A vérszomjas szőke herceg - 12. fejezet

12. Árulás 1. rész

Alice

Az álom magával ragadott és nem tudom mikor ébredtem fel. Már ha persze felébredtem, mert még mindig meg voltam kötözve de most egy ágyhoz bilincselve feküdtem egy koszos, mocskos ágyon. Az orromig se láttam el olyan sötétség kerített körbe. Megint fáradtnak éreztem magam, míg le nem csukódtak a szemeim…

(írói megjegy.: a történet folytatódik ott ahol a 9. fejezetnél abba hagytam, de úgy, mintha Alice újra álmodná az egészet ezért természetesen az ő szemszögéből, lesznek most a részek. )

Gyönyörű éjszakának indult és az is lett volna. Igaz ártatlanságomat már nem nyújthattam szerelmemnek, mivel azt egy másik számomra fontos személy elvette és ezzel együtt a szívem egyik részét összetörte. De mérhetetlen szerelmemet és szeretettemet nem tudta magáévá tenni ezért is van az, hogy akaratom ellenére is de élveztem az együttlétet Nicolas-szal. Most pedig ez miatt ülök az ágy legtávolabbik zugában, és átkarolva térdeimet zokogok, mint egy kis gyerek a játéka iránt. Igen a játékom után sírok, az egyetlen barátomért, akinek mindent elmondhattam. Azért az emberért, aki saját magamnál is jobban ismert, azért akiért ha bármennyire is próbálkozok szívem, kettéhasad, ha nem lehetek mellette. Ha nem érezhetem az illatát, az érintését… Nicolasért. És most már Jasper miatt is. Megbántottam és összetörtem immár újra halott szívét.
- Bo-bocsáss meg – csuklott meg a hangom.
De szerelmem ugyan úgy mozdulatlanul állt az ablak előtt kémlelve a messzi távolt. Újabb egy óra telt el teljes csöndben a könnyeim folyása kezdet csillapodni és így én is megnyugodtam. Tudtam ez most nem Jasper műve, mert nem kell ahhoz rám nézni-e, hogy ne tudnám, most kavarognak benne az érzések és az indulatok.
- Jasper szólalj meg végre.
- Mit mondhatnék, mikor átvertél és hazudtál nekem?
- De én sosem hazudtam… neked nem – halkult el a hangom és könnyeim újra folyni kezdtek.
- Ha nekem nem akkor még is kinek? Mire volt jó ez az egész? Miért hitetetted el velem, hogy szeretsz, amikor az a korcs is fontosabb számodra, mint én – fordult meg, s szemei arany barnáról feketére változtak.
- Ez nem igaz, Nicolas csak a barátom. Ő nem jelent nekem semmit. Kérlek Jasper bocsáss meg mind, azért amit elkövettem ellened. – Nem mondott semmit, ugyan úgy az ablak mellett állt és engem nézet. A csend újra ellepte a szobát és könnyeim is elapadtak. Nem tudom mennyi idő telt el, így de egyszer csak kicsapódót az ajtó és Bella rontott be. Zaklatott volt és morogva nézet Jasperre.
- Jasper Hale még is mikor adott neked okot Alice arra, hogy ne higgy neki? Nem érdekelsz te se és a bátyád se de, ne merd megbántani ezt a lányt, különben nem állók jót magamért!
- Nyugalom Bella, nem tudod, miről van szó – felelte közömbösen.
- De igenis nagyon jól tudom. Ha elfelejtetted volna, akkor a férjem gondolatolvasó pluszba még mi sem vagyunk süketek! Mindent kristály tisztán hallottunk és nem hiszem, hogy Alice azért sír, mert az apja haza akarja vitetni.
- Bella ne avatkozz be, és a többiek is maradjanak ki. Ez csak rám és Alice-re tartozik.
Nem hallgattam a veszekedésüket tovább. A kezeimet a fülemre raktam és egy régi dalt, kezdtem dúdolni. Amit mindig Cinthyával énekeltünk közösen mikor még kicsik voltunk és anyuék veszekedtek. Ez mindig segített megnyugodni akkor, ha számomra két fontos személy veszekedet.
A hangjuk egyre jobban halkult és a látásom is elhomályosodott.

Majd újra ébren voltam. Semmi sem változott ugyan úgy kibilincselve feküdtem egy ágyon. Lépteket hallottam közeledni és megpróbáltam szabályosan venni a levegőt. Észre se vettem, hogy kiizzadtam és szinte faltam az oxigént. Összeszorítottam a szemhéjamat és vártam, hogy mi fog történi. Kulcsok ütköztek egymásnak majd a kezeim szabadok lettek. A szememet még mindig nem nyitottam ki. Nem mertem, féltem, hogy amit látni fogok az nem lesz jó.

Durr… csattanás… ég az arcom. Mi volt ez? Valaki megütött, de ki? Az ágy besüllyedt mellettem majd egy erős kéz megragadta a jobb kezem és maga felé rántotta. Újabb zörgések, de most olyan, mint aki egy táskába kutat valami után. Egy vattaszerűség ért a bőrömhöz - a könyökhajlatomhoz – amit valami erős szagú csípős folyadékba mártogattak bele. Egy spriccelés mintha egy injekciós tű lett volna, egy szúrás és újra elsötétült minden.

Az emlékezés álomformájában ismét magával ragadott. De nem ott folytatódót ahol abba maradt. Most Cullenék konyhájában voltam és épp Esme készített nekem valami ennivalót. Hozzám beszélt, a szája mozgott és más nem tartózkodott itt de hangokat még sem hallottam. Kiáltani akartam, hogy kijátszik velem. Nem akarom újra élni mind azt, ami megtörtént már egyszer de még is a várt ébredés nem jött el és én is önmagam lettem. Már ha mondhatja ezt olyas valaki, aki még csak nem is létezik csak a gondolkodásra képes. Ismét részese lettem a fél évvel ezelőtti Alice-nek.

- Kedvesem egyél, hosszú lesz a mai nap! – Esme könyörgő szemekkel nézet rám, mikor csak tologattam az ételt a tányéron.
Igaza van Esmenek, de egy falat se megy le a torkomon. A napok teltek és én ezzel együtt egyre rosszabbul éreztem magam. Senki se tudta mi lehet a bajom és a furcsa látomások is gyakrabban jelentkeztek. Mint például, előre láttam, hogy egy fel nem tett kérdésre ki hogyan fog válaszolni. Ijesztő volt és kezdtem megőrülni.
- Jasper még mindig nem ért haza? – kérdeztem miután nagy, nehezen lenyomtam a torkomon az ételt.
Bella rohant be a konyhába majd mellém érve megpördített a széken az ajtó felé. Ott állt Ő teljes valójában. A szemei a barna legvilágosabb színében ragyogtak, haja kócos volt és ingje is néhol elszakadt de még így is úgy nézet ki, mint egy szőke herceg. Az én szőke hercegem.

