A vérszomjas szőke herceg - 3. fejezet

3. Alice

Jasper

Az egész családom körülöttem tevékenykedik és ez már nagyon idegesítő. Még Edward is az én gondolataimban kotorász állandóan. Egyedül Esme az, aki tudja, hogy most nem szabad kérdeznie semmi olyant, ami Alice-ra és arra a délutánra emlékeztet. De hiába erősködik, erősködnek sehogy sem tudom elfelejteni. Átkozott vámpír memória, bosszankodtam magamban. Első nap az iskolában, milyen távolinak és egyben közelinek tűnik… sóhajtottam fel.

***

Emlékszem az volt a második napunk itt Forksban. Borús, párás idő volt, Edward újonnan szerzet Volvo C30-as ezüst csodájával mentünk a Forksi középiskolába. Mint eddig mindenhol most is megbámultak minket. Mi persze mit sem törődve velük hagytuk el a parkolót és sétáltunk be a régi épületbe. Amint beléptünk be kellett fognom az orromat a diákok ínycsiklandozó vérének szagától. Hiába több tíz éve vagyok vegetáriánus, egy évszázadot még sem lehet egy csettintéssel kitörölni. Két fivérem védelmezően ugrott mellém, míg húgom elém vetette magát, hogy még ha hasztalan is mert tudja, érzi, hogy erősebb vagyok nála akkor is lefogjon. Elszámoltam magamban tízig majd képességemet használva lenyugtattam őket. Fiatalabbik testvérem halkan megkérdezte, hogy biztos jól vagyok-e, válaszkép nehezen megeresztettem egy halvány félmosolyt. Kis akciónkat szerencsére nem vette észre senki, kivéve egy apró termetű manószerű szépség. Rövid fekete haja százfelé ágaskodva simult fejéhez, aprócska ajkai egy „O” betűt formázva rezdült meg, szemei engem pásztáztak végig. Mikor tekintetünk találkozott egymással, ő azonnal lesütötte szemeit és pirulva nézet le cipőjére, de nekem ez az egy pillanat is elég volt, hogy elmerüljek csodálatos halványzöld íriszében. Valami szokatlan idegen érzés kerített hatalmában, ami arra késztetett, hogy közelebb menjek ehhez a titokzatos manószerű szépséghez. Már indulni akartam mikor egy erős kéznek ütköztem, lenéztem a kézre, ami tenyerével felém fordulva fogott vissza. Szememmel követtem a kéz tulajdonosát, míg meg nem láttam Edward féltő arcát. Biztos olvasott a gondolataimban és nem tudta, hogy eszem ágában sincs bántani ezt a szépséget, aki még mindig alig pár méterre tőlünk lehajtott fejjel hangosan veszi a levegőt. Órákig el tudtam volna gyönyörködni csodálatos ragyogásában, amint az egész kopár folyosót beragyogja akár egy meleg nyári nap. Rose végül elindult a tanulmányi irodába ahol megkaptuk az órarendünket. Mire kiértünk a lány már eltűnt, gondolom órára ment. Egy fülsiketítő hangos csengő rezgés jelezte a diákoknak, hogy ideje bemenni a tantermekbe és helyet foglalniuk. Elköszöntem testvéreimtől, majd követve a többi diákot megkerestem a 126-os tantermet ahol az első órám lesz, mégpedig történelem. Út közben néhányan elszaladtak előttem közben alaposan végig néztek rajtam, de én csak gondolataimba merültem, ami a lányról szóltak. Ki lehet ez a titokzatos emberi lény? Mi volt az a furcsa idegen érzés, ami a hatalmába kerített? Ehhez és még megannyi hasonló kérdés cikázott fejemben, míg oda nem értem a tanteremhez. Két kopogás és egy „szabad” után benyitottam, természetesnek ugyan akkor unalmasnak találtam, hogy minden szempár a teremben rám szegeződik. Körül futattam tekintettem a poros szobán, majd a tanári asztalhoz mentem. Mr. Marson név állt az asztalon lévő fekete táblán. A széken ülő férfi, kérdő tekintettel nézet rám, éreztem mennyire feszült ezért képességemet használva egy kevés nyugalmat, küldtem szét az egész osztályon.
- Kit tisztelhetek önben, fiatalúr? – kérdezet meg végül a tanár rekedt hangján.
