A vérszomjas szőke herceg - 14. fejezet

14. Az első pofon...

(írói megjegyzés: A 11. fejezettől folytatódik Jasper szemszögéből. Csak az olvassa, aki elfogad egy teljesen más Carlisle-t! Nem fontos rész, de kellett…)


Jasper

Erdő, erdőt követve futottam a semmibe. Célok nélkül elveszve a világban. Csak Alice arca lebeget a szemem előtt valamiféle utat mutatva nekem. Meg álltam egy magas fa alatt, felmásztam a tetejére és egy ágra lepihentem. Muszáj lesz gondolkoznom, mert nem mehet tovább így.

Két nap telt el a gyilkosság óta. Carlisle és a többiek biztos rájöttek, hogy csak én tehetem és már elindultak utánam megkeresni. Vissza kéne fordulnom és vállalva a következményeket beszélnem, kell apámmal. De még is, hogy állhatnék így elé, mikor embert öltem ráadásul szerelmem apját. Elvesztem az elméletekben, hogy melyik út lenne a legjobb. Az idő gyorsan szelte a perceket és az órákat, ismét magába szíva egy újabb napot. A nap már lemenőben volt és én semmire nem jutottam. Lemásztam a fáról és Forks felé indultam. Egyszer túl kell lennem rajta.

Egy szarvas csorda mellett haladtam el. Vadásznom kéne igaz, hogy nem segítene semmit, de legalább megtudnák, hogy megbántam mindent. Kinéztem magamnak egy nagyobb példányt és beleszagoltam a levegőbe. Vérének illata hívogatott magához és én engedve a csábításnak neki iramodtam. Levegőt venni se volt ideje, ledöntöttem a földre és átharapva a nyakát szívni kezdtem a vérét. Undorodtam az izétől mégis csak emberi vért fogyasztottam alig két napja, de legbelül tudtam többet nem ihatok mást csak állat vért.

***

- Mi ütött beléd? – kérdezte dühösen Carlisle. – Nagyot csalódtam benned Jasper.
Lehajtott fejjel ültem a kannapén és hagytam, hogy apám kiadja minden érzését. El akartam menekülni és átkoztam azt a percet mikor úgy döntöttem, hogy haza jövők. És átkoztam a képességemet is. Fájt érezni ugyan azt, amit a többiek éreztek irántam. Csalódást, megvetést, félelmet, és aggódást.
- Bocsánat – ennyit tudtam kipréselni a számon.
Felnéztem az előttem álló férfire, aki apám helyet apám. S aki mindig a mi javunkat nézte és mi voltunk az elsők az életében. Erre jövők én egy semmire kellő utolsó gyilkos és mindent lerombol. Sírni akartam. Már nem maradt semmi, ami életben tartana.
Csend szállt a házra csak Renesmee szívének dobogását lehetett hallani és egy-egy nyugtalan sóhajt.
- Azt hiszed, ezzel minden megoldódik, hogy bocsánatot kérsz? – szakította meg a csöndet Carlisle.
- Nem, de mi mást tehetnék? – keltem ki magamból.
- Carlisle légy szíves hagyd Jaspert. Te is tudod, hogy elborult az agya és nem tudott gondolkozni – állt mellém Rosalie.
- Köszi, Rose, de magamat is megtudom védeni nem kell mellém állni amikor utálod Alice-t! – morogtam rá dühösen.
Besértődve elindult fel felé a szobájába. Mikor felért hangosan bevágta az ajtót. Emmett intézet felém pár kedves szót majd utána ment.
- Mire volt jó ez az egész? Legalább örülhettél volna, hogy valaki még melléd áll – kért számon Carlisle.
- Nem érdekel és te sem érdekelsz! Mindenki másnak meg tudtál bocsátani mikor hibázott csak nekem nem. Beletörődtél mikor Edward pár évig embereket ölt, elnézted Emmett és Rosalie hibázását is. És mikor Esme hibázott akkor tudomást sem vettél róla, mert érezted, hogy többet nem fordul elő. Mindenki megkapta a bocsánatodat és ugyan úgy bíztál bennük! – kiabáltam az arcába.
Esme remegett a sírástól, de könnyeket nem hullatott hisz nekünk nincsenek könnyeink. Bella és Edward mellé ültek és átkarolva nyugtatni próbálták. Gyűlöltem magamat, amiért bele kevertem őket a vitába főleg anyámat de Carlisle nem hagyott más választást. Ránéztem apámra és ekkor égni kezdet az arcom. Az első pofon… amit apámtól kaptam.
- Takarodj a házamból! - Nem kiabált, nem dühöngött és még csak nem is nézet rám szemrehányóan. Egyszerűen csak a szemembe mondta majd oda ment feleségéhez és átkarolva felvitte az emeletre.

Értetlenül néztem ki a fejemből. A képek összemosódtak a hangok eltűntek. És én csak kővé dermedve álltam a nappali közepén az arcomat fogva.
Mit tettem? Megbántottam a családomat és remélhetőleg örökre elvesztettem apámat! – térdre rogytam és hangosan felüvöltöttem. Mindent elrontottam mikor megöltem Alice apját. Hogy lehettem ilyen önző.

- Nem hallottad, amit mondtam? – jött le a lépcsőről. – Most azonnal hagyd el a házamat, és amíg nem térsz, észhez át ne merd lépni a küszöböt.
- Carlisle te sem gondolhatod ezt komolyan! – csattant fel Edward.
- De igen is komolyan gondolom! Ha egy percen belül nem tűnik el én dobom ki!
- Miért csinálod ezt? Mi is követtünk el hibákat mégse üldöztél el.
- Ne, Edward, hagyd! Elmegyek! Így lesz a legjobb mindenkinek – álltam fel a földről és fordultam testvérem felé.
Elsétáltam az ajtóig és még egyszer utoljára belenéztem apám gyűlölettel teli tekintetébe. Nem bírtam pár másodpercig a szemébe nézni, kinyitottam az ajtót és futni kezdtem az erdő felé. Nem tehettem mást, ha Carlisle így akarja, hát akkor legyen így.

Carlisle

- Nézd meg mit csináltál! Elüldözted, most örülhetünk, ha nem csinál semmi örültséget – korholt le a fiam.
Nem mondtam semmit csak az erdőt figyeltem ahol néhány perce eltűnt az egyik gyermekem. Igaza van, Edwardnak én se vagyok jobb Jaspernél. Elüldöztem az egyik fiamat és ki tudja, mikor láthatom viszont. Nem vagyok jó apa, ha ennyin felkapom a vizet, a többiek is követtek el hibát és én mégis megbocsátottam nekik.
- Hol van Jasper bácsi? – kérdezte álmos hangon az unokám Emmett kezei közül.
- Elment… - feleltem szomorúan.
Belém csapott a felismerés. Meg kell találnom mielőtt bármit, csinálna!
- Vigyázatok Esmere! Edward gyere velem – majd eltűntem a szemük elől és az erdőnél vártam Edwardra.
Nem késlekedet, következő pillanatban már ott állt mellettem és engem figyelt. Nem kellett beszélnem ahhoz, hogy elmondjam mi a tervem. Most amúgy is nehezemre esne a beszéd.

Már órák óta futottunk mikor megéreztük végre az illatát. Elfordultunk abba az irányba ahonnan jobban érzékelhető volt az illata, mert az egész úton bármerre fordultunk érezni lehetett, hogy ott járt.

