijesztő tisztáson. Csak bólintottam, majd Nicolas rázkódni kezdett, és egy bronzbarna bundájú farkas állt előttem. Valahogy fölmásztam a hátára és, miután erősen megkapaszkodtam a szőrében, nekiiramodott és a tappancsai végigsöpörtek az erdő aljnövényzetén. Nem néztem merre megyünk, mert ismét a szemeimből kifolyó folyadékkal voltam elfoglalva és a gyorsaság miatt a szél is csípte az arcomat.

Nick megállt és felnéztem miért nem fut tovább. Ekkor láttam, hogy „otthon” vagyok. Én kértem, hogy előbb idejöjjünk, mert akármennyire is nem szívlelem apámat, most már biztos ő is aggódik értem. Lemásztam a hátáról és berohantam a bejárati ajtón. A földszinti fürdőből kivittem Nicolasnak egy törülközőt, hogy be tudjon jönni a lakásba. Elfordultam, míg átváltozott és maga köré tekerte az anyagot, majd együtt felmentünk apám hálószobájába valami ruha után nézve. Az egész ház csöndes volt. A lépcső közepén egy véres papír pihent a fa deszkán. Megrémültem és Nick kezét szorosan megszorítottam, miközben felemeltem.

- Nem… ez nem lehet! Ilyen nincs… ez csak egy rossz álom! – hajtogattam egyfolytában. A papír kicsúszott az ujjaim között és leestem a lépcsőre. Nem sírtam, mert egyszerűen most nem jöttek a boldogító, megnyugvást hozó könnyek. Csak pislogtam és a levél tartalmát ismételtem újra és újra. Nicolas nem értette mi történt, ezért elengedve a kezemet a papír után kapott és hangosan olvasni kezdett.
- Alice! Nincs mentségem az ellen, amit tettem… és ha nem is hiszel nekem, de mindezt érted tettem! Szeret és ölel: A te vérszomjas szőke herceged! – Vele együtt suttogtam a szavakat és közben azon gondolkoztam, hogy „Miért?”. Ő tette, akiben a legjobban megbíztam. Akit szeretek és szeretni is fogok, mégis megölte az apámat. Igen biztos, hogy ez történt, mert már mikor ide értünk akkor is furcsa érzésem volt, hát most beigazolódott.

Szirénák hangjaira lettünk figyelmesek, miközben némán, mozdulatlanul ültünk a lépcsőn. Nem tudtam felállni és benézni a szobájába. Nicolas felállt, majd a térdem alatt és a hátamnál megfogva a hátsó ajtó felé indult.
- Nincs itt semmi keresni valónk – suttogta és egy csókot, nyomott a hajamra.
- Szorosan hozzábújtam és megpróbáltam elfelejteni mindent. Megállt, mikor már messze voltunk a háztól és talpra állított, nekem adta a hátizsákot, amiben néhány fontosabb dolog volt, majd átváltozott farkassá, hogy könnyebben tudjunk haladni. Ismét felmásztam a hátára és rádőltem, becsuktam a szememet és hagytam, hogy a szél kicsípje az arcomat. Elszundíthattam, mert mikor feleszméltem egy fának neki dőlve ültem és Nicolas még mindig farkas alakban állt előttem, védelmezően és fogait kivillantva morgott valakire, vagy inkább valakikre. Felálltam és körbenéztem. Mindenki itt volt és körülvettek minket. Cullenék és a vérfarkasok támadó állásban voltak és mind Nicolasra néztek gyűlölködő tekintettel. Eléálltam és védelmezően kitártam a karjaimat, hogy senki ne támadja meg. De amikor újra végignéztem a Cullen családon, megláttam pont előttem Őt. Pislogtam párat, majd elkezdtem futni felé. Futás közben lassulni kezdtem és mielőtt neki vágódtam volna, megálltam. Lehajtottam a fejemet és a könnyeim ismét folyni kezdtek. Éreztem hideg ujjait, amint az államnál fogva felemeli a fejemet, hogy szemembe tudjon nézni. Szemei barnák voltak és sajnálat, fájdalmat, szerelmet, aggódást láttam bennük.
- Sajnálom… - mondta ki alig halhatóan, de én mégis hallottam. Csak álltunk mozdulatlanul és egymás tekintetéből próbáltuk kiolvasni a válaszokat.