- Jasper Hale – fordultam a tanár felé. Felnézet rám régi keretes szemüvege mögül, majd az osztálya felé ahol néhány lány elaléltan meredt előre, engem nézve. Elmosolyodtam magamban, hogy mire vagyok képes, majd mikor alaposabban körül néztem a diákok között meg pillantottam a lányt. A legszélső sor utolsó padjában húzta meg magát, és az ablakon beáramló gyengéd szél ajándékként fújta felém csodás illatát. Mellette lévő hely üresen álldogált, mint ha csak nekem lett volna szabadon hagyva. A tanár ismét felém fordulva beszélt.
- Mr. Hale, remélem, többé nem fordul elő, hogy kisék. Most pedig legyen szíves hátra fáradni Alice mellé… – szóval Alice, most már tudom a nevét. A tanár szájából is gyönyörűnek hangzott a név, de ő meg sem érdemelte, hogy szájára vegye a mesébe illő lány nevét. Meg sem várva Mr. Marson többi mondandóját elindultam hátra. Míg helyet nem foglaltam csak Alice mámorító illata, angyali szépsége, és csilingelő nevével telt meg elmém minden kis zuga.
Kíváncsi vagyok, vajon a hangja is olyan lebilincselő, mint a neve hangzása? – tettem fel magamnak a kérdést. Alig pár perc lepergése után erre is választ kaptam, és tévedtem, dallamosan csengő bársonyos hangja sokkal észveszejtőbb. Bár mondandóját nem felém küldte, de még a terem közepén is kristály tisztán hallottam hangját. Mikor oda értem mellé apró kezeit összeszorította és észrevehetetlenül remegni kezdet. Megijedtem, hogy mind ezt én váltottam ki belőle ezért óvatosan ismét használtam különleges képességemet, amivel az érzelmeket tudtam irányítani. De próbálkozásom mind hiába volt, ugyan úgy reszketett, nem tudtam mi tévő legyek. Nem akarom, hogy féljen, de ha én sem tudok rajta segíteni, ha nem inkább csak rontok a helyzeten, akkor nem tudom mi segíthet rajta. Szontyolodtam el magamban. Rosszul éreztem magam, hogy itt remeg mellettem és én, meg nem tudok segíteni. Utolsó esélyként felé fordultam, és vámpír vonzerőmet használva rá mosolyogtam, bár nem szeretem használni de, ez is egy olyan adottság, ami újjászületésemnek köszönhetek. Rám nézet halványzöld szemeivel, amit kevés ismeretünk alatt most csodálhatok meg másodszor, majd ő is rám mosolygott bátortalanul. Hirtelen minden elveszet körülöttünk, elveszetten lebegtünk valahol az univerzum távoli felfedezetlen helyén. Felé nyújtottam karomat, először tétovázott és nem értette, hogy mit is akarok de, aztán bátran megfogta kezem és összekulcsolta sajátjával. Vadul zihálni kezdtem, mikor megéreztem azt a sok érzést, ami benne keringet. Zavarodottság, félelem, kétely, gyűlölet, szeretett, fájdalom és a számomra máig ismeretlen érzés… amit még most sem értek.. a szerelem. Majd ismét az osztályteremben találtam magam, mindenki felém fordult és kikerekedett szemekkel bámult. Alice mellettem reszketett miközben a kezemet fogta. Amilyen gyorsan csak tudtam szabadítottam ki összekulcsolt kezeink közül a sajátomat és rohantam ki az osztályból emberi sebességet tartva. Figyelnem kellett ne, hogy valaki meglásson de, most azonnal beszélnem kell a testvéreimmel. Szerencsémre amint ki értem az udvarra az iskola mögé már is kicsöngettek, és három perc múlva már mind hárman ott álltak körülöttem, míg én a falnak támaszkodva rogytam térdre. Rosalie leguggolt mellém majd halkan suttogni kezdet, ő és Emmett biztos úgy vélték, hogy a vér szagától vagyok ennyire rosszul… egyedül Edward volt az, aki tudta mi is történt az előző órán de őt meg gondolatban megtiltottam, hogy bármit is mondjon. Nem tudom, meddig lehetünk ott, de a következő órára már rég becsengettek. Elvesztettem az idő érzékem, csak Alice-re tudtam gondolni és a történtekre.