Egy kidőlt fatörzsön ült, fejét térdeire hajtotta és egy ember számára tűnt volna mintha valaki itt hagyott volna az erdőbe egy élethű szobrot. Mozdulatlan volt és levegőt se vett. Tétováztam nem tudtam mit tehetnék, hogy ne bántsam meg még jobban.
- Menj oda hozzá – javasolta Edward. Kérdőn néztem rá, hogy hallja-e a gondolatait erre csak egy aprót bólintott. Lassan indultam el és mikor mellé értem vártam. Nem mertem semmit se csinálni úgy éreztem magam, mint egy öt éves kislány, aki nem mer megszólítani egy idegent.
- Ha azért jöttél, hogy még jobban a földbe tapos, akkor megnyugtatlak… már nem kell – nézet rám fájdalmas képpel. A hangja rekedt volt az elfojtott sírástól és szemei feketék.
- Én nem… nem akartam… - dadogtam összevissza. – Jasper sajnálom, tudom, hogy nem érdemlem a bocsánatodat… és nem is kérem, hogy bocsáss meg, de gyere vissza. Nem miattam, hanem a többiek miatt. – Jasper még mindig nem nézet rám. A távolba figyelt valamit és gondolkozott.
- Nem, egy gyilkos vagyok! Nem engedhetsz egy gyilkost a házadba! – Meglepődtem a mondatán, nem gondolhatja komolyan, hogy ezért kitiltom a házamból.

Jasper

Legbelül örültem, hogy Carlisle eljött és bocsánatot kért, de ez akkor sem mulasztja el a bűntudatomat. A szavai azt sugallták, hogy megbocsát és felejtsünk el minden rosszat. De az érzései nem erről tanúskodtak. Össze volt zavarodva és nem tudta eldönteni melyik lenne az észszerű döntés, ami mindenkinek jó lesz.
- Jasper a fiam vagy! És nem érdekel, hogy megöltél valakit. Ez a tény elveszik a szeretett mellett, amit irántad érzünk. A család tagja vagy egy a Cullenek közül. Nem kérheted tőlem, hogy nézzem végig, ahogy kisétálsz az életünkből – még mindig nem néztem a szemébe. De az érzései is kezdtek meggyőzni.

Néma csend állt be közénk, Edward magunkra hagyott és haza indult. Carlisle még mindig előttem állt és a tekintetemet kereste, de én elfordult ahányszor csak megpróbált a szemembe nézni. Nem láthatja rajtam, hogy bűntudatom amiatt, hogy megszegtem a tanítását.
- Carlisle egyedül hagynál egy kicsit? – néztem a szemébe most először mióta itt van. Nem mondott semmit csak elfutott. Összekavarodtak az érzései és nem értette, hogy miért kérek időt. Megijedt, hogy esetleg még sem megyek haza. A lelke mélyén dühöngött és még több dolgot a fejemhez akart vágni, de a családja miatt nem tette. Igen én már nem tartozok a családhoz, nekem már csak Alice maradt. Az angyalom, aki bármerre lehet és lehet, hogy soha többé nem nézhetek a csillogó szemébe és nem hallhatom édes nevetését.

De ha itt ülök, és azt várom, hogy történjen, valami sosem találom meg őt. Muszáj vissza mennem Cullenékhez és a segítségüket kérnem. Egy újabb álarcot kell felöltenem ahhoz, hogy elérjek utam végső céljához. A boldogsághoz.
Felálltam a fatörzsről és Forks felé vettem az irányt.


Na mint feljebb írtam már ez csak amolyan átvetítő rész volt vagy, hogy mondjam... Nem fontos a történetbe de kellett!

A vérszomjas szőke herceg - 13. fejezet

13. Árulás 2. rész

Jasper

Még egy levél érkezet Alice-től. Nem akartam egyedül kinyitni túlságosan fájna, ha amúgy is összetört szívem most porrá zúzná ez a levél. Megkértem a többieket, hogy nyissák ki előbb, és valamelyikük olvassa fel hangosan. Edwardra jutott a feladat. Lassan felolvasta a papírra írt szavakat és ilyen lassan is jutott el a tudatomig, hogy Alice-szel biztos történt valami. A tény, hogy Lionel - az idegen vámpír, akivel találkoztam – is ott van még jobban megrémisztett.
- Jasper, mit tegyünk? – kérdezte Carlisle.
- Elmegyek a találkozó helyre, még pedig egyedül! – döntöttem el.
- Ne csináld ezt fiam. Őrültség lenne egyedül menned, biztos egy csapda – próbált győzködni.
- Nem érdekel! Alice bajban van, nem ülhetek itthon öl betett kézzel várva, hátha egyszer kicsapódik az ajtó és belép rajta Alice nevetve. Te sem várhatod el tőlem, hogy ezt tegyem – vágtam vissza ingerülten.

Felrohantam a szobámban, hogy kitaláljak valami tervet, miként hozhatnám haza Alice-t. Emmett kopogott az ajtón majd mikor nem feleltem semmit belépet.
- Öcskös, Carlise csak jót akar – ült le az ágyra velem szemben.
- Tudom, de értsétek meg… nélküle nem tudok élni – temetem az arcomat a kezeim közé.
- Akkor te is értsd meg, hogy nekünk is hiányzik, és vissza akarjuk hozni.
- Nem keverhetlek bele titeket.
- Már benne vagyunk. Egy családtagunk bajban van, ez mindenkire tartozik már. Nem csak rád – szorította meg a vállam mikor odaért mellém.
- Jazz gyere menjünk le! És találjunk ki valamit, hogyan menthetnénk meg az új hugicánkat – húzott fel a fotelből.

Mindenki az étkezőbe volt a saját helyén. Carlise az asztalfőnél, baloldalán Esme ül és két üres szék volt – ami a mi helyünk – míg jobboldalán Edward, Bella és Nessie foglalt helyet. Rosalie az asztal másik végénél dőlt neki a falnak keresztbe tett kézzel.
- Mi a baja? – súgtam oda Emmettnek amilyen halkan, csak tudtam.
- Rám van megsértődve, nem mentem el vele vásárolni – fintorgott el az arca.
Hangosan felnevettem, ahogy elképzeltem Emmettet amint végigjárja egy bevásárló központ összes butikját. Edward is felnevetett a képzeletemre és együtt nevettünk. Igaz nem szívből jövő volt de legalább láttam a többieken, hogy örülnek, hogy újra nevetek.
- Na akkor beszéljük, meg mit tegyünk az üggyel kapcsolatban? – kezdet neki Carlisle.
- Nem kell semmit megbeszélnünk! Én elmegyek egyedül a találkozóra és ti meg itthon maradtok!
- Jasper gondolj ránk is, bármi történhet veled. Nem élnénk túl, ha bajod esne – nézet rám könyörgő szemekkel anyám.

Nem tudtam, nem akartam a szemébe nézni, mert akkor elvetve minden tervemet engednék nekik. De nem tehetem ezt, muszáj megmentenem az Angyalok hercegnőjét. Nélküle az angyalok se ugyan azok, mint régen. Kinéztem az ablakon, oda kint már javában sötétedet. Mit számít már a sötétség? A lelkem úgy sem változik már meg…
- Jasper bácsi kérlek, maradj! – jött oda hozzám Nessie és szorította meg a kezem.
Leguggoltam mellé és hagytam, hogy megérintése az arcomat. Az étkező kiürült és most az udvaron voltunk. Valaki az erdő szélén rejtőzőt a fák között. Nem láttam ki az, de mikor előjött a helyéről akkor megismertem a személyt. Nicolas volt az és Seth-tel körülbelül egy idős fiú sétált mögötte. Nicolas felugrott a szobánk erkélyére farkasként és betörve az üveget rontott be. Majd Alice-szel a kezében jött ki a házból és futott vissza az erdőbe.
- Köszönöm, hogy megmutattad ezt kicsim – öleltem meg gyengéden.
- Igaz ez? – fordultam immár Edward felé.
- Sajnos igen – hajtotta le a fejét szomorúan.
- Akkor ez már nem csak ránk tartozik – sóhajtottam.
- Végre, hogy rájöttél fiam, Nicolas még valakit belekevert, ezért muszáj lesz lemennünk, La Push-ba, hogy kiderítsük ki tűnt el mostanában. – szólt fel Carlisle.