Jasper

Itt van, visszatért és újra látom. Még gyönyörűbb, mint emlékezeteimben. Csak nézzük egymást és én próbálom elhinni, hogy ez tényleg a valóság. Óvatosan végig húzom az ujjaimat a karján felfelé, majd finom puha bőréhez ér hideg kezem és megint valahol egy másik világban találom magam. Ahol csak ő létezik és én. Senki sincs körülöttünk csak mi vagyunk. A sötétségben újra felragyogtak a csillagok és az Angyalok is visszakapták a legbecsesebb tulajdonukat. Magamhoz öleltem és mélyen beszívtam édes illatát. Az illúzió szertefoszlott és újra a szörnyű valóságban voltunk. Nicolas már emberi formában és egy nadrágban, hozzá volt kötözve egy fához és a többi quileute is visszaváltozott.
- Én… - Kedvesem valamit mondani akart, de mielőtt újra elveszíteném, ami be fog következni, meg kell csókolnom. Lassan közeledtem felé és, mintha egy törékeny porcelán babához érnék, gyengéden hozzáérintettem ajkaihoz a sajátomat. Habozott egy pillanatig, majd vissza akart csókolni, de elléptem tőle, mert vérének mámorító illata égetni kezdte a torkomat.

A lányok odajöttek hozzánk és arrébb vitték Alice-t, míg Nicolas bűnhődik tetteiért. Közelebb mentem a korcshoz és sajnálattal néztem rá. Nem azért sajnálom, mert amit most fog átélni azt nem kívánnám senkinek. Hanem, mert éreztem rajta, ahogy szerelmemen is, hogy többet éreznek egymás iránt, mint barátok. Ráadásul Alice-ben gyűlöletet is véltem felfedezni, ami csak nekem szólhatott. Mielőtt megszólalhattam volna, Edward lépet mellém és elmondta mit olvasott ki Nicolas és szerelmem gondolataiból. Csodálkozva néztem rá és az arcom eltorzult a hallottak alapján.
- Nem öllek meg, és Alice kedvéért szabadon elmehetsz. Bármikor meglátogathatod őt, de meg kell értened, te itt már csak egy bűnöző vagy, aki kegyelmet kapott a múltja és az érzései miatt! – Szemei kikerekedtek és értetlenül nézett rám. Azt várta, hogy könnyűszerrel kiontom a vérét, vagy egyszerűen csak beleharapok. De nem vagyok képes arra, hogy Angyalom még egy szívéhez közelálló személyt veszítsen el énmiattam. Így is kárhozatra jutok, és nem fogom megérdemelni a bocsánatkérését, de mielőtt örökre elhagy, meg kell tudnia, miért is tettem meg.

A fiút elengedték és egyből Alice-hez futott. A lányok meg akarták akadályozni, hogy a közelébe menjen, de egy bólintás után félreálltak az útjából. Habozás nélkül magához szorította a halott szívem legdrágább kincsét és mocskos száját azokhoz az ajkakhoz érintette, amelyekhez nem is oly rég még én érhettem. El kellett fordulnom, különben megszegve előbb tett döntésemet, darabokra téptem volna.
- Ne hagyj el! – kérte halk bársonyos hangján Alice.
- Muszáj elmennem, de ígérem, még találkozunk! – súgta nyálas hangon a fülébe. Utoljára még szorosan magához ölelte, majd egy hálás pillantást intézett felém és beljebb sétálva a fák sűrűjébe, pár perc múlva fájdalmasan felvonyított, majd remélhetőleg örökre eltűnt. Féltékeny voltam rá és az is leszek. Én soha nem érhetek hozzá Alice-hez úgy, mint ő. Mert egy óvatlan pillanatban megölhetem. Nincs biztonságban mellettem, de most már, ha akarná, se tudnám elengedni. Pedig el kell, mert nem bocsájthat meg azok után, amit az apjával műveltem.

- Ideje haza mennünk – javasolta Edward.
Egy csókot nyomtam Angyalom könnyáztatta arcára és ölembe fogva, futni kezdtem vele hazáig. Út közben egymás szemébe néztünk. Így is jól tudtam haladni, hogy nem figyeltem az útra és legalább még utoljára emlékezetembe véshettem a szépségét.


najó most nem tudom mivan de itt az új rész... remélem tetszet... és ha kérhetek annyit akkor véleményt lécci...