***

Hangos kopogtatás térített vissza a jelenbe. Felálltam a szobámban lévő fekete bőr fotelből és elsiklottam az ajtómig. Kattanás jelezte mikor elfordítottam a kulcsot majd nyitottam ki. Emmett vigyorgó képével találtam magam szembe, arrébb álltam, és jobban kihajtottam az ajtót. A srác átlépve a küszöböt sétált el az egyetlen ülő alkalmatossághoz, - amiben pár pillanattal, ezelőtt míg én ültem – és foglalt helyet. Így voltunk egy ideig, míg végül meg zavarva a csendet szólalt meg.
- Nyugi öcsi, küldetés tejesítve – vigyorgott még jobban. – bár a levelet eldobta azért szerintem, elmegy.
- Köszönöm Emmett, ezért jövők neked eggyel – sóhajtottam fel. Levél kipipálva, már csak ott kell lennie, és akkor tényleg megnyugodhatok. Kérdezősködtem még a felől, hogy, hogy fogadta. Nem e volt dühös, csalódott, esetleg zaklatott? De testvérem csak annyit mond, hogy minden rendben volt és, hogy készüljek, mert már csak alig egy fél órám maradt a megbeszélt időpontig. Rá néztem a falon kattogó órára, ami nyolc órát mutatott, majd kitessékelve Emmettet, kezdtem el készülődni. Pontosan fél kilencre ott voltam a házuk mögötti erdőnél, és egy faágon ülve vártam mikor érkezik meg a világosság az öröké tartó korom sötét éjszakámban… már vagy tíz perce várakozhattam mikor szívdobogásra lettem figyelmes. Leugrottam a faágról, és futni kezdtem elé. Mikor meglátott először megijedt, mert nem ismert fel a sötétségben, de közelebb mentem hozzá és gyengéden végig simítottam bársonyos bőrén. Ekkor már halkan szuszogott és becsukott szemmel élvezte érintésem. Nem bírtam tovább visszafogni vágyaimat, ezért lassan ajkai felé hajoltam. Már alig volt pár centi ajkaink közt, mikor egy idegen vámpír illatát véltem felfedezni a távolban. Gyorsan hátamra kaptam, és futni kezdtem a házunk felé.

A vérszomjas szőke herceg - 2. fejezet

2. A levél

Leraktam a bringámat a tárolóba, majd szép lassan oda sétáltam Emmetthez aki, a kezével mutatta, hogy menjek oda hozzá. Körül néztem, hogy megkeresem a testvéreit, de sehol sem találtam őket. Furcsa volt, hogy itt találom, mert nekem is csak a külön feladatom miatt kellett sajnos bejönnöm. De akkor mit keres itt Emmett, és miért hívott magához? Türelmesen, összefont karokkal támaszkodott a dzsipjének. Mikor végig néztem rajta, először hátra hőköltem. Halványan elmosolyodott tettemen, még mindig megijesztettek a hatalmas izmai. Vártam, míg megszólal, már nem tudom hány perce álltunk néma csendbe arra várva, ki szólal meg előbb. Végül én szakítottam meg a már kínosnak ígérkező csöndet.
- Szia –köszöntem bátortalanul.
- Szia kicsi Alice. A testvérem ezt küldi – nyújtott át egy piszkosfehér borítékot. Óvatosan kivettem ujjai közül figyelve, hogy ne érjek hideg ujjaihoz. Megfordítottam a borítékot egy pecsét volt látható rajta a Cullen család jelével és az én nevem, de még sem. Mary Alice Cullen. Kérdőn néztem rá, de ő csak mosolygott értetlen arcomat látva. Nem értettem semmit, hogy kerül a nevem mögé a Cullen vezetéknév. Kíváncsiságom erősebb volt, mint félelmem ezért borítékot nem kímélve húztam elő egy félbehajlított papírdarabot. Tintával írt gyönyörű ívelt betűk rengetege fogadott.