Alice

Mikor felébredtem mindenem sajgót és nem tudtam elfordítani a fejem.
- Hé-hé nyugalom hercegnő – fogott meg Nick, hogy ülő helyzetbe tudjon helyezni. Furcsálltam, hogy kedves velem azok után, ahogy viselkedet velem.
- Miért vagy ilyen kedves velem? - kérdeztem félve. Nem akartam, hogy megüssön esetleg valami rosszabbat, tegyen velem.
- Már nem is lehetek kedves azzal, akit szeretek? – húzta fel a szemöldökét.
- De… de csak… - kész ennyi volt eltörött a mécses. Sírtam, zokogtam semmi, sem hozhatja vissza a kedvemet. Tessék nézd, meg mit tettél velem Nicolas én, szerettelek és még vele is haragban voltam miattad. De te így hálálod meg ennyi volt, nem érdekel most, már ha meghalok.
- Sss… ne sírj!
Ellöktem magamtól és amilyen kicsire, csak tudtam, összezsugorodtam. Nem akarom, hogy hozzám érjen! Nem akarom, hogy itt legyen… én se akarok itt lenni. Jasper szerelmem siess… - álomba sírtam magam.

- Kicsim gyere, indulunk! – szólt Bella a kislányának az ajtóból.
- Nem! – játszott tovább Emmettel.
- Renesmee nem érünk rá játszani – vette fel a szigorú anyai álarcot Bella.
- Nem!
- Ha nem, hát nem. Menjünk Alice, ketten megyünk csak le, La Push-ba – Bella tudja, hogyan vegye rá valamire a lányát. Nessie egyedül hagyva szegény Emmettet rohant elénk boldogan.
- Anyaaa, miért nem mondtad, hogy Jake-hez megyünk? – ez a kislány mindenre képes.
- Mi az még is jössz?
- Igen, igen, igen, igen! – futott ki a garázsba.
- Nessie és velem mi lesz? – kiabált neki Emmett.
- Bocs, Emmett bácsi de most nem érek rá – mi csak nevetünk rajta.
Edward jött le az emeletről és egy csókot adott felesége arcára.
- Vigyázatok magatokra.
- Mint ha nem jönnél utánunk – húzta fel a szemöldökét Bella és mosolygott hozzá.
- Tudod, csak ellenőrzés – mentegetőzőt Edward.
Még utoljára megbeszéltek mindent majd végre elindultunk mi is a garázs felé. Úgy beszéltek, mint mikor két szerelmes egy évre elbúcsúzik egymástól. Megmosolyogtam őket és eszembe jutott vajon mi is ilyenek, leszünk Jasperrel mikor vámpír, leszek.
- Melyikkel megyünk? – kérdeztem Bellatól a sok autó előtt állva.
- A Volvo-val.
- Hogy-hogy nem a tiéddel?
- Egy Ferrarival akarsz végig száguldozni az erdős úton?
- Ott a pont – nevettem el magam.
Nessie már az ezüst Volvo hátsó ülésén ült és várta mikor indulunk már. Lassan mi is beszálltunk majd elindultunk az indián rezervátum felé.

- Ébredj, indulunk – rázott fel Lionel.
Pár pislogás után kérdőn néztem rá. Mit akar tőlem egy vámpír és miért ébresztett fel, amikor kint még sötét van.
- Siess már, nem érünk rá vacakolni – dobta oda a ruhákat az egyetlen szekrényből a szobában.
Nem értettem mit akar, de egy vámpírral veszekedésbe keveredni nem a kedvenc időtöltésem volt. Felvettem a ruhákat, amiket kaptam és öltözködés közben vettem észre, hogy a csuklóim be vannak kötözve.
- Gyere! – Lionel megragadott a karomnál fogva és húzni kezdet kifelé.
A lábaimat nem tudtam mozdítani annyira, elgémberedtek, és könnyezni kezdtem a fájdalomtól, amit a hasamban éreztem. Nem volt időm megfigyelni hol is vagyok, mert amint kiértünk az épületből a férfi a vállára dobot és futni kezdet velem.

- Készen állsz? – nézet rám vigyorogva Jasper. Rá tudtam venni végre, hogy mutassa meg milyen is az ő szemükben a világ, futás közben.
- Azt hiszem-, kinyújtotta a karját, hogy könnyebben fel tudjak mászni a hátára. A lábaimat átkulcsoltam a dereka előtt és a kezeimmel szorosan öleltem a nyakát. Úgy lőtt ki, mint egy rakéta és szélsebesen futni kezdet a fák között. Fejemet oldalra fordítva lapockáján pihentettem és így néztem a tájat, ami egy narancssárga csíkká mosódót össze mikor az erdő szélén a tengerpart közelében. Gyönyörű látványt nyújtott és csodáltam a fényeket, de fáradtságom győzedelmeskedve rajtam álomba szenderültem. Mikor felébredtem még mindig a parton voltam de most szerelmem védő kajai közt feküdtem.
- Szia – vigyorgott szerelmem.
- Szia – megtöröltem a szemem, egy hatalmasat ásítottam majd egy apró csókot nyomtam ajkára.
- Gondolkoztam… - elakadt a hangja és én megrémültem. – Gondolkoztam, mégpedig rajtunk. És, hogy a többiek mit mondtak mielőtt eljöttünk. – Értetlenül néztem rá, de nem akartam a szavába vágni.
- Szeretlek, és nem tudnék élni azzal a tudattal, hogy nem vagy már mellettem, kérlek, kezdjük újra az egészet és felejtsünk el minden rosszat, ami csak történt – nézet komolyan a szemembe. Felültem és felé fordulva megcsókoltam.
- Én is szeretlek, és el akarok minden rosszat felejteni – visszacsókolt.
Szenvedélyes csókolózásban törtünk ki, csodálatos pillanat volt és újra belé szerettem. Az én egyetlen hercegembe. Fázni kezdtem ezért jobbnak, láttuk, ha visszamegyünk a házba. Most nem a hátán utaztam, hanem a karjai közt. Útközben ismét elszundítottam és csak másnap reggel ébredtem fel.

- Nem futhatsz el előlem te undorító vérszívó! – hallottam Nick kiabálását távolról.
Lionel levett a válláról és következő pillanatban éles fájdalmat éreztem a gerincemnél. Egy fa törzsének csapódtam neki és a fájdalom egyre erősödött. A fekete nyugodtság egyre jobban körbe kerített. De én küzdöttem ellene, nem akarok elájulni az senkinek nem lenne jó főleg nekem nem. A látásom kezdet elhomályosodni de minden erőmet összeszedve harcoltam az ájulás ellen. Nicolas farkas alakjában jelent meg és támadott rá a vámpírra. Lionel nem hagyva magát belerúgott a farkas oldalába és az, fájdalmasan vonyított fel. Összeszorult a szívem a hangjára. Becsuktam a szemem és csak a hangokra figyeltem. Még néhányszor felvonyított Nicolas mikor egy fához csapta a vámpír és a fa kettétört alatta. Majd hangos morgás hallatszott és egy utolsó kiáltás de ezt már csak halkan hallottam, mert a sötétség győzött felettem.

- Bocsáss meg mindenért, amit tettem… kérlek, bocsáss meg és ébredj fel!
Hallottam, hogy valaki beszél valakihez. De a hangját nem ismertem fel az illetőnek. Hol lehetek? És mit keresek itt? Olyan sötét van, de még sem félek. Mi ez a hely és ki vagyok én? Nem élhetek, hisz nem tudok beszélni és a szemeim se nyílnak ki. Már ha nekem van olyanom, hogy szemem. De még is itt vagyok, mivel gondolkozok, vagy lehet nem is, gondolkozok csak valaki, írja helyettem a gondolataimat, amiről én azt hiszem, hogy a sajátjaim?
- Sajnálom Alice… annyira sajnálom – milyen szép név. Vajon kié lehet? Talán az enyém, de nem hisz akkor nem lennék, itt ahol most vagyok.
Villámcsapásként jöttek vissza az emlékeim. Jasper, Cullenék, a kisbabám, leánykérés, Jasper, Nicolas, Jasper, elraboltak, Nicolas, Jasper… Nicolas… Kinyitottam a szemem és Nick nézet vissza rám piros szemekkel és meggyötört arccal.
- Oh, Alice annyira sajnálok mindent. Nem tudom, mi üthetett belém, mikor elhoztalak tőle. Meg tudsz valaha bocsátani nekem minden bűnömért? – szemében sajnálatot és bűntudatott láttam. A szívem ketté tört volna, ha még tovább kell nézem, ahogy szenved.
- Tudom, hogy megbántál mindent és persze, hogy megbocsátok Nick! – valami érzés tört fel bennem és megcsókoltam.
Meglepődött egy pillanatra de aztán visszacsókolt. A vágy magával kerített és falni kezdtem az ajkait. De a könnyeim közben önálló éltre keltek és forrásként kitörve folyni kezdtek.
- Hé, nyugi – tolt el magától. – Ne sírj!
- De-de egy szörnyeteg vagyok – zokogtam fel hangosan.
Nem szólt semmit csak magához ölelt és hagyta, hogy kisírjam magam. Éreztem rajta, hogy a bűntudata sose fog elmúlni és örökidőkig marcangolni fogja magát mind, azért amit tett.