Éles fájdalom nyílalt a hasamban, elvesztettem az egyensúlyom és leestem a székről. Nem tudom, mi történik velem, csak azt éreztem, hogy valami belülről fal fel. Kiabáltam amennyire csak tudtam és a hasamat szorítottam, de a fájdalom egyre erősebb lett.
- Carlisle csinálj már valamit! – hallottam szerelmem hangját amint értem aggodig.
Egy utolsót nyílalt a fájdalom az alhasamban s minden véres lett körülöttem. Rázkódni kezdtem és az erőm folyamatosan hagyott el.

- Nem, nem, nem… - kiabálva ébredtem fel. Megint álmodtam, mik ezek az álmok? Hisz ez mind megtörtént már. – Nem akarom újra élni őket. Nem, nem, nem és nem! Bárki is az de hagyja abba a játszadozást! – fel akartam ülni, de se a jobb kezemet és lábamat nem tudtam mozdítani. Valaki lebénított – jött a felismerés.
- Végre, hogy felébredtél Csipkerózsika – szólt hozzám egy idegen férfihang.
- Na, ne vágj ilyen képet. Még a végén megkívánlak te harcias kiscicus – kacagott fel.
- Ki-ki maga?
- Lionel vagyok, Nick régi cimborája. – a neve nagyon ismerős volt, de nem tudtam hova rakni. Az arcát félig láttam a gyenge gyertyafény miatt, ami pislákolt a szobában.
- Ó, felébredtél szerelmem? – tárta ki az ajtót Nicolas. A kezében egy tálca foglalt helyet.
- Lionel menj ki egy kicsit. Kettesben szeretnék maradni a mi kis hercegnőnkkel – nagyot nyeltem. Mit akarhat tőlem Nicolas? És ki ez a fickó, aki úgy néz rám, mint akit menten felfal. A felismerés villámcsapásként ért. Lionel vagy ki egy vámpír, még pedig emberi vérrel táplálkozó fajta. A vörösben úszó szemei ezt árulták el róla. Rettegtem és nem értettem semmit. Mit akarhat Nick egy vámpírtól, aki még nem is vegetáriánus.
- Most szépen azt fogod tenni, amit mondok drága Alice – szólt hozzám Nick. Észre se vettem, hogy kettesben maradtunk a szobában. Félelmem egyre erősödött – Jasper miért nem jössz megmenteni? – minek is próbálkozok.
Nicolas felvett egy tollat és egy papírt a tálcáról majd visszaállt elém.
- Írsz még egy levelet a kis vérszopódnak de, most azt kéred, hogy jöjjön érted.
Még egy levelet? Nem értettem semmit, én ebben a történetben már rég egy bábú vagyok ahol a szereplők, ide-oda ráncigálhatnak és tehetnek velem azt, amit csak akarnak.

- Várj, ne nézz még erre! – hallottam Bella hangját a hátam mögül. Kíváncsiságom egyre jobban életre kelt, tudni akartam mit is tervez pontosan Bella.
- Jó, megfordulhatsz – lassan fordultam meg és a látványtól tátva maradt a szám. Két csodaszép ruha feküdt az ágyon. Az egyik kirívó és mélylilás színe minden tekintetett magára vonzott. Míg a másik elegáns és visszafogott barnában tündökölt. – na mi az már fel sem próbálod őket?
- De hisz… Miért kapom? – kérdeztem megszeppenve.
- Már nem is adhatok ajándékot csak úgy? – mosolygott rám kedvesen Bella.
- Köszönöm – öleltem át. Ennyi idő alatt amióta megismertem az egész családot, Bella került a legközelebb hozzám.
- Nem, én köszönöm – ölelt vissza. – Ha te nem lennél akkor Jasper nem lenne ilyen vidám.
- És mi az alkalom? – kérdeztem vidáman.
- Az iskolai bál és Nessie partija. – Elkomorultam, ahogy eszembe jutott a babám. A babám, akiről még csak nem is tudtam, egy lény ki nem élhetett. És egy élet, ami nem valósult meg. Könnyek szöktek a szememben az emlékektől. Lehetet, volna egy saját kisbabám, akit szerethetnék és vigyáznék rá. De az apja nem csak őt ölte, meg hanem engem is majd nem egy másik világba jutatott.
- Alice sajnálom. Elfelejtettem, hogy még nem heverted ki az elvesztését – vágott bűnbánó arcot Bella, még jobban magához ölelt.
- Semmi gond már túl vagyok rajta.
- Ne rejtsd el az érzéseidet, hidd el, tudom mit érzel és amúgy is egy ilyen családban nincsenek titkok – a végén elnevette magát. Megmosolyogtam, és hálásan néztem rá, amiért megpróbál jobbkedvre deríteni.
- Tudom, de ez akkor sem ugyan az, mint ami veled történt – csúsztam ki az öleléséből a földre. Ismét sírtam, hanem tudnám, hogy lehetetlen akkor azt hinném, hogy nekem sosem apadnak el a könnyeim.
- Tudod mit akartak a többiek tenni Nessievel mikor még csak egy szörnyetegnek, hitték nem? Ugyan azt éreztem akkor, mint te most Nicolas iránt. És ne félj idővel Jasper is hozzászokik a gondolathoz, hogy többet érzel Nicolas iránt mint egyszerű barátság.
- De neked még is olyan könnyű Bella. Az életed tökéletes, van egy férjed, aki szeret és istenit, ott a lányod a világ legaranyosabb kistündérkéje. És még egy szerető családod is van kik ölni, tudnának érted. Jasper meg sose fog megbocsátani a tetteim miatt. S nem is kérem ez az én bűnöm, hát elkel viselnem.
- Én is ilyen voltam emberként Alice mint te. Csak nekem nem Nicolas volt, hanem Jacob. Edward még rosszabbul fogadta a hírt, hogy nem csak őt szeretem. Volt idő mikor egy kézzel meg tudta volna fojtani Jake-t de, látod mi lett a végén. Olyanok egymásnak, mint két testvér. Se vele, se nélküle páros.
- De te vámpír lettél így a szerelmed Jacob iránt átváltozott veled együtt szeretetté még akkor is csak a szeretet beszélt belőled, mikor rá akartál támadni – elnevette magát újra. Régi emlékek jutottak eszébe, de kezdtem megérteni mire is célzott mind végig. Ha Jasper valóban szeret, akkor a történtek ellenére is elfogadja az érzéseimet, és tiszteletben tartja őket. És belenyugszik, hogy amint én is vámpír leszek csak ő fog létezni számomra. Vagy lehet, hogy már csak ő létezik?

- Na mi lesz, már térj magadhoz – pofozgatott gyengén Nick. – Nem akartam ilyen nagyot ütni bocs. De nem mozdultál, és nem tudtam mi a bajod. Most pedig állj neki az írásnak.
- Oké… - elvettem tőle a papírt és a tollat majd mindent leírtam, amit mondott.
- Most pedig olvasd fel!
- Bella és Jasper…

Kedves Cullen család!