Drága Alice!
Tudom, nem érted miért is nem rendes családneved szerepel a borítékon, ígérem idővel mindent megtudsz. Kérlek, ma este gyere el a házatok mögötti erdőbe. Legyél fél kilencre, az erdő szélén. Öltözz fel jól, ja és apáddal ne törődj, majd a többiek elintézik, ha véletlenül keresne…

Jasper


Nagyot nyeltem az „elintézik” szónál. Nagyon nem tetszik, ez nekem. De még is valami furcsa érzés kavarog a gyomromnál. Jasper látni akar. Engem. Csípjen meg valaki, és verjen pofon. Ez csak egy álom lehet. Kerek szemekkel néztem fel, a most már hahotázó srácra.
- Mi olyan vicces?
- Semmi, csak látnod kellett volna milyen fejet vágtál – mondta, de még mindig röhögött. Nagyon dühös lettem Emmett-re, hogy így kiröhögött. Mérgemben összegyűrtem a levelet és a lába elé dobtam. Sarkon fordultam és berohantam az iskolába. Pedig még egy csomó dolgot meg szerettem volna tőle kérdezni. Például: Hol vannak a többiek? Mit akar jelenteni Jasper levele? Miért írt nekem levelet? Jó igaz, az a bizonyos délután elégé jól telt de az óta, mint ha csak levegő lennék. Az üvegajtónál visszanéztem még Emmettre, de már nem volt ott és a dzsipje sem. Elhessegettem a fejem körül a furcsa kérdéseket s belépve a szinte kihalt iskolaépületbe elindultam az osztálytermem felé. Rachel a folyóson ülve várt. Hosszú göndör barnásvöröses haja most lófarokba volt fogva, pár rakoncátlan hajszál, ami ki tudott szabadulni a hajgumi erős szorításából lágyan simult kerek napsütötte arcára. Nem hiába, már két hónapja annak, hogy Forks-ba költöztek és még mindig látszik, hogy Floridában éltek. Egy fehér farmert és egy narancssárga pólót viselt, elégé szokatlan viselet a begyepesedett froksi szürke lakosoknak. Intettem neki, és amennyire lehetséges olyan lassan mentem.
- Na végre… - nyújtotta felém az egyik karját, hogy segítsek neki felállni – hol voltál?
- Bocsi, csak tudod apám meg Nick… - sóhajtottam.
- Akkor gondolom, ma nem is leszel itt lélekben – inkább hangzott kijelentésnek, mint sem kérdésnek.
- Bocsi – erőltettem magamra az álmosolyom. Előhalászta a terem kulcsát a kabát zsebéből és kinyitotta a zárat. Fáradtan ledobtam magam az egyik padra az első sorban, majd néztem, ahogy a lány bekapcsolja a laptopját. Nem is értem mit keresek itt. Szívesebben lettem volna otthon bezárkózva a fürdőszobámba és elmerülni egy kád forró vízben. Azért erősítés gyanújaként ott maradtam biztatni Rachelt. Ha már elvállaltam én is, hogy megtervezem az iskola bál témáját akkor a rosszkedvem ellenére is, ami tőlem telik megteszem. A vörös hajú lány épp egy képet vágott szerkesztett a gépén, amit az egyik internetes dívat magazin oldalán talált, mikor megszólalt a telefonom. Ásítva vettem elő - meg sem nézve ki keres - szóltam bele.