A vérszomjas szőke herceg - 14. fejezet

14. Az első pofon...

(írói megjegyzés: A 11. fejezettől folytatódik Jasper szemszögéből. Csak az olvassa, aki elfogad egy teljesen más Carlisle-t! Nem fontos rész, de kellett…)


Jasper

Erdő, erdőt követve futottam a semmibe. Célok nélkül elveszve a világban. Csak Alice arca lebeget a szemem előtt valamiféle utat mutatva nekem. Meg álltam egy magas fa alatt, felmásztam a tetejére és egy ágra lepihentem. Muszáj lesz gondolkoznom, mert nem mehet tovább így.

Két nap telt el a gyilkosság óta. Carlisle és a többiek biztos rájöttek, hogy csak én tehetem és már elindultak utánam megkeresni. Vissza kéne fordulnom és vállalva a következményeket beszélnem, kell apámmal. De még is, hogy állhatnék így elé, mikor embert öltem ráadásul szerelmem apját. Elvesztem az elméletekben, hogy melyik út lenne a legjobb. Az idő gyorsan szelte a perceket és az órákat, ismét magába szíva egy újabb napot. A nap már lemenőben volt és én semmire nem jutottam. Lemásztam a fáról és Forks felé indultam. Egyszer túl kell lennem rajta.

Egy szarvas csorda mellett haladtam el. Vadásznom kéne igaz, hogy nem segítene semmit, de legalább megtudnák, hogy megbántam mindent. Kinéztem magamnak egy nagyobb példányt és beleszagoltam a levegőbe. Vérének illata hívogatott magához és én engedve a csábításnak neki iramodtam. Levegőt venni se volt ideje, ledöntöttem a földre és átharapva a nyakát szívni kezdtem a vérét. Undorodtam az izétől mégis csak emberi vért fogyasztottam alig két napja, de legbelül tudtam többet nem ihatok mást csak állat vért.

***

- Mi ütött beléd? – kérdezte dühösen Carlisle. – Nagyot csalódtam benned Jasper.
Lehajtott fejjel ültem a kannapén és hagytam, hogy apám kiadja minden érzését. El akartam menekülni és átkoztam azt a percet mikor úgy döntöttem, hogy haza jövők. És átkoztam a képességemet is. Fájt érezni ugyan azt, amit a többiek éreztek irántam. Csalódást, megvetést, félelmet, és aggódást.
- Bocsánat – ennyit tudtam kipréselni a számon.
Felnéztem az előttem álló férfire, aki apám helyet apám. S aki mindig a mi javunkat nézte és mi voltunk az elsők az életében. Erre jövők én egy semmire kellő utolsó gyilkos és mindent lerombol. Sírni akartam. Már nem maradt semmi, ami életben tartana.
Csend szállt a házra csak Renesmee szívének dobogását lehetett hallani és egy-egy nyugtalan sóhajt.
- Azt hiszed, ezzel minden megoldódik, hogy bocsánatot kérsz? – szakította meg a csöndet Carlisle.
- Nem, de mi mást tehetnék? – keltem ki magamból.
- Carlisle légy szíves hagyd Jaspert. Te is tudod, hogy elborult az agya és nem tudott gondolkozni – állt mellém Rosalie.
- Köszi, Rose, de magamat is megtudom védeni nem kell mellém állni amikor utálod Alice-t! – morogtam rá dühösen.
Besértődve elindult fel felé a szobájába. Mikor felért hangosan bevágta az ajtót. Emmett intézet felém pár kedves szót majd utána ment.
- Mire volt jó ez az egész? Legalább örülhettél volna, hogy valaki még melléd áll – kért számon Carlisle.
- Nem érdekel és te sem érdekelsz! Mindenki másnak meg tudtál bocsátani mikor hibázott csak nekem nem. Beletörődtél mikor Edward pár évig embereket ölt, elnézted Emmett és Rosalie hibázását is. És mikor Esme hibázott akkor tudomást sem vettél róla, mert érezted, hogy többet nem fordul elő. Mindenki megkapta a bocsánatodat és ugyan úgy bíztál bennük! – kiabáltam az arcába.
Esme remegett a sírástól, de könnyeket nem hullatott hisz nekünk nincsenek könnyeink. Bella és Edward mellé ültek és átkarolva nyugtatni próbálták. Gyűlöltem magamat, amiért bele kevertem őket a vitába főleg anyámat de Carlisle nem hagyott más választást. Ránéztem apámra és ekkor égni kezdet az arcom. Az első pofon… amit apámtól kaptam.
- Takarodj a házamból! - Nem kiabált, nem dühöngött és még csak nem is nézet rám szemrehányóan. Egyszerűen csak a szemembe mondta majd oda ment feleségéhez és átkarolva felvitte az emeletre.