Jasper, szerelmem az előző levelet, amit kaptál nem én írtam, hanem Lionel. Jól vagyok a körülményekhez képest és Nicolas sem bántott… még. Szeretlek és mindig is szeretni foglak, még ha a múltban annyi mindent elkövettem ellened.
Bella, a legjobb barátnő vagy, kit csak kívánhat magának az ember. Edward, vigyázatok Nessie-re és ne hagyd, hogy bárki valamilyen őrültséget tegyen.
Többiek, titeket is nagyon szeretlek! És nagyon sajnálom, hogy nem ismerhettelek meg bennetek jobban.
Jasper még valami… gyere egy hét múlva kedden este tíz órára, La Push-ba a tenger partra. Jacobék kérdezni fogják, hogy mit keresel ott te csak annyit, mondj, hogy arra jártál. Renesmee-t is vidd magaddal akkor nem fognak gyanút fogni. Majd hagyd ott Jacobnál és a többieknél Nessie-t. Menj el a sziklákhoz, és ott fuss az erdő irányában. Ott foglak várni, de kérlek, egyedül gyere, mert különben Lionel és a többi vámpír meg fognak ölni velem együtt. Szeretlek öröké!

- Remek kislány, tudsz te, ha akarsz. Ezt most szépen feladjuk a kedves barátainknak és reménykedhetsz, hogy még utoljára láthatod a vérszívódat. – Szájon csókolt még utoljára s behívta Lionelt. – Most pedig aludj, holnap sok dolgod lesz hercegnő – nevetet gúnyosan fel a férfi és helyet foglalt a fotelben ahonnan nem régiben, felállították.

A vérszomjas szőke herceg - 11. fejezet

11. Gyilkos


Emmett

Szörnyű nézni, ahogy testvérem egyre jobban „esik” darabokra. Alice hol vagy? Hiányzol az egész családnak és főleg Jaspernek.
Rám jutott az a feladat, hogy Richard Brandonnal közöljem a hírt, mi szerint lánya három hete nem nálunk tartózkodik. Mindenki Jasperrel foglalkozik és ez foglya elkergetni otthonról. Na legyünk túl rajta – mondtam magamnak biztatás kép s bekopogtam a már kastély szerű ház ajtaján. Nem telt el egy perc és egy ötvenes éveiben járó összes férfi nyitott ajtót.
- Igen, kit keres?
- Jó estét, Emmett Cullen vagyok. Richard Brandonhoz jöttem.
- Én vagyok Richard, miben segíthetek?
- Ezt inkább oda bent beszéljük meg. – Jobban kitárta a bejárati ajtót majd félre állva beengedet. Akárcsak kívülről belülről is gyönyörű volt a ház. De még sem Alice-hez illő. Elém sétálva mutatni kezdte az utat, lépcső felé vettük az irányt. A falon különböző festmények voltak mindenféle méretben és néhány helyen egy-egy családi fénykép. Ezeket jobban megnézve feltűnt az a furcsaság, hogy Alice egyik szülőjére se hasonlít igazán. Fent az első ajtónál megállt majd elővett egy kulcscsomót és kinyitotta.
- Foglaljon helyet – szólt már az íróasztala mögül.
- Köszönöm, de nem akarom feltartani.
- Nem tart fel, miben állhatok szolgálatára Mr. Cullen?
- A lányáról lenne szó… - vágott a szavamba egyszerre.
- A lányomról? Mi történt Cynthia-val? – állt fel a székéből idegesen.
- Nyugodjon meg uram, Alice-ről van szó.
- Bocsánat, azt hittem Cynthia-val történt valami. Tudja, már régen nem láttam és nem is hallottam róla semmit.
- Meg értem, de most fontosabb dolog is van, mint Cynthia… - sóhajtottam. Szegény lány, az apjával él, aki nem is törődik vele csak a kisebbik lányával.
- Akkor mi van azzal a semmire kelővel?
- Már elnézést de, hogy beszélhet így a saját lányával? – kezdtem dühös lenni. Ez a férfi semmit se tud a lányáról, és amint látszik, nem aggódik érte.
- Ahhoz magának semmi köze Mr. Cullen. Inkább mondja mit követet el az a fruska, hogy ki tudjam fizetni a károkat. – Ült vissza a székébe majd elővett egy csekkfüzetet.
- Észre se vette, hogy nincs itthon a lánya?
- Nem, csak pár órája értem haza Londonból. Miért kérdi?
- Semmi, nem érdekes. Sajnálom Mr. Brandon, hogy raboltam a drága idejét – azzal felálltam a székből és kisétáltam a szobából. Hogy lehetséges az, hogy egy olyan angyali teremténynek, mint elveszet hugicám ilyen apja legyen?
- Várjon Mr. Cullen sajnálom, ami történt. Kérem, jöjjön vissza és avason be a részletekbe.
- Tudja, mit nem kertelek tovább. Alice férjhez ment egy korcshoz név szerint Nicolas Ironheart-hez és lassan három hete nem hallottunk a lányáról semmit – köptem oda neki dühösen, majd becsaptam a bejárati ajtót. – Kellemes estét!
Futni kezdtem, minden erőmet összeszedve a futásnak éltem most. Jobb lesz, ha az itt történtekről nem számolok be a többieknek. Edwardot pedig megkérem, hogy ne áruljon el semmit, mert tuti nem tudom most elrejteni előle a gondolataimat. Otthon mindenki a nappaliba várt, megpróbáltam jó arcot vágni hozzá de észre vették, hogy valami nincs rendben.
- Mi történt Emmett? – kérdezte egyből Carlisle.
- Ne haragudjatok, de nem vagyok olyan állapotban, hogy nyugodtan mindent elmondjak. Inkább kérdezzétek meg Edwardot. – majd elindultam a hátsó ajtó felé, ami az erdőre néz. Muszáj kiszelőztetnem a fejem, nem sokon múlt, hogy a düh miatt neki ugrottam a fickónak.