Kis idő múlva végre megnyugodtam és eleresztettem Nicolast. A fájdalom a szemeiből még most sem tűnt el de megpróbált mosolyogni, hogy jobb kedvre derítsen.
- Én tényleg nagyon sajnálok mindent, és holnap visszaviszlek a vérszívókhoz és megkérem őket, hogy öljenek meg! – pofon vágtam, és mérgesen néztem rá.
- Ne hogy meg merd próbálni, mert akkor én öllek meg! Még is, hogy gondoltad, hogy hagyni fogom? – újra könnyek szöktek a szemembe.
- De hiszen… - ráraktam az ujjamat a szájára és megöleltem.
- Szeretlek – egy szó de még is egy életeket változtat meg. Ez a szó többet ér mindennél. Egy szó ami magába foglalja mit is érzek most Nicolas iránt.
Örültem, mert végre itt a vége minden rossznak és holnaptól hercegem karjai közt lehetek újra. De fájt a szívem, mert Nicolast is ugyan úgy szerettem de még is az első, aki minden szeretettemet és bizalmamat kiérdemelte az, az én szőke hercegem. És a bronzvörös farkasomat meg el kell engednem örökre. Így lesz mindenkinek a legjobb.
Igaz ekkor még nem is sejtettem, hogy ami otthon rám vár sokkal rosszabb lesz minden kínnál és fájdalomnál. És a bizalmam egy részét valaki el fogja veszteni.


No itt lenne ez is :D Kérek kritikát, hogy milyen lett!! A következő fejezetre kicsit tovább kell várni mert azt még most írom... de addig is aki még nem olvasta az nézze meg a másik blogomat ahol egy új történetem lesz majd olvasható :D Puszi és kérek kritikát!!!

A vérszomjas szőke herceg - 12. fejezet

12. Árulás 1. rész

Alice

Az álom magával ragadott és nem tudom mikor ébredtem fel. Már ha persze felébredtem, mert még mindig meg voltam kötözve de most egy ágyhoz bilincselve feküdtem egy koszos, mocskos ágyon. Az orromig se láttam el olyan sötétség kerített körbe. Megint fáradtnak éreztem magam, míg le nem csukódtak a szemeim…

(írói megjegy.: a történet folytatódik ott ahol a 9. fejezetnél abba hagytam, de úgy, mintha Alice újra álmodná az egészet ezért természetesen az ő szemszögéből, lesznek most a részek. )

Gyönyörű éjszakának indult és az is lett volna. Igaz ártatlanságomat már nem nyújthattam szerelmemnek, mivel azt egy másik számomra fontos személy elvette és ezzel együtt a szívem egyik részét összetörte. De mérhetetlen szerelmemet és szeretettemet nem tudta magáévá tenni ezért is van az, hogy akaratom ellenére is de élveztem az együttlétet Nicolas-szal. Most pedig ez miatt ülök az ágy legtávolabbik zugában, és átkarolva térdeimet zokogok, mint egy kis gyerek a játéka iránt. Igen a játékom után sírok, az egyetlen barátomért, akinek mindent elmondhattam. Azért az emberért, aki saját magamnál is jobban ismert, azért akiért ha bármennyire is próbálkozok szívem, kettéhasad, ha nem lehetek mellette. Ha nem érezhetem az illatát, az érintését… Nicolasért. És most már Jasper miatt is. Megbántottam és összetörtem immár újra halott szívét.
- Bo-bocsáss meg – csuklott meg a hangom.
De szerelmem ugyan úgy mozdulatlanul állt az ablak előtt kémlelve a messzi távolt. Újabb egy óra telt el teljes csöndben a könnyeim folyása kezdet csillapodni és így én is megnyugodtam. Tudtam ez most nem Jasper műve, mert nem kell ahhoz rám nézni-e, hogy ne tudnám, most kavarognak benne az érzések és az indulatok.
- Jasper szólalj meg végre.
- Mit mondhatnék, mikor átvertél és hazudtál nekem?
- De én sosem hazudtam… neked nem – halkult el a hangom és könnyeim újra folyni kezdtek.
- Ha nekem nem akkor még is kinek? Mire volt jó ez az egész? Miért hitetetted el velem, hogy szeretsz, amikor az a korcs is fontosabb számodra, mint én – fordult meg, s szemei arany barnáról feketére változtak.
- Ez nem igaz, Nicolas csak a barátom. Ő nem jelent nekem semmit. Kérlek Jasper bocsáss meg mind, azért amit elkövettem ellened. – Nem mondott semmit, ugyan úgy az ablak mellett állt és engem nézet. A csend újra ellepte a szobát és könnyeim is elapadtak. Nem tudom mennyi idő telt el, így de egyszer csak kicsapódót az ajtó és Bella rontott be. Zaklatott volt és morogva nézet Jasperre.
- Jasper Hale még is mikor adott neked okot Alice arra, hogy ne higgy neki? Nem érdekelsz te se és a bátyád se de, ne merd megbántani ezt a lányt, különben nem állók jót magamért!
- Nyugalom Bella, nem tudod, miről van szó – felelte közömbösen.
- De igenis nagyon jól tudom. Ha elfelejtetted volna, akkor a férjem gondolatolvasó pluszba még mi sem vagyunk süketek! Mindent kristály tisztán hallottunk és nem hiszem, hogy Alice azért sír, mert az apja haza akarja vitetni.
- Bella ne avatkozz be, és a többiek is maradjanak ki. Ez csak rám és Alice-re tartozik.
Nem hallgattam a veszekedésüket tovább. A kezeimet a fülemre raktam és egy régi dalt, kezdtem dúdolni. Amit mindig Cinthyával énekeltünk közösen mikor még kicsik voltunk és anyuék veszekedtek. Ez mindig segített megnyugodni akkor, ha számomra két fontos személy veszekedet.
A hangjuk egyre jobban halkult és a látásom is elhomályosodott.

Majd újra ébren voltam. Semmi sem változott ugyan úgy kibilincselve feküdtem egy ágyon. Lépteket hallottam közeledni és megpróbáltam szabályosan venni a levegőt. Észre se vettem, hogy kiizzadtam és szinte faltam az oxigént. Összeszorítottam a szemhéjamat és vártam, hogy mi fog történi. Kulcsok ütköztek egymásnak majd a kezeim szabadok lettek. A szememet még mindig nem nyitottam ki. Nem mertem, féltem, hogy amit látni fogok az nem lesz jó.

Durr… csattanás… ég az arcom. Mi volt ez? Valaki megütött, de ki? Az ágy besüllyedt mellettem majd egy erős kéz megragadta a jobb kezem és maga felé rántotta. Újabb zörgések, de most olyan, mint aki egy táskába kutat valami után. Egy vattaszerűség ért a bőrömhöz - a könyökhajlatomhoz – amit valami erős szagú csípős folyadékba mártogattak bele. Egy spriccelés mintha egy injekciós tű lett volna, egy szúrás és újra elsötétült minden.