Értetlenül néztem ki a fejemből. A képek összemosódtak a hangok eltűntek. És én csak kővé dermedve álltam a nappali közepén az arcomat fogva.
Mit tettem? Megbántottam a családomat és remélhetőleg örökre elvesztettem apámat! – térdre rogytam és hangosan felüvöltöttem. Mindent elrontottam mikor megöltem Alice apját. Hogy lehettem ilyen önző.

- Nem hallottad, amit mondtam? – jött le a lépcsőről. – Most azonnal hagyd el a házamat, és amíg nem térsz, észhez át ne merd lépni a küszöböt.
- Carlisle te sem gondolhatod ezt komolyan! – csattant fel Edward.
- De igen is komolyan gondolom! Ha egy percen belül nem tűnik el én dobom ki!
- Miért csinálod ezt? Mi is követtünk el hibákat mégse üldöztél el.
- Ne, Edward, hagyd! Elmegyek! Így lesz a legjobb mindenkinek – álltam fel a földről és fordultam testvérem felé.
Elsétáltam az ajtóig és még egyszer utoljára belenéztem apám gyűlölettel teli tekintetébe. Nem bírtam pár másodpercig a szemébe nézni, kinyitottam az ajtót és futni kezdtem az erdő felé. Nem tehettem mást, ha Carlisle így akarja, hát akkor legyen így.

Carlisle

- Nézd meg mit csináltál! Elüldözted, most örülhetünk, ha nem csinál semmi örültséget – korholt le a fiam.
Nem mondtam semmit csak az erdőt figyeltem ahol néhány perce eltűnt az egyik gyermekem. Igaza van, Edwardnak én se vagyok jobb Jaspernél. Elüldöztem az egyik fiamat és ki tudja, mikor láthatom viszont. Nem vagyok jó apa, ha ennyin felkapom a vizet, a többiek is követtek el hibát és én mégis megbocsátottam nekik.
- Hol van Jasper bácsi? – kérdezte álmos hangon az unokám Emmett kezei közül.
- Elment… - feleltem szomorúan.
Belém csapott a felismerés. Meg kell találnom mielőtt bármit, csinálna!
- Vigyázatok Esmere! Edward gyere velem – majd eltűntem a szemük elől és az erdőnél vártam Edwardra.
Nem késlekedet, következő pillanatban már ott állt mellettem és engem figyelt. Nem kellett beszélnem ahhoz, hogy elmondjam mi a tervem. Most amúgy is nehezemre esne a beszéd.

Már órák óta futottunk mikor megéreztük végre az illatát. Elfordultunk abba az irányba ahonnan jobban érzékelhető volt az illata, mert az egész úton bármerre fordultunk érezni lehetett, hogy ott járt.

Egy kidőlt fatörzsön ült, fejét térdeire hajtotta és egy ember számára tűnt volna mintha valaki itt hagyott volna az erdőbe egy élethű szobrot. Mozdulatlan volt és levegőt se vett. Tétováztam nem tudtam mit tehetnék, hogy ne bántsam meg még jobban.
- Menj oda hozzá – javasolta Edward. Kérdőn néztem rá, hogy hallja-e a gondolatait erre csak egy aprót bólintott. Lassan indultam el és mikor mellé értem vártam. Nem mertem semmit se csinálni úgy éreztem magam, mint egy öt éves kislány, aki nem mer megszólítani egy idegent.
- Ha azért jöttél, hogy még jobban a földbe tapos, akkor megnyugtatlak… már nem kell – nézet rám fájdalmas képpel. A hangja rekedt volt az elfojtott sírástól és szemei feketék.
- Én nem… nem akartam… - dadogtam összevissza. – Jasper sajnálom, tudom, hogy nem érdemlem a bocsánatodat… és nem is kérem, hogy bocsáss meg, de gyere vissza. Nem miattam, hanem a többiek miatt. – Jasper még mindig nem nézet rám. A távolba figyelt valamit és gondolkozott.
- Nem, egy gyilkos vagyok! Nem engedhetsz egy gyilkost a házadba! – Meglepődtem a mondatán, nem gondolhatja komolyan, hogy ezért kitiltom a házamból.