Jasper

Nem nagyon érzékeltem a külvilágot, de mikor fivérem haza ért egy kicsi kíváncsiság ott lapult bennem, hogy vajon szerelmem apja hogyan fogadta a hírt.
- Mi történt Edward? – kérdezte aggódva Rosalie.
- Richard Brandon tiszteletlenül beszélt Alice-ről ezért Emmett elvesztette a türelmét és majd nem neki támadott a férfinek. Csak az állította meg, hogy tudta ezzel apánk részéről a tisztelet megszűnt volna és neked sem akart fájdalmat okozni Rose. – a mondat első részét hallottam csak meg. Éreztem, hogy a düh kezd körül ölelni. Felugrottam a kannapéról és követve Emmettet a Seattle felé vettem utamat.
Itt vagyok most Alice apjának irodájában. Alig van egy kép a családjáról, és ami van, azon sincs rajta Alice. A dühöm egyre jobban kezdet fokozódni s már ott tartottam, hogy szétverem az egész irodaházat és utána felhívva Richardot közölném vele, hogy a lánya szeretője vagyok. Egy vámpír, aki remekül ért a harchoz és hiába vagyok vegetáriánus most az egyszer kivételt, fogok tenni. Mire feleszméltem, már a kezemben volt a mobilom és körülöttem minden össze volt törve. A bútorok porrá zúzva, a falakon lyukak díszlettek. Kinéztem az ablakon, ami épp maradt és láttam, hogy vagy négy rendőrautó áll a bejáratnál. Tudtam itt az idő az utolsó feladat elvégzéséhez. Még régebben megnéztem szerelmem telefonjában a telefonszámot, és most vámpírgyorsasággal bepötyögtem a számokat. Nem akartam, hogy észre vegyenek a zsaruk, ha feljönnének, már ha ez lehetséges. Elindultam az épület másik felébe, ami egy zsákutcára nézet. Kirohanva az ablakon átugrottam a szemben lévő épületre, majd az épület tűzlépcsőjén lefutva a Brandon ház felé vettem az irányt. Mikor oda értem a házhoz megnyomtam a zöld gombot és vártam, hogy a fickó felvegye. A harmadik csörgés után Richard álmosan szólt bele a telefonba.
- Igen?
- Mr. Brandon, jó estét. Jasper Hale vagyok.
- Miben segíthetek… hajnali négykor Mr. Hale?
- Itt vagyok az ablaka alatt, de ha csak egy mozdulatot is tesz, megölöm. Azért jöttem, hogy néhány fontos dologba beavassam Mr. Brandon. A lánya szeretője voltam, amíg meg nem csalt azzal a korccsal.
- De hát, hogy… hisz erről sose beszélt Cynthia – nem tudtam tovább bírni. Eldobtam a telefont és felmásztam a tölgyfán, ami Alice ablakától ér el idáig, majd megérkezve az erkélyen, az ajtón szépen belépve a szobába.
- Jó estét ismét Mr. Brandon – mosolyogtam rá, de a düh és a vámpír beszélt belőlem. – Ha még egyszer elfelejti Alice-t akkor nem állók jót magamért.
- Mi-mit akar? – kérdezte remegve. Ez csak még nagyobb örömmel lepet el. Felkacagtam, és helyet foglaltam az egyik bőrfotelben a szóba közepén.
- Nos magától semmit, csak azért jöttem, hogy elmondjam magának az igazat.
- Az igazat? Miféle igazságot akar maga elmondani nekem?
- Inkább elkezdem az elejéről, úgy talán megérti még maga is egy semmire kelő ember fajzat, aki nem érdemli meg az életet.
- Mikor a családommal visszatértünk Forks-ba akkor ismertem meg a lányát Alice-t. Már az első alkalomkor mikor megláttam bele, szerettem. Ez az érzés a napok múlásával egyre jobban kezdet nőni bennem, míg Alice be nem vallotta, hogy ő is ugyan így érez irántam. Egyre többször találkoztunk a testvéreim és a szüleim is, megszerették. Még ha ő nem is ismerte őket igazán. Egyik nap írtam neki egy levelet, hogy találkozzunk este kilenckor az erdő szélén. A történet itt kezdődik el. Amikor megláttam, oda siettem hozzá és szerelmes csókban forrtunk össze. De egy ismeretlen személy is volt ott akkor az erdőben, ezért megragadtam és a házunkig kezdtem vele futni.
- Ez mind szép és jó de kicsoda maga? – vágott a szavamba.
- Jasper Hale vagyok. Húsz éves és Carlisle Cullen a nevelő apám…
- Dr. Carlisle Cullen? Sokat hallottam már róla, mindig olyan különleges a kisugárzása és a bőre, szeme színe is.
- Ne vágjon közbe Mr. Brandon. Szóval Carlisle a nevelő apám de inkább már az apám. A lányát mindennél és mindenkinél még a családomnál is jobban szeretem. Épp ezért eltűnése előtt egy nappal megkértem a kezét és ő igent mondott.
- Micsoda? Maga megkérte a lányom kezét, aki még csak tizenhét éves?
- Igen így van uram. De higgye el nem ez lesz a legnagyobb gondja, ha befejezem a mondandómat. A lányát Nicolas Ironheart rabolta el, akinek az apjával maga jóban van, információim szerint. Ezért meg kell ölnöm magát.
- Várjon, az nem lehet, nekem családom van. Én nem követtem el maga ellen semmit.
- Ó de hogy is nem. Tudja uram én egy vámpír vagyok – megrettent és összezavarodott. Remek pont ezt akartam elérni. – De nem az emberölő fajta, bár ebben az esetben ellent mondok apám tanításának, és újra megkóstolom az emberi vért. A családom és én mind vegetáriánusok vagyunk, csak állati véren élünk ezért élhetünk az emberek közt. Mint mondtam maga miatt, eltaszítom apám fáradozásának gyümölcsét és elengedem a bennem élő szörnyeteget. – Érzései összezavarodtak, aggódott Alice miatt, hogy hagyta mind ezt megtörténi. De első sorban a saját mocskos életét féltette. Itt lett elegem és szabadjára engedve vámpír énemet rátámadtam a férfire.
Éles fogaim nem kímélve a bőrt szabta szét cafatokra. A vörös folyadék kibuggyant a helyéről bemocskolva nyugodt lelkemet és apám fáradozását irántam. Az emberi vér édes íze nektárként folyt a torkomba csillapítva ezzel szomjamat. Minden cseppet kiszívva az élettelen testből hajoltam fel és megtörölve a számat fordultam meg. Egy hatalmas tükör volt a másik oldalon. Az alak, aki visszanézet rám nem hasonlított rám. A szemei fekete és vörös színben néztek rám, száján egy gonosz vigyor lapult és testtartása is egy gyilkosé volt. De még is ez én voltam. Egy gyilkos vagyok, aki megölte szerelme apját és elárulta a családját. Nincs értelem többet Cullennek mondanom magam. Nem vagyok méltó, hogy a Cullen család közt éljek, mint Jasper Hale. Alice remélem egyszer mind, ezért megbocsátasz nekem, és engedni fogod, hogy újra őszintén és tiszta szívemből szeresselek téged. Még ha nekem nincs is szívem, mint kiderült.
- Szerelmem ne a félj megyek érted, és megmentelek – kiugrottam az ablakon és terv nélkül Alice Cullen keresésére indultam, hogy újra mellettem tudhassam.

A vérszomjas szőke herceg - 10. fejezet

10. Elraboltak... elraboltak!

Jasper

Igent mondott, biztos csak álmodok. Pedig egy vámpír nem tud álmodni… akkor pedig ez a pokol vagy hírtelen beállított egy idegen vámpír és elkábított mindenkit. Ez nem lehetséges, hogy életem szerelme aki, hold a sötét egemen, az angyal, aki begyógyítva törött szívemet hozz rám megbocsátást és nyitja ki nekem a Mennyek kapuját. Ahol elfoglalva kiérdemelt helyét néz rám kérlelően zöld íriszével és ajkai között kiszökdécselő szavakat hozzám címezve hív maga mellé az Angyalok hercegnője.