Az emlékezés álomformájában ismét magával ragadott. De nem ott folytatódót ahol abba maradt. Most Cullenék konyhájában voltam és épp Esme készített nekem valami ennivalót. Hozzám beszélt, a szája mozgott és más nem tartózkodott itt de hangokat még sem hallottam. Kiáltani akartam, hogy kijátszik velem. Nem akarom újra élni mind azt, ami megtörtént már egyszer de még is a várt ébredés nem jött el és én is önmagam lettem. Már ha mondhatja ezt olyas valaki, aki még csak nem is létezik csak a gondolkodásra képes. Ismét részese lettem a fél évvel ezelőtti Alice-nek.

- Kedvesem egyél, hosszú lesz a mai nap! – Esme könyörgő szemekkel nézet rám, mikor csak tologattam az ételt a tányéron.
Igaza van Esmenek, de egy falat se megy le a torkomon. A napok teltek és én ezzel együtt egyre rosszabbul éreztem magam. Senki se tudta mi lehet a bajom és a furcsa látomások is gyakrabban jelentkeztek. Mint például, előre láttam, hogy egy fel nem tett kérdésre ki hogyan fog válaszolni. Ijesztő volt és kezdtem megőrülni.
- Jasper még mindig nem ért haza? – kérdeztem miután nagy, nehezen lenyomtam a torkomon az ételt.
Bella rohant be a konyhába majd mellém érve megpördített a széken az ajtó felé. Ott állt Ő teljes valójában. A szemei a barna legvilágosabb színében ragyogtak, haja kócos volt és ingje is néhol elszakadt de még így is úgy nézet ki, mint egy szőke herceg. Az én szőke hercegem.

Éles fájdalom nyílalt a hasamban, elvesztettem az egyensúlyom és leestem a székről. Nem tudom, mi történik velem, csak azt éreztem, hogy valami belülről fal fel. Kiabáltam amennyire csak tudtam és a hasamat szorítottam, de a fájdalom egyre erősebb lett.
- Carlisle csinálj már valamit! – hallottam szerelmem hangját amint értem aggodig.
Egy utolsót nyílalt a fájdalom az alhasamban s minden véres lett körülöttem. Rázkódni kezdtem és az erőm folyamatosan hagyott el.

- Nem, nem, nem… - kiabálva ébredtem fel. Megint álmodtam, mik ezek az álmok? Hisz ez mind megtörtént már. – Nem akarom újra élni őket. Nem, nem, nem és nem! Bárki is az de hagyja abba a játszadozást! – fel akartam ülni, de se a jobb kezemet és lábamat nem tudtam mozdítani. Valaki lebénított – jött a felismerés.
- Végre, hogy felébredtél Csipkerózsika – szólt hozzám egy idegen férfihang.
- Na, ne vágj ilyen képet. Még a végén megkívánlak te harcias kiscicus – kacagott fel.
- Ki-ki maga?
- Lionel vagyok, Nick régi cimborája. – a neve nagyon ismerős volt, de nem tudtam hova rakni. Az arcát félig láttam a gyenge gyertyafény miatt, ami pislákolt a szobában.
- Ó, felébredtél szerelmem? – tárta ki az ajtót Nicolas. A kezében egy tálca foglalt helyet.
- Lionel menj ki egy kicsit. Kettesben szeretnék maradni a mi kis hercegnőnkkel – nagyot nyeltem. Mit akarhat tőlem Nicolas? És ki ez a fickó, aki úgy néz rám, mint akit menten felfal. A felismerés villámcsapásként ért. Lionel vagy ki egy vámpír, még pedig emberi vérrel táplálkozó fajta. A vörösben úszó szemei ezt árulták el róla. Rettegtem és nem értettem semmit. Mit akarhat Nick egy vámpírtól, aki még nem is vegetáriánus.
- Most szépen azt fogod tenni, amit mondok drága Alice – szólt hozzám Nick. Észre se vettem, hogy kettesben maradtunk a szobában. Félelmem egyre erősödött – Jasper miért nem jössz megmenteni? – minek is próbálkozok.
Nicolas felvett egy tollat és egy papírt a tálcáról majd visszaállt elém.
- Írsz még egy levelet a kis vérszopódnak de, most azt kéred, hogy jöjjön érted.
Még egy levelet? Nem értettem semmit, én ebben a történetben már rég egy bábú vagyok ahol a szereplők, ide-oda ráncigálhatnak és tehetnek velem azt, amit csak akarnak.

- Várj, ne nézz még erre! – hallottam Bella hangját a hátam mögül. Kíváncsiságom egyre jobban életre kelt, tudni akartam mit is tervez pontosan Bella.
- Jó, megfordulhatsz – lassan fordultam meg és a látványtól tátva maradt a szám. Két csodaszép ruha feküdt az ágyon. Az egyik kirívó és mélylilás színe minden tekintetett magára vonzott. Míg a másik elegáns és visszafogott barnában tündökölt. – na mi az már fel sem próbálod őket?
- De hisz… Miért kapom? – kérdeztem megszeppenve.
- Már nem is adhatok ajándékot csak úgy? – mosolygott rám kedvesen Bella.
- Köszönöm – öleltem át. Ennyi idő alatt amióta megismertem az egész családot, Bella került a legközelebb hozzám.
- Nem, én köszönöm – ölelt vissza. – Ha te nem lennél akkor Jasper nem lenne ilyen vidám.
- És mi az alkalom? – kérdeztem vidáman.
- Az iskolai bál és Nessie partija. – Elkomorultam, ahogy eszembe jutott a babám. A babám, akiről még csak nem is tudtam, egy lény ki nem élhetett. És egy élet, ami nem valósult meg. Könnyek szöktek a szememben az emlékektől. Lehetet, volna egy saját kisbabám, akit szerethetnék és vigyáznék rá. De az apja nem csak őt ölte, meg hanem engem is majd nem egy másik világba jutatott.
- Alice sajnálom. Elfelejtettem, hogy még nem heverted ki az elvesztését – vágott bűnbánó arcot Bella, még jobban magához ölelt.
- Semmi gond már túl vagyok rajta.
- Ne rejtsd el az érzéseidet, hidd el, tudom mit érzel és amúgy is egy ilyen családban nincsenek titkok – a végén elnevette magát. Megmosolyogtam, és hálásan néztem rá, amiért megpróbál jobbkedvre deríteni.
- Tudom, de ez akkor sem ugyan az, mint ami veled történt – csúsztam ki az öleléséből a földre. Ismét sírtam, hanem tudnám, hogy lehetetlen akkor azt hinném, hogy nekem sosem apadnak el a könnyeim.
- Tudod mit akartak a többiek tenni Nessievel mikor még csak egy szörnyetegnek, hitték nem? Ugyan azt éreztem akkor, mint te most Nicolas iránt. És ne félj idővel Jasper is hozzászokik a gondolathoz, hogy többet érzel Nicolas iránt mint egyszerű barátság.
- De neked még is olyan könnyű Bella. Az életed tökéletes, van egy férjed, aki szeret és istenit, ott a lányod a világ legaranyosabb kistündérkéje. És még egy szerető családod is van kik ölni, tudnának érted. Jasper meg sose fog megbocsátani a tetteim miatt. S nem is kérem ez az én bűnöm, hát elkel viselnem.
- Én is ilyen voltam emberként Alice mint te. Csak nekem nem Nicolas volt, hanem Jacob. Edward még rosszabbul fogadta a hírt, hogy nem csak őt szeretem. Volt idő mikor egy kézzel meg tudta volna fojtani Jake-t de, látod mi lett a végén. Olyanok egymásnak, mint két testvér. Se vele, se nélküle páros.
- De te vámpír lettél így a szerelmed Jacob iránt átváltozott veled együtt szeretetté még akkor is csak a szeretet beszélt belőled, mikor rá akartál támadni – elnevette magát újra. Régi emlékek jutottak eszébe, de kezdtem megérteni mire is célzott mind végig. Ha Jasper valóban szeret, akkor a történtek ellenére is elfogadja az érzéseimet, és tiszteletben tartja őket. És belenyugszik, hogy amint én is vámpír leszek csak ő fog létezni számomra. Vagy lehet, hogy már csak ő létezik?