Jasper

Legbelül örültem, hogy Carlisle eljött és bocsánatot kért, de ez akkor sem mulasztja el a bűntudatomat. A szavai azt sugallták, hogy megbocsát és felejtsünk el minden rosszat. De az érzései nem erről tanúskodtak. Össze volt zavarodva és nem tudta eldönteni melyik lenne az észszerű döntés, ami mindenkinek jó lesz.
- Jasper a fiam vagy! És nem érdekel, hogy megöltél valakit. Ez a tény elveszik a szeretett mellett, amit irántad érzünk. A család tagja vagy egy a Cullenek közül. Nem kérheted tőlem, hogy nézzem végig, ahogy kisétálsz az életünkből – még mindig nem néztem a szemébe. De az érzései is kezdtek meggyőzni.

Néma csend állt be közénk, Edward magunkra hagyott és haza indult. Carlisle még mindig előttem állt és a tekintetemet kereste, de én elfordult ahányszor csak megpróbált a szemembe nézni. Nem láthatja rajtam, hogy bűntudatom amiatt, hogy megszegtem a tanítását.
- Carlisle egyedül hagynál egy kicsit? – néztem a szemébe most először mióta itt van. Nem mondott semmit csak elfutott. Összekavarodtak az érzései és nem értette, hogy miért kérek időt. Megijedt, hogy esetleg még sem megyek haza. A lelke mélyén dühöngött és még több dolgot a fejemhez akart vágni, de a családja miatt nem tette. Igen én már nem tartozok a családhoz, nekem már csak Alice maradt. Az angyalom, aki bármerre lehet és lehet, hogy soha többé nem nézhetek a csillogó szemébe és nem hallhatom édes nevetését.

De ha itt ülök, és azt várom, hogy történjen, valami sosem találom meg őt. Muszáj vissza mennem Cullenékhez és a segítségüket kérnem. Egy újabb álarcot kell felöltenem ahhoz, hogy elérjek utam végső céljához. A boldogsághoz.
Felálltam a fatörzsről és Forks felé vettem az irányt.


Na mint feljebb írtam már ez csak amolyan átvetítő rész volt vagy, hogy mondjam... Nem fontos a történetbe de kellett!

A vérszomjas szőke herceg - 13. fejezet

13. Árulás 2. rész

Jasper

Még egy levél érkezet Alice-től. Nem akartam egyedül kinyitni túlságosan fájna, ha amúgy is összetört szívem most porrá zúzná ez a levél. Megkértem a többieket, hogy nyissák ki előbb, és valamelyikük olvassa fel hangosan. Edwardra jutott a feladat. Lassan felolvasta a papírra írt szavakat és ilyen lassan is jutott el a tudatomig, hogy Alice-szel biztos történt valami. A tény, hogy Lionel - az idegen vámpír, akivel találkoztam – is ott van még jobban megrémisztett.
- Jasper, mit tegyünk? – kérdezte Carlisle.
- Elmegyek a találkozó helyre, még pedig egyedül! – döntöttem el.
- Ne csináld ezt fiam. Őrültség lenne egyedül menned, biztos egy csapda – próbált győzködni.
- Nem érdekel! Alice bajban van, nem ülhetek itthon öl betett kézzel várva, hátha egyszer kicsapódik az ajtó és belép rajta Alice nevetve. Te sem várhatod el tőlem, hogy ezt tegyem – vágtam vissza ingerülten.

Felrohantam a szobámban, hogy kitaláljak valami tervet, miként hozhatnám haza Alice-t. Emmett kopogott az ajtón majd mikor nem feleltem semmit belépet.
- Öcskös, Carlise csak jót akar – ült le az ágyra velem szemben.
- Tudom, de értsétek meg… nélküle nem tudok élni – temetem az arcomat a kezeim közé.
- Akkor te is értsd meg, hogy nekünk is hiányzik, és vissza akarjuk hozni.
- Nem keverhetlek bele titeket.
- Már benne vagyunk. Egy családtagunk bajban van, ez mindenkire tartozik már. Nem csak rád – szorította meg a vállam mikor odaért mellém.
- Jazz gyere menjünk le! És találjunk ki valamit, hogyan menthetnénk meg az új hugicánkat – húzott fel a fotelből.