- Háló?
- Szia Alice! – hallottam meg Nicolas mély hangját. Mit akarhat megint…
- Hello Nick! Miben állhatok szolgálatodra? –kérdeztem gúnyosan. Egyből eszembe jutott az a fránya csók és ismét ideges lettem.
- Alice kérlek… - sóhajtott a vonal túlsó oldalán. – csak azért kereslek, hogy… nincs-e kedved… öhm… esetleg… ha lehet róla szó… velem vacsorázni? –dadogta. Komolyan mondom már csak ez hiányzott. Szerencsére, hogy nem vagyok egyedül, mert most úgy leüvölteném a fejét, csak nincs kedvem magyarázkodni egyetlen barátnőmnek.
- Sajnálom, de nincs. Meg amúgy sem érek rá, már van programom ma estére. Most mennem kell. Szia – mosolyogtam el magamban. Majd lecsaptam a telefont. Oh ha tudnád, hogy nem csak most, de soha nem fogok rád érni, nem hogy még vacsora. Istenem mit képzelsz te magadról? Kicsin múlott, hogy nem mondtam ki hangosan ezeket, a szavakat. Muszáj lesz ma este mindent tisztáznom Jasperrel. Persze, ha megmerek mukkanni, ami az ő közelébe elégé nehézkes. Ráadásul most csak mi ketten leszünk egyedül az erdőben. Kezdek megijedni. Pedig tudom nem fog bántani. De még azt sem tudom, hogy mi is ő valójában. Szörnyeteg, mutáns, szuperhős, esetleg vámpír? Tudom már rég rá kellett, volna keresnem az interneten, de félek. Félek az igazságtól. Félek, hogy amit megtudnék az annyira fájna, hogy nem lennék képes elviselni. Rachel vadul integető kezére lettem figyelmes. Pislogtam párat, mire kitisztul a látásom.
- Föld hívja Alice-t Alice jelentkezz! – kezdet el viccelődni.
- Itt Alice, vétel. Mi a gond? –mentem bele a játékba.
- Semmi, csak az, hogy egy órán át csak néztél ki a nagyvilágba. Én meg addig végeztem –adta tudtomra.
- Ennyire elszaladt az idő? –kérdeztem értetlenül – hány óra is van most pontosan?
- Fél hat –szóval akkor még van durván három órám. Mit fogok én addig csinálni? Felpattantam, összeszedtem a holmimat, majd elbúcsúztam barátnőmtől, és kirohantam az épületből. Biciklire fel és tekertem hazáig. Ismét megbántam, hogy bár jócskán tavaszodik biciklizéshez még mindig nem annyira jó viselet a feszes farmer mini szoknya. Otthon első utam volt apám garázsához menni, hogy megnézem itthon van-e még. Pechemre a Mercedese ott parkolt a kocsi feljárón. Nagyot sóhajtva elgurultam a garázsomig, ott letettem az én kis bringámat, majd megszenvedve a rózsabokorral és az ablakom alatt lévő hatalmas tölgyfával felmásztam a szobámba. A sarokba ledobtam a kabátom és elterülve az ágyon, merültem mély álomba.