- Na mi lesz, már térj magadhoz – pofozgatott gyengén Nick. – Nem akartam ilyen nagyot ütni bocs. De nem mozdultál, és nem tudtam mi a bajod. Most pedig állj neki az írásnak.
- Oké… - elvettem tőle a papírt és a tollat majd mindent leírtam, amit mondott.
- Most pedig olvasd fel!
- Bella és Jasper…

Kedves Cullen család!

Jasper, szerelmem az előző levelet, amit kaptál nem én írtam, hanem Lionel. Jól vagyok a körülményekhez képest és Nicolas sem bántott… még. Szeretlek és mindig is szeretni foglak, még ha a múltban annyi mindent elkövettem ellened.
Bella, a legjobb barátnő vagy, kit csak kívánhat magának az ember. Edward, vigyázatok Nessie-re és ne hagyd, hogy bárki valamilyen őrültséget tegyen.
Többiek, titeket is nagyon szeretlek! És nagyon sajnálom, hogy nem ismerhettelek meg bennetek jobban.
Jasper még valami… gyere egy hét múlva kedden este tíz órára, La Push-ba a tenger partra. Jacobék kérdezni fogják, hogy mit keresel ott te csak annyit, mondj, hogy arra jártál. Renesmee-t is vidd magaddal akkor nem fognak gyanút fogni. Majd hagyd ott Jacobnál és a többieknél Nessie-t. Menj el a sziklákhoz, és ott fuss az erdő irányában. Ott foglak várni, de kérlek, egyedül gyere, mert különben Lionel és a többi vámpír meg fognak ölni velem együtt. Szeretlek öröké!

- Remek kislány, tudsz te, ha akarsz. Ezt most szépen feladjuk a kedves barátainknak és reménykedhetsz, hogy még utoljára láthatod a vérszívódat. – Szájon csókolt még utoljára s behívta Lionelt. – Most pedig aludj, holnap sok dolgod lesz hercegnő – nevetet gúnyosan fel a férfi és helyet foglalt a fotelben ahonnan nem régiben, felállították.

A vérszomjas szőke herceg - 11. fejezet

11. Gyilkos


Emmett

Szörnyű nézni, ahogy testvérem egyre jobban „esik” darabokra. Alice hol vagy? Hiányzol az egész családnak és főleg Jaspernek.
Rám jutott az a feladat, hogy Richard Brandonnal közöljem a hírt, mi szerint lánya három hete nem nálunk tartózkodik. Mindenki Jasperrel foglalkozik és ez foglya elkergetni otthonról. Na legyünk túl rajta – mondtam magamnak biztatás kép s bekopogtam a már kastély szerű ház ajtaján. Nem telt el egy perc és egy ötvenes éveiben járó összes férfi nyitott ajtót.
- Igen, kit keres?
- Jó estét, Emmett Cullen vagyok. Richard Brandonhoz jöttem.
- Én vagyok Richard, miben segíthetek?
- Ezt inkább oda bent beszéljük meg. – Jobban kitárta a bejárati ajtót majd félre állva beengedet. Akárcsak kívülről belülről is gyönyörű volt a ház. De még sem Alice-hez illő. Elém sétálva mutatni kezdte az utat, lépcső felé vettük az irányt. A falon különböző festmények voltak mindenféle méretben és néhány helyen egy-egy családi fénykép. Ezeket jobban megnézve feltűnt az a furcsaság, hogy Alice egyik szülőjére se hasonlít igazán. Fent az első ajtónál megállt majd elővett egy kulcscsomót és kinyitotta.
- Foglaljon helyet – szólt már az íróasztala mögül.
- Köszönöm, de nem akarom feltartani.
- Nem tart fel, miben állhatok szolgálatára Mr. Cullen?
- A lányáról lenne szó… - vágott a szavamba egyszerre.
- A lányomról? Mi történt Cynthia-val? – állt fel a székéből idegesen.
- Nyugodjon meg uram, Alice-ről van szó.
- Bocsánat, azt hittem Cynthia-val történt valami. Tudja, már régen nem láttam és nem is hallottam róla semmit.
- Meg értem, de most fontosabb dolog is van, mint Cynthia… - sóhajtottam. Szegény lány, az apjával él, aki nem is törődik vele csak a kisebbik lányával.
- Akkor mi van azzal a semmire kelővel?
- Már elnézést de, hogy beszélhet így a saját lányával? – kezdtem dühös lenni. Ez a férfi semmit se tud a lányáról, és amint látszik, nem aggódik érte.
- Ahhoz magának semmi köze Mr. Cullen. Inkább mondja mit követet el az a fruska, hogy ki tudjam fizetni a károkat. – Ült vissza a székébe majd elővett egy csekkfüzetet.
- Észre se vette, hogy nincs itthon a lánya?
- Nem, csak pár órája értem haza Londonból. Miért kérdi?
- Semmi, nem érdekes. Sajnálom Mr. Brandon, hogy raboltam a drága idejét – azzal felálltam a székből és kisétáltam a szobából. Hogy lehetséges az, hogy egy olyan angyali teremténynek, mint elveszet hugicám ilyen apja legyen?
- Várjon Mr. Cullen sajnálom, ami történt. Kérem, jöjjön vissza és avason be a részletekbe.
- Tudja, mit nem kertelek tovább. Alice férjhez ment egy korcshoz név szerint Nicolas Ironheart-hez és lassan három hete nem hallottunk a lányáról semmit – köptem oda neki dühösen, majd becsaptam a bejárati ajtót. – Kellemes estét!
Futni kezdtem, minden erőmet összeszedve a futásnak éltem most. Jobb lesz, ha az itt történtekről nem számolok be a többieknek. Edwardot pedig megkérem, hogy ne áruljon el semmit, mert tuti nem tudom most elrejteni előle a gondolataimat. Otthon mindenki a nappaliba várt, megpróbáltam jó arcot vágni hozzá de észre vették, hogy valami nincs rendben.
- Mi történt Emmett? – kérdezte egyből Carlisle.
- Ne haragudjatok, de nem vagyok olyan állapotban, hogy nyugodtan mindent elmondjak. Inkább kérdezzétek meg Edwardot. – majd elindultam a hátsó ajtó felé, ami az erdőre néz. Muszáj kiszelőztetnem a fejem, nem sokon múlt, hogy a düh miatt neki ugrottam a fickónak.