Egyre többet kezdet mocorogni mellettem Alice, míg végül fel nem ébredt.
- Jó reggel szerelmem! – csókoltam meg homlokát.
- Reggelt… - ásított, majd megtörölve szemét egy hatalmas mosollyal köszöntött.
- Hogy aludtál?
- Jól, de volt egy furcsa álmom - kezdet neki.
- Mi volt az?
- Hát, hogy is kezdjem…
- Talán az elején – de érzéseiből már ki találtam, hogy miről is álmodott.
- Na jó megpróbálom. Az volt, hogy miután visszajöttünk a házba te meg kérted a…
- Meg kértem a kezed – vágtam a szavába.
- Szóval még is csak megtörtént? – kérdezte pirulva.
- Meg, és még vagy százszor megtenném újra és újra. – Szemei csillogtak az örömtől és a meghatottságtól. Lassan közelítettem felé, először lágyan puszikat hintettem szájára majd rátapadva falni kezdtem az ajkát. Haját eltűrve a nyakát kezdtem végig csókolni…

Végre újra szabad vagyok. Jasper többet nem tud visszatuszkolni a „cellámba”. Ez az édes mámorító illat, olyan rég kóstoltam már vért és most itt van alig pár centire. Beleszagolok az emberlány nyakába s jól „lakva” a tudattal, hogy méreggel teli fogaim egy szempillantás alatt hatolnának bele a vékony bőrbe, megsebezve a nyaki ütőeret már is számba folyna az éltető ital.

Alice

Hirtelen kővé dermedt és nem mozdult. Felnéztem, tekintetét kerestem de szemei feketébb voltak, mint a legkomorabb és legsötétebb éjszaka. Torkából vad morgás tört elő majd újra nyakamat kezdte csókolgatni. Valamit suttogott de olyan gyorsasággal és halkan, mint mikor testvéreivel beszél, és nem akarja, hogy megtudjam miről is. Éles fogak súrolták végig a bőrömet. Megijedtem, Jasper elvesztette az irányítást. Jutott el az agyamig, sikítani akartam, de akkor a mellettünk lévő plafonig húzódó ablak betört és egy farkas jelent meg a szobába. Nem értettem, hogy Edwardék miért nem jönnek már? Meg voltam rémülve, a vérfarkasban megismertem Nicolast ezért félelmem most nem Jasper miatt volt, aki bármelyik pillanatban eltörve nyakam lakmározni kezd. Ha nem Nick miatt, farkas énjében nem olyan, mint Jacob vagy a többi quileute. Nem halja meg „testvérei” gondolatát csak a vámpírokét. És ebben a formájában 500 méteres körzetébe kerül egy vámpír akkor kikapcsolva mindent csak a gyilkolásnak él. De most még is teljesen emberi és szemei sírnak a bocsánatomért.
Minden felgyorsult, Jasper visszanyerte az irányítást és leugrott rólam bár még így is nehezen bírta kontrolálni magát. Térdre rogyott és fejét két keze közé fogva kiabálni kezdet valamit, az ajtó kivágódót és valaki belépet rajta… De ekkor én már az emberi alakban lévő Nick-nél voltam. Minden olyan gyorsan történt. És én csak néztem előre, mint akinek hiányzik az épp elméje.
- Oliver siess, nem érünk rá pihenni! – Hallottam Nicolas hangját, ahogy valakire rá kiabál. – Bár melyik pillanatban észrevehetik, hogy eltűnt Alice…
- De még is hogy sikerült elhoznod?
- Később Oliver, most fontosabb dolgunk van. El kell vinnünk Alice-t a rejtekhelyre.


Jasper


Négy nap, ennyi telt el Alice eltűnése óta. Már minden létező helyet felkutatunk, Rosalie és Emmett mindjárt haza érnek Európából. Nem tudom mi történt mikor eltűnt, de idegen vámpír szagot és Nicolas-t lehetett érezni utána a szobában. Hogy történhetett mind ez? Alice szerelmem merre vagy? Miért pont akkor vesztettem el a kontrolt? Hol vagy? Üvöltöttem fel gondolatban. Tudom, hogy élsz… nem halhattál, meg mert akkor már én se léteznék. Bár így se létezek, nélküled az életem már nem ér semmit.
- Jasper megtaláljuk és még megfogja bánni aki elrabolta! – biztatott Edward. Hát persze ő mindent hallott. Bocsáss meg, nem akartalak ezzel is fárasztani.
- Nem fárasztasz, a testvérem vagy.
- De mi lesz Bellaval és Renesmee-vel? A kicsi egyszer sem mosolygót, és Bella is szomorú Alice miatt.
- Tudom Jazz, bármit megtennék csak, hogy újra láthatnám nevetni a kislányomat.
- Nehéz most neked, érzem. Ez is az én hibám.
- Ne emészd magad…
Itt befejeződött a beszélgetésünk. Mind ketten csendben vártuk, hogy valami történjen, mert érezni lehetet a levegőben.

Alice

- Hol… hol vagyok? - kérdeztem akadozva, mert a torkom kiszáradt.
- Csak, hogy felébredtél Csipkerózsikám – hajolt az arcomba Nicolas és megcsókolt. De olyan erősen, mint akkor azon a napon.
- Mit akarsz Nick? Miért hoztál ide? Egyáltalán hol vagyok? És miért legfőbb kép miért vagyok egy székhez kötözve? – lövelltem felé kérdés áradatomat miközben rángatózni kezdtem, hogy kiszabaduljak a kötél erős szorításából.
- Mindent a maga idejében kedvesem. Előbb meg kell tudnom valamit!
- Semmit se mondok neked Nicolas, mind egy mit kérdezel.
- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Ezért kitaláltam egy tervet.
- Tervet? Még is milyen tervet?
- Nem akartam még elmondani neked, de ha ennyi kíváncsi vagy... – a szemeivel fel tudott volna falni és ijesztőek voltak. Körül néztem, a helység ahol voltunk egy raktár épület lehetett régen pont jó hely, hogy Cullenék ne találjanak meg. A pánik úrrá lett rajtam és segítségért kezdtem kiáltozni.
- Ha még egyszer megszólalsz holtan, talál rád a Nagy szerelmed. – fenyegetett meg. Elsétált az asztalig, ami előttem volt és egy kendőt vett fel a kupacból.
- Így, szépen csendben maradsz. S végig hallgatod mit találtam ki. Ha csak egyszer is szökni próbálsz, esetleg nem értesz velem egyet, akkor többé nem látod a vérszívódat! – Nagyot nyeltem, majd meghúzva magam figyeltem elrablom mozdulatait.
Visszasétált az asztalhoz, majd hanyagul neki támaszkodott, kezeit összefonta csupasz mellkasa előtt.
- Tudod én, mindig szerettelek téged attól a naptól kezdve, mikor először találkoztunk. De sose értettem, hogy te miért nem viszonyulsz így irányomba. Egészen addig a napig, míg a vérszívók be nem tették a lábukat Forks-ba. Onnantól kezdve kezdtem rájönni, miért nem érdekellek. Igaz te mindig is a titokzatos fiúkra buktál de, hogy pont a fajtám ellenségével kezdjél ki… ez nekem is sok volt. Elhatároztam, hogy akár akaratod ellenére is, de egyszer az enyém leszel! – Odajött hozzám és arcomat két keze közé fogta, hogy a szemébe tudjak nézni. – Szóval kitaláltam azt a remek kis tervet, hogy életben hagylak és nem foglak bántani. De cserébe szakítanod kell a drága Jasper Hale-lel és a drága családjával is, meg kell szakítanod a kapcsolatot. – Köpni, nyelni nem tudtam. Hogy képes ilyenre vetekedni Nicolas? A könnyeim folyni kezdtek és éreztem, már semmi sem fogja tudni megállítani őket.
- Na ne sírj, talán ennyire nem tetszik az ötletem? – nem csináltam semmit csak hagytam, hogy a könnyeim végig folyjanak az arcomon, és a kendőbe véget érjen rövid életüknek útja.