Mindenki az étkezőbe volt a saját helyén. Carlise az asztalfőnél, baloldalán Esme ül és két üres szék volt – ami a mi helyünk – míg jobboldalán Edward, Bella és Nessie foglalt helyet. Rosalie az asztal másik végénél dőlt neki a falnak keresztbe tett kézzel.
- Mi a baja? – súgtam oda Emmettnek amilyen halkan, csak tudtam.
- Rám van megsértődve, nem mentem el vele vásárolni – fintorgott el az arca.
Hangosan felnevettem, ahogy elképzeltem Emmettet amint végigjárja egy bevásárló központ összes butikját. Edward is felnevetett a képzeletemre és együtt nevettünk. Igaz nem szívből jövő volt de legalább láttam a többieken, hogy örülnek, hogy újra nevetek.
- Na akkor beszéljük, meg mit tegyünk az üggyel kapcsolatban? – kezdet neki Carlisle.
- Nem kell semmit megbeszélnünk! Én elmegyek egyedül a találkozóra és ti meg itthon maradtok!
- Jasper gondolj ránk is, bármi történhet veled. Nem élnénk túl, ha bajod esne – nézet rám könyörgő szemekkel anyám.

Nem tudtam, nem akartam a szemébe nézni, mert akkor elvetve minden tervemet engednék nekik. De nem tehetem ezt, muszáj megmentenem az Angyalok hercegnőjét. Nélküle az angyalok se ugyan azok, mint régen. Kinéztem az ablakon, oda kint már javában sötétedet. Mit számít már a sötétség? A lelkem úgy sem változik már meg…
- Jasper bácsi kérlek, maradj! – jött oda hozzám Nessie és szorította meg a kezem.
Leguggoltam mellé és hagytam, hogy megérintése az arcomat. Az étkező kiürült és most az udvaron voltunk. Valaki az erdő szélén rejtőzőt a fák között. Nem láttam ki az, de mikor előjött a helyéről akkor megismertem a személyt. Nicolas volt az és Seth-tel körülbelül egy idős fiú sétált mögötte. Nicolas felugrott a szobánk erkélyére farkasként és betörve az üveget rontott be. Majd Alice-szel a kezében jött ki a házból és futott vissza az erdőbe.
- Köszönöm, hogy megmutattad ezt kicsim – öleltem meg gyengéden.
- Igaz ez? – fordultam immár Edward felé.
- Sajnos igen – hajtotta le a fejét szomorúan.
- Akkor ez már nem csak ránk tartozik – sóhajtottam.
- Végre, hogy rájöttél fiam, Nicolas még valakit belekevert, ezért muszáj lesz lemennünk, La Push-ba, hogy kiderítsük ki tűnt el mostanában. – szólt fel Carlisle.


Alice

Mikor felébredtem mindenem sajgót és nem tudtam elfordítani a fejem.
- Hé-hé nyugalom hercegnő – fogott meg Nick, hogy ülő helyzetbe tudjon helyezni. Furcsálltam, hogy kedves velem azok után, ahogy viselkedet velem.
- Miért vagy ilyen kedves velem? - kérdeztem félve. Nem akartam, hogy megüssön esetleg valami rosszabbat, tegyen velem.
- Már nem is lehetek kedves azzal, akit szeretek? – húzta fel a szemöldökét.
- De… de csak… - kész ennyi volt eltörött a mécses. Sírtam, zokogtam semmi, sem hozhatja vissza a kedvemet. Tessék nézd, meg mit tettél velem Nicolas én, szerettelek és még vele is haragban voltam miattad. De te így hálálod meg ennyi volt, nem érdekel most, már ha meghalok.
- Sss… ne sírj!
Ellöktem magamtól és amilyen kicsire, csak tudtam, összezsugorodtam. Nem akarom, hogy hozzám érjen! Nem akarom, hogy itt legyen… én se akarok itt lenni. Jasper szerelmem siess… - álomba sírtam magam.

- Kicsim gyere, indulunk! – szólt Bella a kislányának az ajtóból.
- Nem! – játszott tovább Emmettel.
- Renesmee nem érünk rá játszani – vette fel a szigorú anyai álarcot Bella.
- Nem!
- Ha nem, hát nem. Menjünk Alice, ketten megyünk csak le, La Push-ba – Bella tudja, hogyan vegye rá valamire a lányát. Nessie egyedül hagyva szegény Emmettet rohant elénk boldogan.
- Anyaaa, miért nem mondtad, hogy Jake-hez megyünk? – ez a kislány mindenre képes.
- Mi az még is jössz?
- Igen, igen, igen, igen! – futott ki a garázsba.
- Nessie és velem mi lesz? – kiabált neki Emmett.
- Bocs, Emmett bácsi de most nem érek rá – mi csak nevetünk rajta.
Edward jött le az emeletről és egy csókot adott felesége arcára.
- Vigyázatok magatokra.
- Mint ha nem jönnél utánunk – húzta fel a szemöldökét Bella és mosolygott hozzá.
- Tudod, csak ellenőrzés – mentegetőzőt Edward.
Még utoljára megbeszéltek mindent majd végre elindultunk mi is a garázs felé. Úgy beszéltek, mint mikor két szerelmes egy évre elbúcsúzik egymástól. Megmosolyogtam őket és eszembe jutott vajon mi is ilyenek, leszünk Jasperrel mikor vámpír, leszek.
- Melyikkel megyünk? – kérdeztem Bellatól a sok autó előtt állva.
- A Volvo-val.
- Hogy-hogy nem a tiéddel?
- Egy Ferrarival akarsz végig száguldozni az erdős úton?
- Ott a pont – nevettem el magam.
Nessie már az ezüst Volvo hátsó ülésén ült és várta mikor indulunk már. Lassan mi is beszálltunk majd elindultunk az indián rezervátum felé.