Jasper

Nem nagyon érzékeltem a külvilágot, de mikor fivérem haza ért egy kicsi kíváncsiság ott lapult bennem, hogy vajon szerelmem apja hogyan fogadta a hírt.
- Mi történt Edward? – kérdezte aggódva Rosalie.
- Richard Brandon tiszteletlenül beszélt Alice-ről ezért Emmett elvesztette a türelmét és majd nem neki támadott a férfinek. Csak az állította meg, hogy tudta ezzel apánk részéről a tisztelet megszűnt volna és neked sem akart fájdalmat okozni Rose. – a mondat első részét hallottam csak meg. Éreztem, hogy a düh kezd körül ölelni. Felugrottam a kannapéról és követve Emmettet a Seattle felé vettem utamat.
Itt vagyok most Alice apjának irodájában. Alig van egy kép a családjáról, és ami van, azon sincs rajta Alice. A dühöm egyre jobban kezdet fokozódni s már ott tartottam, hogy szétverem az egész irodaházat és utána felhívva Richardot közölném vele, hogy a lánya szeretője vagyok. Egy vámpír, aki remekül ért a harchoz és hiába vagyok vegetáriánus most az egyszer kivételt, fogok tenni. Mire feleszméltem, már a kezemben volt a mobilom és körülöttem minden össze volt törve. A bútorok porrá zúzva, a falakon lyukak díszlettek. Kinéztem az ablakon, ami épp maradt és láttam, hogy vagy négy rendőrautó áll a bejáratnál. Tudtam itt az idő az utolsó feladat elvégzéséhez. Még régebben megnéztem szerelmem telefonjában a telefonszámot, és most vámpírgyorsasággal bepötyögtem a számokat. Nem akartam, hogy észre vegyenek a zsaruk, ha feljönnének, már ha ez lehetséges. Elindultam az épület másik felébe, ami egy zsákutcára nézet. Kirohanva az ablakon átugrottam a szemben lévő épületre, majd az épület tűzlépcsőjén lefutva a Brandon ház felé vettem az irányt. Mikor oda értem a házhoz megnyomtam a zöld gombot és vártam, hogy a fickó felvegye. A harmadik csörgés után Richard álmosan szólt bele a telefonba.
- Igen?
- Mr. Brandon, jó estét. Jasper Hale vagyok.
- Miben segíthetek… hajnali négykor Mr. Hale?
- Itt vagyok az ablaka alatt, de ha csak egy mozdulatot is tesz, megölöm. Azért jöttem, hogy néhány fontos dologba beavassam Mr. Brandon. A lánya szeretője voltam, amíg meg nem csalt azzal a korccsal.
- De hát, hogy… hisz erről sose beszélt Cynthia – nem tudtam tovább bírni. Eldobtam a telefont és felmásztam a tölgyfán, ami Alice ablakától ér el idáig, majd megérkezve az erkélyen, az ajtón szépen belépve a szobába.
- Jó estét ismét Mr. Brandon – mosolyogtam rá, de a düh és a vámpír beszélt belőlem. – Ha még egyszer elfelejti Alice-t akkor nem állók jót magamért.
- Mi-mit akar? – kérdezte remegve. Ez csak még nagyobb örömmel lepet el. Felkacagtam, és helyet foglaltam az egyik bőrfotelben a szóba közepén.
- Nos magától semmit, csak azért jöttem, hogy elmondjam magának az igazat.
- Az igazat? Miféle igazságot akar maga elmondani nekem?
- Inkább elkezdem az elejéről, úgy talán megérti még maga is egy semmire kelő ember fajzat, aki nem érdemli meg az életet.
- Mikor a családommal visszatértünk Forks-ba akkor ismertem meg a lányát Alice-t. Már az első alkalomkor mikor megláttam bele, szerettem. Ez az érzés a napok múlásával egyre jobban kezdet nőni bennem, míg Alice be nem vallotta, hogy ő is ugyan így érez irántam. Egyre többször találkoztunk a testvéreim és a szüleim is, megszerették. Még ha ő nem is ismerte őket igazán. Egyik nap írtam neki egy levelet, hogy találkozzunk este kilenckor az erdő szélén. A történet itt kezdődik el. Amikor megláttam, oda siettem hozzá és szerelmes csókban forrtunk össze. De egy ismeretlen személy is volt ott akkor az erdőben, ezért megragadtam és a házunkig kezdtem vele futni.
- Ez mind szép és jó de kicsoda maga? – vágott a szavamba.
- Jasper Hale vagyok. Húsz éves és Carlisle Cullen a nevelő apám…
- Dr. Carlisle Cullen? Sokat hallottam már róla, mindig olyan különleges a kisugárzása és a bőre, szeme színe is.
- Ne vágjon közbe Mr. Brandon. Szóval Carlisle a nevelő apám de inkább már az apám. A lányát mindennél és mindenkinél még a családomnál is jobban szeretem. Épp ezért eltűnése előtt egy nappal megkértem a kezét és ő igent mondott.
- Micsoda? Maga megkérte a lányom kezét, aki még csak tizenhét éves?
- Igen így van uram. De higgye el nem ez lesz a legnagyobb gondja, ha befejezem a mondandómat. A lányát Nicolas Ironheart rabolta el, akinek az apjával maga jóban van, információim szerint. Ezért meg kell ölnöm magát.
- Várjon, az nem lehet, nekem családom van. Én nem követtem el maga ellen semmit.
- Ó de hogy is nem. Tudja uram én egy vámpír vagyok – megrettent és összezavarodott. Remek pont ezt akartam elérni. – De nem az emberölő fajta, bár ebben az esetben ellent mondok apám tanításának, és újra megkóstolom az emberi vért. A családom és én mind vegetáriánusok vagyunk, csak állati véren élünk ezért élhetünk az emberek közt. Mint mondtam maga miatt, eltaszítom apám fáradozásának gyümölcsét és elengedem a bennem élő szörnyeteget. – Érzései összezavarodtak, aggódott Alice miatt, hogy hagyta mind ezt megtörténi. De első sorban a saját mocskos életét féltette. Itt lett elegem és szabadjára engedve vámpír énemet rátámadtam a férfire.
Éles fogaim nem kímélve a bőrt szabta szét cafatokra. A vörös folyadék kibuggyant a helyéről bemocskolva nyugodt lelkemet és apám fáradozását irántam. Az emberi vér édes íze nektárként folyt a torkomba csillapítva ezzel szomjamat. Minden cseppet kiszívva az élettelen testből hajoltam fel és megtörölve a számat fordultam meg. Egy hatalmas tükör volt a másik oldalon. Az alak, aki visszanézet rám nem hasonlított rám. A szemei fekete és vörös színben néztek rám, száján egy gonosz vigyor lapult és testtartása is egy gyilkosé volt. De még is ez én voltam. Egy gyilkos vagyok, aki megölte szerelme apját és elárulta a családját. Nincs értelem többet Cullennek mondanom magam. Nem vagyok méltó, hogy a Cullen család közt éljek, mint Jasper Hale. Alice remélem egyszer mind, ezért megbocsátasz nekem, és engedni fogod, hogy újra őszintén és tiszta szívemből szeresselek téged. Még ha nekem nincs is szívem, mint kiderült.
- Szerelmem ne a félj megyek érted, és megmentelek – kiugrottam az ablakon és terv nélkül Alice Cullen keresésére indultam, hogy újra mellettem tudhassam.

A vérszomjas szőke herceg - 10. fejezet

10. Elraboltak... elraboltak!

Jasper

Igent mondott, biztos csak álmodok. Pedig egy vámpír nem tud álmodni… akkor pedig ez a pokol vagy hírtelen beállított egy idegen vámpír és elkábított mindenkit. Ez nem lehetséges, hogy életem szerelme aki, hold a sötét egemen, az angyal, aki begyógyítva törött szívemet hozz rám megbocsátást és nyitja ki nekem a Mennyek kapuját. Ahol elfoglalva kiérdemelt helyét néz rám kérlelően zöld íriszével és ajkai között kiszökdécselő szavakat hozzám címezve hív maga mellé az Angyalok hercegnője.

Egyre többet kezdet mocorogni mellettem Alice, míg végül fel nem ébredt.
- Jó reggel szerelmem! – csókoltam meg homlokát.
- Reggelt… - ásított, majd megtörölve szemét egy hatalmas mosollyal köszöntött.
- Hogy aludtál?
- Jól, de volt egy furcsa álmom - kezdet neki.
- Mi volt az?
- Hát, hogy is kezdjem…
- Talán az elején – de érzéseiből már ki találtam, hogy miről is álmodott.
- Na jó megpróbálom. Az volt, hogy miután visszajöttünk a házba te meg kérted a…
- Meg kértem a kezed – vágtam a szavába.
- Szóval még is csak megtörtént? – kérdezte pirulva.
- Meg, és még vagy százszor megtenném újra és újra. – Szemei csillogtak az örömtől és a meghatottságtól. Lassan közelítettem felé, először lágyan puszikat hintettem szájára majd rátapadva falni kezdtem az ajkát. Haját eltűrve a nyakát kezdtem végig csókolni…

Végre újra szabad vagyok. Jasper többet nem tud visszatuszkolni a „cellámba”. Ez az édes mámorító illat, olyan rég kóstoltam már vért és most itt van alig pár centire. Beleszagolok az emberlány nyakába s jól „lakva” a tudattal, hogy méreggel teli fogaim egy szempillantás alatt hatolnának bele a vékony bőrbe, megsebezve a nyaki ütőeret már is számba folyna az éltető ital.