Jasper

A napok teltek, de Alice-ről semmi hír. Kivéve egy levél, ami tőle érkezet. Most is ezt gyűrögetem, és hiába olvastam át vagy ezerszer, mindig ugyan az van leírva benne.


Jasper!

Sajnálom, de nem szeretlek, nem is szerettelek soha. Az igaz szerelmem mindig is Nicolas volt. Kérlek, ne keres! Boldog vagyok mellette és megkérte a kezem, amire természetesen igent mondtam. Ég veled, és mond meg Bellaéknak, hogy jó helyem van, itt ahol vagyok. S legyenek boldogok. Te pedig keres egy másik lányt aki nem csap be és aki mellett boldog lehetsz amíg élsz.

Alice Ironheart



Nem hiszem, hogy ezt Alice írta. Ő nem lehetet az, hiába a kézírás az övé. De akkor sem nyugodhatok bele, hogy életem szerelme így eldobna magától ráadásul azért a rühes korcsért.
- Bár hol vagy Alice én megtalállak és kiderítem mi is történt! – mondtam ki hangosan, majd utoljára kinéztem az erdőbe hát, ha megjelenik de most is csak a sötétség. Akár a lelkem, újra csak a komor vak sötétség. A hold eltűnt, a csillagok se ragyognak és az Angyalok hercegnőjének is nyoma veszet.

A vérszomjas szőke herceg - 9. fejezet

9. Vallomások

Alice

Ismét elaludtam, remek az egész életemet végig alszom. Hangos kiabálásra lettem figyelmes, ami valószínűleg a földszintről jöhetett. Kíváncsiság eluralkodott rajtam és amilyen halkan csak tudtam kiosontam az ajtón s a lépcső felé vettem az irányt. Csak Esmet láttam amint a kis lánnyal játszik a többiek látótávolságon kívül voltak. Renesmee meglátott és elkezdet hangosan kacagni, integettem neki majd mutatóujjamat számra helyezve, jeleztem neki, hogy maradjon csöndben. Esme is észre vett, de úgy tett, mint ha nem is lennék ott s tovább játszott Nessie-vel.

Pár lépcsőfokot lejjebb mentem és így már mindenkit láttam. A kiabálás egyre hangosabb lett.
- Miért engedted haza? – hallottam Carlisle.
- Azt mondta, hogy valami dolga van. Miből gondolhattam volna, hogy azzal a korccsal találkozik? Tudtommal nem én vagyok a gondolatolvasó. – mordult fel hercegem.
Szóval rajtam veszekszenek, jobban mondva miattam. Pedig én pont ezt nem akartam, hogy miattam veszekedjenek. Bűntudatom lett és összezavarodtam.
Miért történik mindig ez velem? Mindennek én vagyok az oka, pedig azt se tudom mi történt…
- Jasper, te is tudod jól, hogy Edward nem tehet semmiről. – szólalt meg Rose.
- Most minek véded? Te is jól tudod, hogy mindannyiunk közül ő meg tudta volna akadályozni, hogy mind ez ne történjen meg!
Elképedve néztem, hogy Jasper most mennyire más. Nem ugyan az volt, akit én ismertem. Pont olyan volt, mint az egyik álmomban…
- Alice, felébredtél? – kérdezte Bella, de már mellettem állt a lépcsőn. A vér is megfagyott bennem egy pillanatra, amikor rá rakta a kezét a vállamra. Mindenki a lépcső felé nézet, Jasper szemeiben mérhetetlen fájdalmat láttam.
- Igen.
- Mindent hallottál?- Azt hiszem, de mire volt jó ez a kiabálás? –fordultam hercegem felé. A lépcsőhöz sétált majd felnézet rám. Csak néztük egymást, és nem törődtünk mással. Valami különös kapocs alakult ki köztünk. Az óra mutató körbe járta az időt de ez sem érdekelt. Csak az, számított, hogy újra elvesszek tekintetébe, Ő létezik számomra, senki más. De mint minden jónak ennek is vége szakadt. Elindult a kannapétól s út közbe karjai közé kapva felvitt az emeletre. Hirtelen a saját szobájában találtam magam, amiben most egy gyönyörű hófehér színben pompázó francia ágy volt. Csodálkozva néztem rá, mire ő csak bólintott egyet és megcsókolt. (Írói megjegyzés: A történet egy része itt most szünetelni fog az, hogy mi is történt a hálószobában, körülbelül a 12-14. rész körül kiderül. De most a sztori ugrik fél évet, ha nem többet, remélem nem gond.)


Jasper

Ha lehetséges az, hogy valaki kétszer legyen szerelmes ugyan abba a lányba akkor velem megtörtént. Alice teljesen kifordult fél év alatt önmagából de természetesen jó irányba, és ezzel engem is magával húzott. Igaz családom felé néha még mindig a komor semmit mondó énemet mutatom, de mikor Angyalom velem van akkor a mennyekben, érzem magam. Most is itt fekszünk a folyóparton egy fa árnyékában.
- Hiányoztál… - hajtotta fel fejét mellkasomról, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Te is, de csak két napig voltam távol.
- Tudom, de nekem az egy örökkévalóság.
- Ne kezd megint! Megígértem, ha már eléggé készen leszel rá, akkor átváltoztatlak – csókot leheltem fejére és tovább simogattam a vállát ahol az a korcs, megsebezte.
Mindössze hat hónap telt el az óta a szörnyű tett óta, de a mai napig, amikor csak ránézek Alice vállára ahol egy mély karmolás nyomnak a hege, árulkodik…
- Jasper, hahó!
- Bocs, csak elgondolkoztam.
- Megint Nick-en igaz?
- Hogy bírsz azok után megbocsátani neki? Mi lett volna, ha mondjuk, átváltozik vagy rosszabb? Arra nem is gondoltál, hogy akár ott megölhetett volna?
- Jazz, nem történt semmi szóval ne rágd tovább magad.
- De hát… - szavamba vágott, ismét.
- Semmi, de hát… Felejtsük el a múltat örökre, és a jelennel foglalkozzunk. Vagy azt akarod, hogy mérges legyek? – nézet rám fenyegetőző szemekkel.
- Nem – adtam meg magam végül.
- Akkor csókolj meg! – ezzel már nem ellenkeztem és eleget adva kérésének megcsókoltam.
Edwarddal sokat beszélgettünk, és amiben csak tudott mindig segített nekem. De azt sehogy sem értette, hogy miként bírom ki Alice mellett anélkül, hogy kárt tegyek benne. Mikor neki szinte a kínok kínját kellett elviselnie Bella közelébe, hogy ne támadjon rá. Én magam se értem de egyáltalán nem zavar, hogy ilyen téren is más vagyok, mint fivérem.