- Ébredj, indulunk – rázott fel Lionel.
Pár pislogás után kérdőn néztem rá. Mit akar tőlem egy vámpír és miért ébresztett fel, amikor kint még sötét van.
- Siess már, nem érünk rá vacakolni – dobta oda a ruhákat az egyetlen szekrényből a szobában.
Nem értettem mit akar, de egy vámpírral veszekedésbe keveredni nem a kedvenc időtöltésem volt. Felvettem a ruhákat, amiket kaptam és öltözködés közben vettem észre, hogy a csuklóim be vannak kötözve.
- Gyere! – Lionel megragadott a karomnál fogva és húzni kezdet kifelé.
A lábaimat nem tudtam mozdítani annyira, elgémberedtek, és könnyezni kezdtem a fájdalomtól, amit a hasamban éreztem. Nem volt időm megfigyelni hol is vagyok, mert amint kiértünk az épületből a férfi a vállára dobot és futni kezdet velem.

- Készen állsz? – nézet rám vigyorogva Jasper. Rá tudtam venni végre, hogy mutassa meg milyen is az ő szemükben a világ, futás közben.
- Azt hiszem-, kinyújtotta a karját, hogy könnyebben fel tudjak mászni a hátára. A lábaimat átkulcsoltam a dereka előtt és a kezeimmel szorosan öleltem a nyakát. Úgy lőtt ki, mint egy rakéta és szélsebesen futni kezdet a fák között. Fejemet oldalra fordítva lapockáján pihentettem és így néztem a tájat, ami egy narancssárga csíkká mosódót össze mikor az erdő szélén a tengerpart közelében. Gyönyörű látványt nyújtott és csodáltam a fényeket, de fáradtságom győzedelmeskedve rajtam álomba szenderültem. Mikor felébredtem még mindig a parton voltam de most szerelmem védő kajai közt feküdtem.
- Szia – vigyorgott szerelmem.
- Szia – megtöröltem a szemem, egy hatalmasat ásítottam majd egy apró csókot nyomtam ajkára.
- Gondolkoztam… - elakadt a hangja és én megrémültem. – Gondolkoztam, mégpedig rajtunk. És, hogy a többiek mit mondtak mielőtt eljöttünk. – Értetlenül néztem rá, de nem akartam a szavába vágni.
- Szeretlek, és nem tudnék élni azzal a tudattal, hogy nem vagy már mellettem, kérlek, kezdjük újra az egészet és felejtsünk el minden rosszat, ami csak történt – nézet komolyan a szemembe. Felültem és felé fordulva megcsókoltam.
- Én is szeretlek, és el akarok minden rosszat felejteni – visszacsókolt.
Szenvedélyes csókolózásban törtünk ki, csodálatos pillanat volt és újra belé szerettem. Az én egyetlen hercegembe. Fázni kezdtem ezért jobbnak, láttuk, ha visszamegyünk a házba. Most nem a hátán utaztam, hanem a karjai közt. Útközben ismét elszundítottam és csak másnap reggel ébredtem fel.

- Nem futhatsz el előlem te undorító vérszívó! – hallottam Nick kiabálását távolról.
Lionel levett a válláról és következő pillanatban éles fájdalmat éreztem a gerincemnél. Egy fa törzsének csapódtam neki és a fájdalom egyre erősödött. A fekete nyugodtság egyre jobban körbe kerített. De én küzdöttem ellene, nem akarok elájulni az senkinek nem lenne jó főleg nekem nem. A látásom kezdet elhomályosodni de minden erőmet összeszedve harcoltam az ájulás ellen. Nicolas farkas alakjában jelent meg és támadott rá a vámpírra. Lionel nem hagyva magát belerúgott a farkas oldalába és az, fájdalmasan vonyított fel. Összeszorult a szívem a hangjára. Becsuktam a szemem és csak a hangokra figyeltem. Még néhányszor felvonyított Nicolas mikor egy fához csapta a vámpír és a fa kettétört alatta. Majd hangos morgás hallatszott és egy utolsó kiáltás de ezt már csak halkan hallottam, mert a sötétség győzött felettem.