Alice

Hirtelen kővé dermedt és nem mozdult. Felnéztem, tekintetét kerestem de szemei feketébb voltak, mint a legkomorabb és legsötétebb éjszaka. Torkából vad morgás tört elő majd újra nyakamat kezdte csókolgatni. Valamit suttogott de olyan gyorsasággal és halkan, mint mikor testvéreivel beszél, és nem akarja, hogy megtudjam miről is. Éles fogak súrolták végig a bőrömet. Megijedtem, Jasper elvesztette az irányítást. Jutott el az agyamig, sikítani akartam, de akkor a mellettünk lévő plafonig húzódó ablak betört és egy farkas jelent meg a szobába. Nem értettem, hogy Edwardék miért nem jönnek már? Meg voltam rémülve, a vérfarkasban megismertem Nicolast ezért félelmem most nem Jasper miatt volt, aki bármelyik pillanatban eltörve nyakam lakmározni kezd. Ha nem Nick miatt, farkas énjében nem olyan, mint Jacob vagy a többi quileute. Nem halja meg „testvérei” gondolatát csak a vámpírokét. És ebben a formájában 500 méteres körzetébe kerül egy vámpír akkor kikapcsolva mindent csak a gyilkolásnak él. De most még is teljesen emberi és szemei sírnak a bocsánatomért.
Minden felgyorsult, Jasper visszanyerte az irányítást és leugrott rólam bár még így is nehezen bírta kontrolálni magát. Térdre rogyott és fejét két keze közé fogva kiabálni kezdet valamit, az ajtó kivágódót és valaki belépet rajta… De ekkor én már az emberi alakban lévő Nick-nél voltam. Minden olyan gyorsan történt. És én csak néztem előre, mint akinek hiányzik az épp elméje.
- Oliver siess, nem érünk rá pihenni! – Hallottam Nicolas hangját, ahogy valakire rá kiabál. – Bár melyik pillanatban észrevehetik, hogy eltűnt Alice…
- De még is hogy sikerült elhoznod?
- Később Oliver, most fontosabb dolgunk van. El kell vinnünk Alice-t a rejtekhelyre.


Jasper


Négy nap, ennyi telt el Alice eltűnése óta. Már minden létező helyet felkutatunk, Rosalie és Emmett mindjárt haza érnek Európából. Nem tudom mi történt mikor eltűnt, de idegen vámpír szagot és Nicolas-t lehetett érezni utána a szobában. Hogy történhetett mind ez? Alice szerelmem merre vagy? Miért pont akkor vesztettem el a kontrolt? Hol vagy? Üvöltöttem fel gondolatban. Tudom, hogy élsz… nem halhattál, meg mert akkor már én se léteznék. Bár így se létezek, nélküled az életem már nem ér semmit.
- Jasper megtaláljuk és még megfogja bánni aki elrabolta! – biztatott Edward. Hát persze ő mindent hallott. Bocsáss meg, nem akartalak ezzel is fárasztani.
- Nem fárasztasz, a testvérem vagy.
- De mi lesz Bellaval és Renesmee-vel? A kicsi egyszer sem mosolygót, és Bella is szomorú Alice miatt.
- Tudom Jazz, bármit megtennék csak, hogy újra láthatnám nevetni a kislányomat.
- Nehéz most neked, érzem. Ez is az én hibám.
- Ne emészd magad…
Itt befejeződött a beszélgetésünk. Mind ketten csendben vártuk, hogy valami történjen, mert érezni lehetet a levegőben.

Alice

- Hol… hol vagyok? - kérdeztem akadozva, mert a torkom kiszáradt.
- Csak, hogy felébredtél Csipkerózsikám – hajolt az arcomba Nicolas és megcsókolt. De olyan erősen, mint akkor azon a napon.
- Mit akarsz Nick? Miért hoztál ide? Egyáltalán hol vagyok? És miért legfőbb kép miért vagyok egy székhez kötözve? – lövelltem felé kérdés áradatomat miközben rángatózni kezdtem, hogy kiszabaduljak a kötél erős szorításából.
- Mindent a maga idejében kedvesem. Előbb meg kell tudnom valamit!
- Semmit se mondok neked Nicolas, mind egy mit kérdezel.
- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Ezért kitaláltam egy tervet.
- Tervet? Még is milyen tervet?
- Nem akartam még elmondani neked, de ha ennyi kíváncsi vagy... – a szemeivel fel tudott volna falni és ijesztőek voltak. Körül néztem, a helység ahol voltunk egy raktár épület lehetett régen pont jó hely, hogy Cullenék ne találjanak meg. A pánik úrrá lett rajtam és segítségért kezdtem kiáltozni.
- Ha még egyszer megszólalsz holtan, talál rád a Nagy szerelmed. – fenyegetett meg. Elsétált az asztalig, ami előttem volt és egy kendőt vett fel a kupacból.
- Így, szépen csendben maradsz. S végig hallgatod mit találtam ki. Ha csak egyszer is szökni próbálsz, esetleg nem értesz velem egyet, akkor többé nem látod a vérszívódat! – Nagyot nyeltem, majd meghúzva magam figyeltem elrablom mozdulatait.
Visszasétált az asztalhoz, majd hanyagul neki támaszkodott, kezeit összefonta csupasz mellkasa előtt.
- Tudod én, mindig szerettelek téged attól a naptól kezdve, mikor először találkoztunk. De sose értettem, hogy te miért nem viszonyulsz így irányomba. Egészen addig a napig, míg a vérszívók be nem tették a lábukat Forks-ba. Onnantól kezdve kezdtem rájönni, miért nem érdekellek. Igaz te mindig is a titokzatos fiúkra buktál de, hogy pont a fajtám ellenségével kezdjél ki… ez nekem is sok volt. Elhatároztam, hogy akár akaratod ellenére is, de egyszer az enyém leszel! – Odajött hozzám és arcomat két keze közé fogta, hogy a szemébe tudjak nézni. – Szóval kitaláltam azt a remek kis tervet, hogy életben hagylak és nem foglak bántani. De cserébe szakítanod kell a drága Jasper Hale-lel és a drága családjával is, meg kell szakítanod a kapcsolatot. – Köpni, nyelni nem tudtam. Hogy képes ilyenre vetekedni Nicolas? A könnyeim folyni kezdtek és éreztem, már semmi sem fogja tudni megállítani őket.
- Na ne sírj, talán ennyire nem tetszik az ötletem? – nem csináltam semmit csak hagytam, hogy a könnyeim végig folyjanak az arcomon, és a kendőbe véget érjen rövid életüknek útja.

Jasper

A napok teltek, de Alice-ről semmi hír. Kivéve egy levél, ami tőle érkezet. Most is ezt gyűrögetem, és hiába olvastam át vagy ezerszer, mindig ugyan az van leírva benne.


Jasper!

Sajnálom, de nem szeretlek, nem is szerettelek soha. Az igaz szerelmem mindig is Nicolas volt. Kérlek, ne keres! Boldog vagyok mellette és megkérte a kezem, amire természetesen igent mondtam. Ég veled, és mond meg Bellaéknak, hogy jó helyem van, itt ahol vagyok. S legyenek boldogok. Te pedig keres egy másik lányt aki nem csap be és aki mellett boldog lehetsz amíg élsz.

Alice Ironheart



Nem hiszem, hogy ezt Alice írta. Ő nem lehetet az, hiába a kézírás az övé. De akkor sem nyugodhatok bele, hogy életem szerelme így eldobna magától ráadásul azért a rühes korcsért.
- Bár hol vagy Alice én megtalállak és kiderítem mi is történt! – mondtam ki hangosan, majd utoljára kinéztem az erdőbe hát, ha megjelenik de most is csak a sötétség. Akár a lelkem, újra csak a komor vak sötétség. A hold eltűnt, a csillagok se ragyognak és az Angyalok hercegnőjének is nyoma veszet.