- Mennünk kéne… - javasoltam, mivel már sötétedni kezdet.
- Még ne menjünk, olyan szép ma a naplemente.
- Nálad nem szebb hercegnőm. – Köré fontam karjaimat, majd így néztük végig a nap lemenő sugarainak harcát az éjszakával, hogy ők pedig még ragyogni akarnak az égen még egy kis fényt hozva az emberek és vámpírok világába. De mint mindig ma is a nap vesztett, de „hallom” amint magában kacag, hogy pár óra múlva ismét előbúj rejtek helyéről fényességgel borítva be, az éget.
- Már is elaludtál? – Nevettem el magam halkan – mondtam, hogy induljunk.
- Nem alszok, csak pihentettem a szemem.
- Az nem számít – kimászott az ölemből, míg felkeltem a földről majd, mint egy kiscica könyörgő szemekkel nézet rám, hogy hagyjam tovább aludni. – Gyere te álmos kiscica, menjünk haza. – Utoljára megpusziltam a homlokát s futni kezdtem vele hazáig.

- Mikor aludt el? –kérdezte Esme mikor, lefektettem a nappaliban lévő kannapén.
- Mielőtt elindultunk, de megint arról a korcsról álmodik.
- Nyugodj meg, Jacob volt ma itt és mondta, hogy mi óta megtudták mit is tett Nicolas és kitaszították a falkából nem látták sehol sem. – Próbált nyugtatni, de ez sem segített. Az az őrült korcs nem elég, hogy megerőszakolta Alice-t de kis híján megölte. Igaz erre csak akkor jöttünk mikor Alice végre felfogta, hogy mit is tett vele Nicolas. Szörnyű idők jártak akkoriban és még ráadásul meg is bocsátott neki a szerelmem.
- Jó befejeztem, Alice-nek is megígértem, hogy többet nem eszméztem magam.
- Na látod, ő is örülne neki, ha abba hagynád végre. – Egy takarót terített törékeny testére Bella, amit most hozott le az emeletről. – És elmondtad már neki?
- Nem, akartam de nem volt olyan a hangulat.
- Mikor mondod el neki akkor? Már két hete tervezed, de sose cselekszel.
- Jól van, de megint szóba hozta, hogy ő csak egy ember… El se tudod képzelni mennyire, hasonlít rád hugicám – nevettem fel.
- Remek, most ezt hallgathatom életem végéig.
- Akkor sokáig fogod Kedvesem – ölelte át Bellat hátulról Edward. Már mindenki a nappaliban volt és együtt nevetett mindenki, ahogy visszagondoltunk a régi időkre. A nevetésre felébredt Alice és nem értette, miért van mindenki körülötte, és miért nevetnek.
- Mi ilyen vicces? – dörzsölte meg szemét, hogy jobban lásson.
- Semmi édes.
- De én tudni akarom – sértődőt meg.
- Mi megyünk is akkor – szólt fel Edward. Kösz, hogy megint nincs magánéletem. Üzentem neki gondolatba, majd megvártam, míg mindenki kiment és neki kezdtem a mondandómnak.
- Alice mondanom kell valamit – láttam, hogy megijedt ezért leültem mellé, és simogatni kezdtem a hátát.
- Igen? Talán már nem szeretsz? – kezdett szipogni. Szegény, nem akartam ennyire rá ijeszteni.
- De hogy is nem. Mindennél és mindenkinél jobban szeretlek.
- Csak…
- Nincs semmi csak. Ez az igazság!
- Akkor még is mi az, amit mondanod kell? A többiek miért mentek ki?
- Hé, hé nyugalom. Azt akarom elmondani – türelmetlenül nézet rám. Elővettem a zsebemből a kis ezüst dobozt, majd elé térdeltem. A szemei könnybe lábadtak mikor rájött mit is akarok most csinálni.
- Igen! – remek, még egy gondolatolvasó van a családban. Azért még feltettem a kérdést.
- Mary Alice Brandon leszel a feleségem? – a nyakamba ugrott és elborulva a földön kezdet csókolni ott ahol ért.