- Bocsáss meg mindenért, amit tettem… kérlek, bocsáss meg és ébredj fel!
Hallottam, hogy valaki beszél valakihez. De a hangját nem ismertem fel az illetőnek. Hol lehetek? És mit keresek itt? Olyan sötét van, de még sem félek. Mi ez a hely és ki vagyok én? Nem élhetek, hisz nem tudok beszélni és a szemeim se nyílnak ki. Már ha nekem van olyanom, hogy szemem. De még is itt vagyok, mivel gondolkozok, vagy lehet nem is, gondolkozok csak valaki, írja helyettem a gondolataimat, amiről én azt hiszem, hogy a sajátjaim?
- Sajnálom Alice… annyira sajnálom – milyen szép név. Vajon kié lehet? Talán az enyém, de nem hisz akkor nem lennék, itt ahol most vagyok.
Villámcsapásként jöttek vissza az emlékeim. Jasper, Cullenék, a kisbabám, leánykérés, Jasper, Nicolas, Jasper, elraboltak, Nicolas, Jasper… Nicolas… Kinyitottam a szemem és Nick nézet vissza rám piros szemekkel és meggyötört arccal.
- Oh, Alice annyira sajnálok mindent. Nem tudom, mi üthetett belém, mikor elhoztalak tőle. Meg tudsz valaha bocsátani nekem minden bűnömért? – szemében sajnálatot és bűntudatott láttam. A szívem ketté tört volna, ha még tovább kell nézem, ahogy szenved.
- Tudom, hogy megbántál mindent és persze, hogy megbocsátok Nick! – valami érzés tört fel bennem és megcsókoltam.
Meglepődött egy pillanatra de aztán visszacsókolt. A vágy magával kerített és falni kezdtem az ajkait. De a könnyeim közben önálló éltre keltek és forrásként kitörve folyni kezdtek.
- Hé, nyugi – tolt el magától. – Ne sírj!
- De-de egy szörnyeteg vagyok – zokogtam fel hangosan.
Nem szólt semmit csak magához ölelt és hagyta, hogy kisírjam magam. Éreztem rajta, hogy a bűntudata sose fog elmúlni és örökidőkig marcangolni fogja magát mind, azért amit tett.

Kis idő múlva végre megnyugodtam és eleresztettem Nicolast. A fájdalom a szemeiből még most sem tűnt el de megpróbált mosolyogni, hogy jobb kedvre derítsen.
- Én tényleg nagyon sajnálok mindent, és holnap visszaviszlek a vérszívókhoz és megkérem őket, hogy öljenek meg! – pofon vágtam, és mérgesen néztem rá.
- Ne hogy meg merd próbálni, mert akkor én öllek meg! Még is, hogy gondoltad, hogy hagyni fogom? – újra könnyek szöktek a szemembe.
- De hiszen… - ráraktam az ujjamat a szájára és megöleltem.
- Szeretlek – egy szó de még is egy életeket változtat meg. Ez a szó többet ér mindennél. Egy szó ami magába foglalja mit is érzek most Nicolas iránt.
Örültem, mert végre itt a vége minden rossznak és holnaptól hercegem karjai közt lehetek újra. De fájt a szívem, mert Nicolast is ugyan úgy szerettem de még is az első, aki minden szeretettemet és bizalmamat kiérdemelte az, az én szőke hercegem. És a bronzvörös farkasomat meg el kell engednem örökre. Így lesz mindenkinek a legjobb.
Igaz ekkor még nem is sejtettem, hogy ami otthon rám vár sokkal rosszabb lesz minden kínnál és fájdalomnál. És a bizalmam egy részét valaki el fogja veszteni.


No itt lenne ez is :D Kérek kritikát, hogy milyen lett!! A következő fejezetre kicsit tovább kell várni mert azt még most írom... de addig is aki még nem olvasta az nézze meg a másik blogomat ahol egy új történetem lesz majd olvasható :D Puszi és kérek kritikát!!!