Kérek szépen komikat, hogy érdemes-e tovább felraknom... tudom itt az elején nincs semmi épp ezért megszegve a saját szabályaimat felrakok minden nap 1 részt egészen a 9. fejezetig....
Komikat légyszí!!!

A vérszomjas szőke herceg - 1. fejezet

Úgy döntöttem inkább felrakom az első fejezet talán úgy eltudjátok dönteni, hogy érdekel - e titeket vagy nem..


1. rész – Ez tényleg megtörtént?


Remegve szorítottam a gyűrött néhol könny áztatta papírt a kezembe. Nem tudtam megérteni anyám zaklatott hangvételű utolsó levelét. Végül sírva rogytam össze az előtér közepén. Kizárva mindent magam körül, nem érzékelve a külvilágot. Megpróbáltam visszaemlékezni az egy héttel ezelőtt történtekre, amikor még minden a megszokott hétköznapokban telt. Már ha az én amúgy is furcsa viselkedésemet lehet hétköznapiasnak nevezni… De nem sikerült, mert két cipő hangos, sebes koppanása nem engedélyezte az emlékek felszakítását. Majd egy erős kar szorítását éreztem, amint megpróbál felemelni a hideg fa padlózatról. Felnéztem, ki próbál meg elszakítani a még gondtalan életem felelevenítéséből. Nagyot sóhajtottam, amikor megláttam Nicolas szánakozó arcát. Épp ellenkezni próbáltam mikor szólásra nyitotta száját. A hangok szinte üvöltésnek hangoztak az előtte lévő hosszú némasághoz képest.
- Minden rendben Alice? –kérdezte mély rekedtes hangján.
- Persze sem… - nem bírtam tovább beszélni, meg ijedtem a saját hangomtól. Ez nem én vagyok. Én a mindig vidám, mosolygós lány, aki élvezi az életet és egy-két apróságot elnézve mindig is rendes szófogadó voltam. Sosem panaszkodtak a szüleim a magatartásom miatt, az iskolába is rendesen tanultam. Még barátaim is voltak… De mi óta belépet az életembe Jasper Hale - az aranyszínű szemeivel és jéghideg márvány testével, a furcsa szokásaival a testvéreiről nem is beszélve – azóta, mint ha teljesen megváltozott volna az életem. Akár egy hullámvasút, egyszer fent máskor lent. Mennyivel jobb volt akkor mikor ez a furcsa család be nem tette a lábát Forks-ba… Újra kirántottak elmélkedésemből, nem hiszem el, hogy nem tudom tisztázni végre magamban a történteket. Fájdalmasan néztem fel Nicolas-ra aki most gyengéden, rázogatott.
- Hé… Alice, hallasz? –kérdezte ijedt hangon
- Igen, persze bocs –vettem fel a mostanában oly gyakran használt áll mosolyom.
- Mi a baj? Az előbb olyan hirtelen elhallgattál és... – harapta el a mondat végét, majd gyengéden végig simított arcomon. Menyivel durvábbnak tűnik a fiú keze, mint az Övé. Akinek lágy simogatása és gyengéd csókjai senkiéhez nem hasonlítható. Megráztam a fejem. Ezt nem szabad, muszáj lesz őt minden áron kivernem a fejemből, még ha nehezemre is esik. Végig néztem Nicolas-on, rövid barna haj, kékes-zöld szemek, szép kerek ajkak. Ha nem lenne ő, azt hiszem, megfontolnám Nicolas két hete tett ajánlatát, de így sajnos semmi esélye.
- Bocsi, Nick de nem érzem magam valami jól… - kezdtem hazudni – ha nem haragszol szeretnék lefeküdni.
- Megértem, semmi baj akkor én megyek – végre eleresztett. Kábultan az ajtóhoz kísértem.
- Viszlát Nick, majd találkozunk – be akartam zárni az ajtót, de a lábát nem volt hajlandó elvenni onnan. Elnézet a kocsija irányába, majd gyorsan vissza rám és egy csókot lehelt ajkaimra. Nem tudtam hirtelen fiú vagyok-e vagy lány. Majd amilyen lassan tértem magamhoz olyan gyorsan vágtam be a bejárati ajtót és vágtattam fel dühösen a szobámba. Pechemre apám meghallotta az ajtócsapkodást, és mikor már a szobám ajtaját készültem nem épp gyengéden bezárni előmászót a dolgozó szobájából szent beszédet tartani.
-Mary Alice Brandon, még is minek köszönhetem ezt a szelídnek nem mondható viselkedésedet? –kérdezte cinikusan
- Elnézést apám.. – hajtottam fejet előtte. Utálom, hogy a saját házamban úgy kell viselkednem, mint egy cseléd. – Ígérem nem fog még egyszer előfordulni – alázkodtam meg előtte. - Vagy addig, amíg itt vagyok… – tettem hozzá halkan, majd megvártam, míg befejezi a kioktatásom. Amiben mostanában egyre gyakrabban van részem, és még dühösebben becsaptam szobám mélybarna fa ajtaját. Nem igaz, hogy ennek is most kellett megtartania a szokásos napi „háromszor tartok naponta szent beszédet, míg meg nem tanulod mi a helyes” programját. Leültem az ágyam szélére. Forrtam a dühtől. Egyre jobban nem ismerek magamra. Meg itt vannak ezek a zavaró pontok. Először anyám levele, amiben kijelenti, hogy többé nem kíváncsi rám. Másodszor itt van Nicolas, és az a csók. Kezdem azt hinni, hogy már tényleg többet érez irántam, mint puszta barátság. Pedig régen mennyit voltunk együtt. Olyanok voltunk egymásnak, mint két testvér, az idegesítő kishúg és az apáskodó báty. A szemem erősen csípni kezdet, nem szabad sírnom. Nem most, de máskor sem. Eleget sírtam már az utóbbi pár napba. Felálltam és kisétáltam a saját fürdőszobámba. Leöblítettem hideg vízzel az arcomat, végül gyorsan átöltöztem és egy szó nélkül, ki másztam az ablakomon. Nem érdekelt apám és az sem, hogy mit gondol mindenről. Osonva közelítettem meg a hátsó udvart a garázs felé. Mivel a kocsi kulcsomat fent hagytam ezért nem volt más választásom, mint felültem a biciklimre –miért pont szoknyát kellett felvennem – és elkerekeztem a suliig. Ott nem várt személy várt rám…