A vérszomjas szőke herceg - 8. fejezet

Köszönjétek a részt prücskömnek!! xD

8. Első látomás

Alice


Kevesebb, mint egy hét telt el a találkozásunk óta. Ebből két napot átaludtam kisebb ébrenléttel megszakítva és mióta felébredtem rendesen az óta sose maradtam egyedül. De várjunk csak, nekem van egy apám, aki biztos halálra aggódja magát és már az FBI-t is kihívta.
- Milyen nap van ma? – néztem fel szerelmemre.
Jobban bele bújtam az ölelésébe és elhelyezkedtem a kényelmes ágyán. Bellát és Edwardot már majd nem egy napja nem láttam, Esme, Emmett, Carlisle óránként egymást váltogatva nyitnak be Jasper szobájába megnézni, egyben vagyok még. Rosalie-t se láttam de, szerintem ő direkt kerül engem. A kicsi tündérkét meg nem engedik a közelembe, mert nem akarják, hogy megijesszen. Már hogy tudna megijeszteni egy ilyen kis tünemény?
- Szerda, kicsim – csókolta meg a homlokom.
- Szerda? – ijedtem meg. Ha ma szerda van és körülbelül olyan délután öt óra – a sötétségből következtetve. Akkor lekéstem a találkozott Nicholassal. – mennem kell.
Kibújtam karjai közül és a kölcsön kapott ruhámat kezdtem keresni. Hálóingben még sem mehetek Nick elé. Körül néztem a szobán és a sarokban egy széken ott volt egy farmer nadrág, kék blúzzal és egy kardigán. Mikor oda akartam értük menni Jasper hátulról átkarolt és nem engedet el.
- Hova, hova? – lehelt a nyakamba.
- Mondtam, mennem kell – a szívem hiába akart kiugrani a helyéről, és lélegezni is elfelejtettem. Nickkel akkor is, muszáj megbeszélnem a dolgokat. – Kérlek Jasper… muszáj mennem.
- Nem! – kérdőn néztem rá. Sose szállnék harcba egy vámpírral és nagyon kedvem se volt megbántani a hercegemet, de ha nem tisztázom mi hamarabb Nickkel és a családjával az ügyet. Akik azt hiszik, hogy egy párt alkotunk…
- Ígérem este mindent, elmagyarázok de, most haza kell érnem tíz percen belül.
Több nem is kellett, elengedet. Gyorsan magamra vettem minden ruhát, míg Jasper illően elfordult majd épp, hogy belebújtam a cipőmbe mikor hátára kapott és kiugrott velem az ablakon. Szememet szorosan összezártam, mindenem a sebesség de egy ájulás a káprázattól most nem jött volna jól. Mikor újra kinyitottam a szemem Jasper szájon csókolt majd eltűnt a szürkületbe. A képzelet mámorából két csengetés s utána egy kopogás a gesztenyefából készült ajtómon.
- Gyere!
A kilincs lenyomódót, az ajtó halk nyikorgással kitárult majd bezárult. Az öreg parketta recseget mikor két cipő végig szántott rajta. Én csak az ágy szélén ültem az ablak felőli oldalán és a lábamat összekulcsolva lóbáltam. Nicholas előbb a karomon húzta végig ujjait, aztán arcomat cirógatta végül ajkaimon simított keresztül. Nem néztem rá, képtelen voltam. Most fogom összetörni a szívét annak az embernek, akit bátyámnak tekintettem, akit mindig szerettem, és azt hiszem még most is szeretek. Hogy lehet az ember ilyen utálatos teremtmény? Csak azért születtünk, hogy másokon keresztül gázolva a magunk igazát tekintsük előny számba. Igaza volt Rosalie-nak amikor azt mondta, hogy mi emberek nem érdemeljük meg az életet.
- Alice… hol voltál? – emelte fel az állam.
- Mit érdekel ez téged? – köptem az arcába.
- Csak mind össze annyira érdekel, hogy tudtommal a csajom vagy! – ettől féltem. Ismét kiabálni kezdet, ritkán hozták ki a sodrából és eddig mindig csak nekem sikerült.
- Nem! Sose voltam… sose leszek a csajod se a tulajdonod! És velem te ne beszélj így.
- Alice, Alice, Alice… - ismételgette egyfolytában a nevem gúnyosan. Ismét a már jól ismert érzés az ijedtség kerített hatalmába. Egyre közeledet, míg száját ajkaimhoz nem préselte és vadul falni kezdte. Könnyeim, mint ha direkt ellenem esküdtek volna, folyni kezdtek még jobban felingerelve ezzel. Vad kacajban tört ki és egy kis morgást is hallatott. Hajamnál fogva felemelt, végig nyalt reszkető számon majd az ágyra dobot. Sokkal előbb megtudtam mi is ő valójában, mint ahogy Jasperék ide költöztek, akkoriban is kicsit féltem tőle. De mindig mondogatta, hogy engem sose bántana. Akkor még is most miért érzem azt, hogy egy vámpíroktól hemzsegő házban sokkal nagyobb biztonságba éreztem magam, mint itt egyedül Nicholassal…
- Nick… ne tedd… kérlek! – könyörögtem akadozva. – Ne változz át!
Könyörgésem süket gazdára talált. Az egész teste remeget a visszafojtott haragtól és az utolsó irántam érzet szeretetétől, ami arra kényszeríthette, hogy ne tegye meg. De nem hallgatott a szíve hangos kiabálására, csak a kínt érezte és a vágyat, hogy miképp törheti darabokra a szívemet. Fölém mászott és kezével, fekete tincseimmel kezdet játszadozni. Lecsukott szemekkel mozdulatlanul tűrtem minden érintését. Remegése alább hagyott s most csak testem bemocskolásával volt elfoglalva…

***

Mind végig eszméletemnél voltam még is úgy érzem magam, mint aki most ébredt egy komából. Könnyeim már nem tudnak folyni, félelmet, sőt semmilyen érzést nem érzek. Vagy még is… de ez az érzés a gyűlölet Nickolas Ironheart irányába és az örökké tartó szerelem Jasper Hale iránt. A fiú ki egy életre rá pecsételte testemre és lelkemre a mocskot most engem figyel fülig érő vigyorral az arcán. Bárcsak tudná, mit érzek most! Bárcsak megtapasztalná ugyan azokat a kínokat, amiket én éltem át fél órája! Bárcsak itt lenne most hőn szeretett hercegem, s szépen elbeszélgetne vele, a kedves családjával egyetembe!
Nicholas felállt az ágyról és leszakított ingje keresésére indult. Míg nem figyelt még jobban magamra húztam a takarómat s halkan elemeltem az éjjeli szekrényről a telefonomat. Mi előtt megfordult volna, behúztam a kezemet paplan alá, elrejtve a készüléket szemei elől. Szerencsémre a fürdő felé vette az irányt így addig volt annyi időm, hogy írjak egy sms-t Jaspernek.

Segíts!

Egy szó, de egy mindent eláruló segélykérő szó. Alig telt el hat perc már öt vámpír volt a szobámba. Jasper, Emmett, Edward, Carlisle és Rosalie… Rosalie?
Kiugrottam az ágyból és szerelmem karjai közé menekültem.
- Hol van az a korcs? – kérdezte felbőszülten Edward. Az ajtó felé mutattam, ami mögött ott „lapult” a tettes.
Az események hihetetlenül gyorsan kezdtek pörögni. Egyik pillanatban még Jasper védő ölelésébe merülve próbálom elfelejteni a történteket, a másikban meg már Rose a köntösömet teríti rám miközben a többiek támadó állásba helyezkednek. Az ajtó lassan nyílni kezd, s már csak egyedül vagyok hátul, míg elől a „családom” készül végezni Nicholassal. Ekkor a szoba forogni kezdet velem és teljesen más időbe találtam magam de a hely ugyan az, maradt. Nick kilép az ajtó mögül… Jasper ráveti magát és…
- Neeee!
A levegő megfagyott, ahogy mindenki. Én, azért mert valami olyasmit láttam, amit eddig még soha, Nicholas azért mert meglátta a vámpírokat. Cullenék meg megszokásból vagy ki tudja…
A bűnös ráeszmélve, hogy szabad utat kapott megpróbált kiosonni, de Emmett két lépéssel utol érte és ingje nyakánál fogva vissza rántotta.
- Mi történt Alice? – eszmélt fel Jasper. Én csak lesütött szemekkel néztem a szőnyeg mintázatát.
- Alice valami oknál fogva látta, hogy megölöd ezt a korcsot – felelt Edward testvére kérdésére.
- Hogy? Az nem lehet! De miért? Hogyan?
- Ezt inkább máskor beszéljük meg, még van itt dolgunk – szólalt meg Rose.
Carlisle oda jött hozzám és karjai közé fogva kiugrott velem az ablakon és futni kezdet.

Valamilyen szinten örültem, hogy végre elhagyhatom a szobámat, de legbelül a szívem egy eldugott pontjában aggódtam a fiatal farkasért.

Egészen a Cullen birtokig vitt Carlisle majd az ajtóba lerakva indult vissza gyerekeihez a szobámba. Bella egyből előjött a házból és szorosan magához vont. Értetlenül néztem ki a fejemből. Miért féltenek ennyire? Az égvilágon nem történt semmi… vagyis azt hiszem.