A vérszomjas szőke herceg - Prológus

A történetem nem kapcsolodik a Twilight köteteihez mivel Alice még csak most fog csatlakozni a Cullen családhoz. Minden a megszokott, van Bella (aki már vámpír) és Renesmee is... csak éppen most Jasper az aki egyedül van és várja az igazit. Ja és a legfontosabb Bella és Edward története NEM! Forks-ban ment végig. Ha így is el akarod olvasni, akkor következzen a bevezető féleség.

Cullenék ismét visszaköltöztek Forks-ba. De most már két új családtaggal kibövülve. A város mellett élő indián törzs nem nézte jó szemmel, hogy újra vámpírok legyenek a földjükön... De mikor a falka vezér Jacob Black és Renesmee Carlie Cullen bevésődőt megváltozott a vérfarkasok véleménye a vérszívók terén. Jasper Hale nem örült annyira, hogy mindennap mikor belép a házba büdös kutyáktól bűzlik az egész. Itt elérkeztünk egyik főszereplőnkhöz. Jasper Hale első napja a forksi gimiben. Egy különös lánnyal találkozik itt aki egyszerre elrabolja a szívét. Innentől kezdve Jasper csak neki él és azon van, hogy még közelebb jusson a lányhoz, aki történetesen Mary Alice Brandon, Richard Brandon első lánya, aki akarata ellenére apjával él, aki még az első születésnapját is elfelejtette. Alice is nem épp átlagos érzelmeket táplál a szőke vámpír srác iránt. Szerelmük egy délutáni véletlen találkozáskor alakult csak ki igazán. Itt tudta meg Alice, hogy ki csoda, mi csoda is valójában Jasper. Csak úgy, mint egykor Bella, Alice sem ijedt meg és menekült el sikítva. Jasper elárulva különös képességét a lány rájött miért érezte magát mindig olyan furcsán mikor az órákon egymás mellett ültek. De a fiú azt is a lány tudtára adta, hogy neház használni a képességét rajta mivel mindig máshogy viszonyul... nem úgy ahogy kéne. Ezt a kis apró tényezőt elnézve az életük 180 fokos fordulatot vett mind kettőjüknek és a Cullen család tagjainak is.

Ha érdekel egy nem minden napi pár története, amiben van szerelem, hazugság, bonyodalom, fájdalom, szakítás, kínzás... akkor ez a történet neked való :D
Kérek kritikát, hogy érdemes-e felraknom ide is vagy inkább hagyjam a fenébe, mert senkit sem érdekel... xD

Hello!

Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy itt az ideje egy blog létrehozásának. Ez nem a megszokott blog féleség lesz, ahol azt írom le mi történt velem ect... hanem a saját történetemet olvashatjátok, majd ami a Twilight Saga-hoz írtam. Két-három naponta egy fejezetet rakok fel és így lesz időm tovább írni anélkül, hogy utolérjem magam :P Ha többet megakarsz tudni rólam [bubi] akkor néz fel a honlapomra: www.last-dream.gportal.hu